Katsuki Yuuri vagyok, már megint. Ha azt hittétek, a délutáni incidenstől már semmi nem lehet kellemetlenebb, akkor csalódnotok kell. Most ugyanis itt vagyunk Victor lakásában, és ahelyett, hogy „pihennénk” a kőkeményen átedzett nap után, ami alatt az én drága edzőm kihajtotta a belsőségeimet is – egy szőke kölyökkel egymást öljük, hogy melyikünk használja először a fürdőszobát. Valójában azt sem értem, hogy történhetett mindez, de hogy ne csak önmagamban tipródjak a válaszokon, tömören elmesélem, mi történt a kínos esemény után, amikor is Yurio – a cuccai számából ítélve minden bizonnyal költözködés közben – ránktörte az ajtót.
8 órával és körülbelül 47 perccel ezelőtt…
Miközben én magamban már-már elfogadtam, hogy a felettünk való sem akarja, hogy köztünk bármi megvalósuljon, Victornak látszólag semmi gondot nem jelentett kibontakoznia az ölelésemből; bár nem is tűnt úgy, mint akit zavarna, hogy rajtakapták valamin. Tulajdonképpen engem sem izgatott volna túlságosan, ha a történtek után nem kaptam volna meg életem legkegyetlenebb kiképzését, ami azért elég súlyos azok után, hogy a Victor-féle edzésterv miatt sokszor már így is az összeesés szélére kerültem.
- Yurio? Nahát, ti is itt edzetek? – kérdezte Victor lelkesen a kis méregzsákot, aki időközben épp olyan magas lett, mint én. Kicsit szégyenteljes ez az én koromban, elvégre egy tizenhat évesről van szó.
- Yuri vagyok – vágott vissza a kölyök, bár ahogy észrevettem, már egészen beletörődött a becenevébe, és nem kísérelt meg instant agyvérzést kapni, ahányszor így szólította valaki. - És mintha nem tudnád! Yakov sosem jönne erre a fölöslegesen puccos helyre. – Fogalmam sincs, hogy volt képes egyszerre fintorogni és szomorúan nézni, de ő megoldotta. - Neked hoztam üzenetet.
- Üzenetet? – most végre Victor is meglepettnek tűnt, és rólam már tudomást sem vettek. Hajh, ez bosszantó, pedig nem is vagyok az a féltékeny típus. – Kitől?
Hosszú csend következett, és még én is éreztem, hogy megfagy a levegő. Tulajdonképpen egész drámai jelenet lehetett volna, ha nem épp egy férfivécé előterében vagyunk.
- Nikitától.
És akkor mintha sűrű, fekete köd ereszkedett volna le ránk. Nem értettem, egyetlen névtől miért sötétedett el Victor pillantása, de - bár borzasztó ritkán láttam őt így – percről percre egyre komorabb lett. Yurio pedig - hogy még jobban tudtomra hozza, hogy semmi közöm a dologhoz, szó nélkül Victor orra alá nyomta a telefonját. Chh, nem mintha annyira érdekelnének a privát dolgaik, Victor pedig sosem titkol előlem semmit, így azt hittem, ennek sem lesz semmi következménye. Azonban látva, hogy az edzőm arca egyre sápadtabb, és a boldog mosoly utolsó emléke is eltűnik az örökösen felhőtlen ábrázatáról, kezdtem aggódni.
- Egyébként mi a fenét műveltetek? – szegezte nekem egyenesen a kérdést a kis bajkeverő, míg Victor újra és újra átfutotta az ilyen távolságból cirill betűsnek látszó szöveget. - Itt gyerekek is vannak!
Tulajdonképpen bele sem gondoltam, mi készül kicsúszni a számon.
- Igen, látjuk.
Hoppá.
- Mit mondtál, malac?!
Azt hittem, Yurio helyben kivégez, de negyed órával később megtette helyette Victor is. Fogalmam sincs, mit olvashatott, de azóta nem nézett a szemembe. Nyolc órán keresztül szó sem esett a páros korcsolyáról, helyette az eddigi koreográfiát kellett újra- és újra bemutatnom, gyanítom, teljesen feleslegesen, mert bár látszólag engem figyelt, valahol teljesen máshol járt. Miután végeztünk, és jóformán összeestem a fáradtságtól, csak mellékesen bejelentette, hogy másnap Szentpétervárra utazunk, a másik lakásába (Várjunk, mi? Victornak két lakása van? Vajon mennyire lehet gazdag, te jó ég! Bár ha azt vesszük, hogy fizetség nélkül is elég jól megél az edzőmként , valószínűleg előtte sem éhezett), és Yurio is velünk tart, úgyhogy ma estére kénytelen leszek elviselni. Hát… nem, mintha kimondottan vele lett volna bajom - az utóbbi időkben már legtöbbször egész jól kijöttünk, már amennyire ez nálunk lehetséges -, a jelenlétével annál inkább. Bármikor máskor még örültem is, amikor megjelent, és halálra szekálhattuk egymást, ráadásul néha, amikor megfeledkezett magáról, néha azon kaptam magunkat, hogy egész jól szórakozunk együtt. Ennek ellenére hiába javult rengeteget az elmúlt évben a személyisége, még mindig egy időzített bomba volt az idegrendszere, ami általában pont mellettem robbant.
És el is érkeztünk a jelenhez. Amióta visszaértünk a moszkvai apartmanba, Victor bevonult a szobájába – ami eddig a mi szobánk volt ugyan, de egyáltalán nem érzem biztosnak, hogy ma este is hagyni fogja, hogy vele aludjak. Előre látom lelki szemeim előtt, hogy Yurioval egymást csépeljük azon is, hogy melyikünk aludjon a kanapén. Ahh… és vajon mit tehetnék Victorért? Még ha perpill olyan izomlázam is van, hogy legszívesebben felrúgnám a holdig, elviselhetetlen őt szenvedni látnom. Ki érti ezt? Ráadásul borzasztó kényelmetlen közben Yuriot pesztrálni.
Az a kölyök tizenhat éves létére képtelen akár a tévét anélkül bekapcsolni, hogy idegrohamot kapjon a „Kérjük, várja meg, amíg a csatornák betöltődnek” felirat láttán. „Valaki” enyhén frusztrált – bár én egy szót sem szólhatok.
Miután őszőkesége másfél óra után kivonul a fürdőszobából (az oroszoknál hogy van még víz, ha az összes magára engedi fürdésnél a Volgát?!), már én is készülnék végre felfrissülni, de mielőtt beléphetnék a krémszínű, apró helyiségbe, Yurio váratlanul elkapja a karom. Mi a…?
- Nem találsz valamit? – kérdem fáradtan. Már csak a tisztaság nyújtotta zsibbadásra vágyom, és hogy bebújhassak a takaró alá. Ahonnan talán Victor kilakoltat a fenébe, de ezen majd akkor gondolkodom, ha már ott tartunk.
Yurio viszont most kimondottan esetlennek tűnik. Furcsa. Az idegbetegségével már egész könnyen megbirkózom, de ha most nekiáll lelkizni, komolyan nem fogok tudni mit mondani.
- Holnap… - kezd bele halkan, és gondosan ügyel rá, hogy a tigrismintás zoknijára szegezze a tekintetét. – Nikita kijön elénk a repülőtérre.
Huh, repülőtér? Mégis mekkora Oroszország, hogy repülővel kell mennünk egyik városból a másikba?
- Oh – motyogom hihetetlenül értelmesen. – Ő kicsoda?
- Tökmindegy, ha ránézel, megöllek!
Huh? Mi a fene?
- Yurio, te szerelmes vagy?
Azt vártam, hogy ezért majd minimum nekem esik, de nem. Valójában egész higgadt maradt ahhoz képest, amilyen lenni szokott.
- Idióta – Még ezt is úgy közölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Nikita már nő!
- Öhm… szóval régebben férfi volt?
- Te tényleg barom vagy, malac!
- Szerintem kevered az állatokat.
Nem tehetek róla, mióta ismerem a gyenge pontjait, imádom piszkálni. Yurio annyira aranyos, amikor mérges, hogy képtelen vagyok ellenállni, bármennyire alávaló ez egy felnőttől.
- Kuss legyen! Csak annyit akartam mondani, hogy – itt valamiért jóval halkabb hangszínre vált, amit belőle ki sem néztem volna. Vajon azért, hogy Victor ne hallja? Igen, valószínűleg ez az oka. – Victor előtt ne emlegesd őt, amíg nem vagyunk ott. Nem jönnek ki túl jól. Na jóéjt!
Mivel egyértelművé teszi, hogy ma már nem kíván velem kommunikálni, gyorsan megmosakszom, a két orosz kacsát kompenzálva nagyjából 3 perc alatt, és hogy bebizonyítsam, mekkora idióta vagyok, csak ekkor jövök rá, hogy a pizsamám továbbra is Victor ágyán van. Komolyan… mi jön még ma?
Gondosan magam köré tekerem a törölközőmet, és lelkiekben felkészülök a legrosszabbra is. Yurio szinte biztos, hogy kiröhög majd a bénaságomért, de legalábbis tesz valami jó kis szúrós megjegyzést az értelmi képességeim hiányára vonatkozóan. Rosszabb esetben csak lekövérez, ami persze már jó ideje nem igaz, de azt hiszem, pár hónapja én is elkezdtem hallgatni tőle a „Malac” becenévre. Tragikus.
Szinte lopakodva lépek ki az ajtón. Huh? Sötét van. A derengő holdfényben épp csak annyit látok, hogy a kölyök békés (?!) arccal fekszik kiterülve a kanapén a csomagjai gyűrűjében, és önkéntelenül is az „aranyos” szó furakodik be a gondolataim közé. Bárcsak mindig ilyen lehetne, annyival másabb lenne mellette! Na jó, nem rizikózom meg, hogy ráébredjen a bámulásomra.
Ez most épp kapóra jön. A betörők tanulhatnának tőlem, olyan hangtalanul lopakodok át a nappalin, és a lehető legkevesebb zajjal surranok be Viktor szobájának ajtaján. Itt legalább az éjjeli lámpa nyújt némi fényt.
Victor az ágyon ül a bolyhos köntöse mélyén, és ködös tekintettel mered maga elé, a kezében alkohol. Mióta hazaértünk, még Maccachint nyúzni is elfelejtette, úgyhogy tényleg nagy lehet a baj. Mi történhetett? Mint valami másodosztályú dráma jelenete… Mi a francot mutathatott neki Yurio, amitől ilyen látványosan magába roskadt? Talán valami olyasmit, amit csak ők ketten érthetnek?
Fogalmam sincs, miért szorul össze a szívem, de határozottan fájdalmat okoz a tudat, hogy kihagytak valamiből, ráadásul ötletem sincs, hogyan lehetnék hasznos ezek után.
- Victor, már megint részegre iszod magad?
El sem hiszem, hogy ez a kétségbeesett hang belőlem jött ki. A fény az éjszakámban döbbenten pislog fel rám, majd az első zavar után az éjjeliszekrényre teszi a poharat.
- Ne aggódj, ma nem – mondja egy enyhe mosoly kíséretében, ami mégis sokkal őszintébbnek tűnik, mint azt vártam. Ohh. Talán megfordult a fejében, hogy kiüti magát, de boldoggá tesz, hogy végül ellenállt, bármi is lett volna az oka.
Hónapok óta bármennyire padlóra kerültem, mindig mellettem állt, magához ölelte a lelkem, és addig ringatta, amíg meg nem nyugodtam. Most rajtam a sor, még ha nem is vagyok túl jó az ilyesmiben. Én akarok lenni az, aki megvigasztalja, akire támaszkodhat bármikor, amikor szüksége van rá.
- Történt valami? - kérdezem sután, megadva a lehetőséget, hogy visszautasítson. - Tudok esetleg segíteni?
Mikor már biztos lennék benne, hogy nem fog válaszolni, mégiscsak meghallom a hangját.
- Nem igazán. Csak maradj itt velem.
Ohh, oké, szóval nem kell a padlón aludnom a nappaliban. Letérdelek mellé a paplanra, és igyekszem természetesnek tűnni. Ő azonban hihetetlenül furán viselkedik.
- Victor, te reszketsz – állapítom meg aggódóan. Talán csak békén kéne hagynom, és nem beleártani magam az ő dolgába, de egyszerűen nem bírok az érzéseimmel most, hogy így látom őt. A kíváncsiságomról nem is beszélve, bármilyen szégyenletes is ez.
- Tényleg? Bocsánat, nem direkt csinálom.
És megint mosolyog. Miért hiszi azt, hogy nem veszem észre, amikor csak át akar verni? Miért ne lehetne neki is egy gyengébb oldala, mint bárki másnak? Hihetetlen ez az alak.
- Biztosan nem szeretnél beszélni róla?
Ijesztően ártalmatlannak tűnik, ahogy ő, a világbajnok, a páratlan csoda, akit az egész világ imád, összekucorodva ül az ágya közepében, és a gondtalanság álcája lassan lepereg róla. Egyik percről a másikra egyre bizonytalanabbnak tűnik, és csak a szavakat keresi. Talán még azt is meg kellett vitatnia magával, hogy elmondja-e nekem. Végül mégis döntésre jut, de láthatóan nehezére esik a dolog.
- Valójában nem újdonság – kezd bele zavartan. Istenem, sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire összetörtnek látom majd. – Az anyám évek óta egyre rosszabbul van. A testvérem és én keményen dolgoztunk, hogy kifizethessük a kezeléseit, de csak kis időt tudtunk nyerni ezzel. A családunkban örökletes ez a betegség.
Nem lehet! Victor… a hangja, mintha a túlvilágról érkezne hozzám.
- Már nincs túl sok ideje hátra.
Erre… őszintén szólva nem számítottam. Azt hittem, talán valami régi nőügy, vagy korcsolyás dolog – bár azt továbbra sem értem, hogy egy családi problémához hogy jön a képbe Yurio. De ami fontosabb, jobban belegondolva, fogalmam sincs, én mit csinálnék hasonló helyzetben. Sírnék? Beleőrülnék? Bármi lehetséges. És itt van Victor, aki csak egyszerűen csendben gubbaszt, és nem tudja, mit tegyen. Én mégis mit mondhatnék erre? Lehet erre bármit, ami megállja a helyét? És mégis tenni akarok érte valamit, ami enyhíthet a fájdalmán, ha nem is vagyok képes túl sokra.
Csendben mellé araszolok azon az oldalon, ahol én szoktam aludni. Mi az, ami eléggé meglepné, hogy ne gondoljon semmi másra? Ilyen helyzetben a szavak nem segítenek, és én eleve nem a bátorító beszédeimről vagyok híres. Hát akkor, jobb ötlet híján egyszerűen csak átölelem.
Kicsit megfeszül, de egész hamar elengedi magát, és a vállamra hajtja a fejét.
- Meg fogsz fázni – mondja halkan, és közelebb húz magához. A bolyhos köntös kicsit felmelegít, bár ahogy elnézem, alatta ő sem visel semmit.
- Rajtad sincs sokkal több ruha.
Huh? Elmosolyodott? Vagy csak hirtelen fújta ki a levegőt? Vajon elég ez így, vagy menjek még tovább? Egyre erősebben szorít magához, már-már alig kapok levegőt. Minden erejével azon lehet, hogy visszafogja magát, és véletlenül se mutassa magát gyengének előttem. Ez így nem helyes.
Nem akarom, hogy megjátssza magát, csak mert én vele vagyok, de hogy mit tehetnék – ahh, igazából pontosan tudom. Egy pillanatra erővel elhúzódok tőle, és szerencsére pont úgy reagál, ahogy vártam. Enyhe döbbenettel néz rám, és én kihasználom a pillanatnyi határozatlanságát. Bátorítóan rámosolygok, majd a kezem a tarkójára csúsztatom, és mielőtt rádöbbenhetne, hogy mindezt direkt csináltam, gyengéden lehúzom magamhoz egy csókra. Belsőséges viszonyt akart velem, nem igaz?
Nem gondolhatok bele, mi jön ezután, vagy, hogy lesz-e bármi. Arra sem, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről; itt most csak és kizárólag Victor számít. Ha csak egy eszköz lehetek, akivel levezeti a feszültségét, akkor is igyekszem a legjobbat nyújtani. Újra látni akarom azt a gondtalan Victort, aki egyik napról a másikra feltűnt meztelenül a családunk onsenében, és reggeltől estig zaklatott, amíg össze nem szedtem magam.
A szája hihetetlenül puha, és most azt hiszem, sokkolhattam, mert még levegőt venni se hallom. Mozdulatlanná dermedve simul hozzám, mintha ő maga sem hinné el, hogy tényleg ezt csinálom vele. Megértem, még nekem is újdonság. Aztán egyszer csak… visszacsókol.
Csak egy leheletfinom mozdulatot tesz a szájával, én mégis tökéletesen érzem. Lopva felpislogok, csak hogy megbizonyosodjak róla; és igen. Lehunyta a szemét.
Hagyom egy kicsit levegőhöz jutni, majd ismét összeillesztem az ajkainkat. Borzasztó fura, mintha mindketten most tanulnánk csókolózni, pedig határozottan egyikünknek sem az első alkalma. Félénken nyúlok felé és vonom az ölelésembe, ő pedig ugyanolyan bizonytalanul karol át, miközben egy pillanatra sem távolodunk el egymástól. Igazából már nem vagyok biztos benne, hogy a kezdeti segítő szándék vezérel-e, vagy valami egészen más. Mindenesetre…
Szeretnék mondani valamit, de azt hiszem, teljesen felesleges. Meg akarom mutatni neki, hogy számíthat rám, hogy minden rendben lesz, mellette fogok állni, bármi történjen, még ha a világ össze is omlik körülöttünk. Talán én sem gondoltam át teljesen, mielőtt a nyelvemmel végigsimítottam a száján, de mire észbe kapok, már meg is történt. Ami viszont még jobban meglep, hogy Victor szinte azonnal reagál rá, és a szája apró résnyire nyílik. Te jó ég, most már ezek után nem léphetek vissza! Nem, mintha akarnék, persze, de még mindig kicsit aggódok, hogy mi lesz, ha felsülök a közepén, és sikerül még mélyebb letargiába taszítanom.
Amikor a nyelvünk először érinti egymást, óvatosan és gyengéden, mindketten egyszerre sóhajtunk fel, és villámcsapásként ér a felismerés: egyre kényelmetlenebb a szorosan csípőm köré tekert törülköző. Ahh, nem lehet, hogy…! Úja és újra apró csókokkal feszegetjük a határainkat, amik egyre mélyebbé válnak, míg végül azt veszem észre, hogy egyre aggasztóbb képek öntik el az agyam, Victorról, a köntöse nélkül, ahogy hanyatt döntöm a párnák közé, és…
Nem, nem, nem lehet! Ott még nem tartunk, és eleve, nem is szabad odáig eljutnunk, igaz? Bár a mostani helyzetből kiindulva, talán semmi nem lehetetlen. De egyáltalán… honnan veszem, hogy Victor hagyná, hogy én csináljam neki? Nem hiszem, hogy valaha is gondolt rá egyáltalán, hogy alárendelje magát bárkinek, hiszen olyan szabad és önfejű volt mindig is. Most azonban talán ez az ismeretlen helyzet őt is kibillentette a megszokott önmagából.
Úgy szorítjuk egymást, mintha az életünk múlna rajta, egyre közelebb és közelebb préselődünk, és bár igyekszem visszafogni magam, mielőtt tényleg előtör belőlem valami vad és elfojthatatlan, de lassan minden önuralmam semmivé lesz. És ahogy elnézem, az övé is.
Victor a csókok ellenére még mindig borzasztó feszült, minden izma görcsbe rándult a tenyerem alatt. Mit tehetnék, hogy kicsit oldjam a… ó. Ó! Vajon kinyírna érte? Nem hiszem, de… ha visszautasítja, az nagyon ciki lesz. De talán pont arra van szüksége, hogy… legalábbis nekem mindig segített, ha „azt” csináltam, amikor fogalmam sem volt, hogyan nyugodjak le.
Miközben továbbra sem hagyom abba a szája kényeztetését, bizonytalanul nyúlok le, és oldom ki a köntösét. Úristen, tényleg nem visel alatta semmit! Én… nem merek lenézni. Magamból kiindulva, ha nála is valami olyasmit látnék, amit a saját törölközőm alatt érzek, teljesen elborulnék, és talán olyasmit tennék, amit később mindketten megbánnánk. De Victor továbbra is ugyanúgy kapaszkodik belém. Meg kellene kérdeznem róla? Nem, határozottan nem lennék képes kinyögni, hogy szeretné-e…
Óvatosan simogatom le a válláról a ruhadarabot, és ennél látványosabban nem akadhatna a torkomon a nyálam. Férfi vagyok. Még mindig. A bőre hófehér, apró izzadtságcseppek gyöngyöznek rajta. Oh, talán zavarba ejtően bámulom, de nem tehetek róla. Soha egy nőt sem láttam, aki vetekedett volna Victor szépségével, a vállai csodálatos ívével, a csábító kulcscsontjával, a sima mellkasával, és… totál hibbant vagyok, hogy komolyan felsorolom ezeket magamban. És egy mocskos perverz, hogy képes vagyok ilyesmin gondolkodni, miközben a személy, aki a legfontosabb az életemben, nyilvánvalóan csak a támogatásomra vágyik. Mi más oka lenne kívánni pont engem?
Félig lehunyt szemmel néz rám, várja a következő lépésemet, és olyan kétségbeesetten kapaszkodik belém, hogy a szívem is belesajdul. Ennyire maga alatt lenne? És ennyire hinne benne, hogy képes vagyok segíteni rajta? Még sosem láttam ezt az oldalát, de egyvalamit megértettem. Totálisan szerelmes vagyok belé, attól függetlenül, hogy férfi, hogy idősebb nálam, és hogy ő az én legnagyobb példaképem. Teljesen elment az eszem, amit az csak még jobban megerősít, hogy ezek után gondolkodás nélkül a nyakába csókolok.
Őt is meglephette a dolog, apró, elfojtott nyögés tör fel belőle, és mintha szégyenkezne miatta, a hajamba fúrja az ujjait, ezzel is biztosítva, hogy véletlenül se nézhessek az arcára. Habár nem szeretném, hogy visszafogja magát, persze megértem. Yuriot alig egy ajtó választja el tőlünk, és más se hiányzik, minthogy ráébredjen. Ő garantáltan nem lenne olyan udvarias, hogy nem ront ránk azonnal és tekeri ki a nyakunkat. Na és persze Victorból is kinézem, hogy nehezen adja fel az „abszolút domináns élő legenda” szerepét, csak mert pillanatnyilag szüksége van valaki törődésére.
Tulajdonképpen észre sem vettem, mikor indulok el a nyakán felfelé a csókjaimmal, de csak az rángat ki az egyre kimerítőbb elmélkedésből, hogy abban a pillanatban, amikor a szám a füléhez ér, Victor megfeledkezve magáról felsóhajt. Az a hang villámcsapásként hasít végig rajtam, és ezzel egyidejűleg egy különös bizsergés kúszik fel a gerincemen. Atyaég! Sikerült ilyesmit kiváltanom belőle?
Még néhány apró, elejtett csók, amivel feltérképezem a legérzékenyebb pontjait. Még egy, még szorosabb ölelés, és a bal kezem a hajába fúrom, amitől még inkább reszketni kezd, és ennyi, kész vége. Totálisan elvesztem. Már ha akarnám, sem lennék képes leállni. Még sosem éreztem magam annyira bátornak, mint most, amikor a kezem betévedt a már szétnyitott köntöse alá, végigsimított az oldalán, gyengéden kényeztetve a hasának selymes bőrét. Forró, őrjítően meleg; érzem, hogy az ő vére ugyanúgy tombol az ereiben, ahogy az enyém. Fogalmam sincs, honnan vagyok olyan biztos benne, mégis pontosan tudom, hogy ő is ugyanúgy a határainál jár.
Egy utolsó, határozott mozdulattal lecsúsztatom a tenyerem oda, ahol eddig még csak legvadabb álmaimban érintettem őt, és mielőtt alkalmam lenne pánikolni, hogy mi lesz, ha elutasít, hát teszek róla, hogy ne legyen képes megszólalni se. Az ujjaimat gyengéden köré fonom, ő pedig reszketve kapaszkodik meg a hátamban.
Istenem, a kezemben tartom őt! Valahogy már a gondolata is túl sok, de érezni azt a kőkemény vágyat, és hogy mindezt én okoztam, és hogy csak én csinálhatom ezt neki… Egyre szakadozottabban veszi a levegőt, és azt hiszem, én magam is egyre forróbb vagyok mindenhol. Bele fogok őrülni, ha nem történik valami hamarosan, pedig a gondolataim utolsó foszlányaival még tudom, hogy most nem gondolhatok magamra.
Bár ez nem olyan nehéz. Victor… egyszerűen imádnivaló. Mindig is ő volt a dominánsabb kettőnk közül, de az, hogy megengedte nekem, hogy irányítsam a helyzetet, és megtegyem ezt neki, részéről felér egy vallomással. A lehető leggyengédebben kényeztetem, és talán mindkettőnknek egyszerűbb lenne gyorsan befejezni, de valamiért olyan sokáig akarom ezt, ameddig csak lehetséges. Az apró, egyre szaporább sóhajok, amiket sikerül kicsalnom belőle, a keze, ami úgy kapaszkodik belém, mint fuldokló az egyetlen mentőkötélbe… csodálatos. És észre sem vettem, mikor történhetett, de valamikor a két lába is körém fonódott.
- Yuri…
Szinte csak nyöszörgés, amit hallok felőle, de ostorcsapásként szánt végig az idegeimen. Nem hittem volna, hogy valaha hallhatom tőle a nevem ilyen helyzetben, de ez a hang végérvényesen, egy életre bevésődött az emlékezetembe. Istenem, hogy a fenébe tudok majd nyugodt maradni ezek után a közelében?!
Akarom. Többet, még, és még! Hallani akarom a nevem a szájából, még rengetegszer, olyan élményekhez juttatni, hogy semmi másra ne tudjon gondolni a beteljesülés pillanatában, csak rám.
- Yuri, vse zhe…
Ó, a fenébe! Még ha utána agyon is csap érte, amikor rájön, hogy értettem, hogy a fenébe tagadhatnám meg tőle, amikor az anyanyelvén, gyanítom, önkéntelenül kér még többet tőlem? Most bármit megtennék, amit kiejt a száján, akár meg is halnék érte. Hiába próbálok kíméletes maradni hozzá, a kezem egyre gyorsabban mozog, azt hiszem, épp a szívverésem ritmusára. Mindennek vége… vagy talán épp most készül megszületni a világ? Nincs senki más, csak ő és én, a mi heves, titkos kis belsőséges viszonyunk, és ez a szoba, amit betölt a zihálásunk hangja – egészen az utolsó pillanatig, míg végül megfeszül a karjaimban, és a végső pillanatban az enyémnek préseli a száját.
Istenem… hogy lehet egy ember ennyire csodálatos? Hogy lehet az önkívület állapotában még tökéletesebb, mint amit egy egyszerű halandó felfogni képes?
Egy utolsó reszketéssel eldől a takarón, én pedig – tekintve, hogy még mindig szorosan ölel - vele együtt borulok el. A szemében könnyek csillognak. Ahh, sikerült volna elérnem, hogy kiadja magából a feszültségét? Mármint, lelkileg. Khm. Ez egyre kínosabb. Ráadásul most, hogy belegondolok, én egész végig nem is szóltam hozzá.
Óvatosan végigsimítok álmosan pislogó szemeim, míg az összes nedvesség eltűnik róluk.
- Victor – kezdem zavartan, és próbálom a mondanivalóm második részét jobban összeszedni. - Lja ljublju… tebja.
-
Talán a kiejtésem nem tökéletes, de a lényeget – remélem – így is megérti. Gondoltam, meg fogja.
Ő azonban azt hiszem, még azelőtt álomba szenderült, mielőtt még meggyőzhettem volna magam, hogy nem épp most követtem el a világ legszánalmasabb szerelmi vallomását. Annyira jellemző!
Ráadásul… kár volt megfürdenem. Igaz, nem érzem magam mocskosnak, de határozottan leizzadtam, és Victornak hála… egyéb dolgok is beborítanak. És én még örülök is neki. Kész őrület!
Ahh, annyira szép alvás közben, kócos hajjal, ahogy a szája sarka kicsit felfelé görbül álmában! Pont, mint egy jóllakott macska, csak sokkal szexibb. Aludnom kellene.
Felmarkolom a pizsamámat, és kibújok a törölközőből. Fenébe, még mindig totálisan be vagyok gerjedve, de tekintve, hogy miért csináltuk azt, amit, borzasztóan helytelennek érezném, hogy bármit is kezdjek magammal, miközben Victor itt fekszik mellettem. Oké, felnőtt férfi vagyok, nem kell ráugranom mindenre, ami mozog, csak mert a hormonjaim azt követelik. Maradjunk nyugton, és sutyiban bámuljuk Victort... Ez még pont belefér.
~§~
A reggeli nap fénye szabályosan irritál. Egy percet sem voltam képes aludni az éjjel, ráadásul Victor közelsége csak rontott a helyzetemen. Hogy lehetek ekkora romlott alak?!
Az én személyi edzőm még az ébresztőóra jelzése előtt elkezd mocorogni, majd a világ legszélesebb mosolyával ül fel mellettem. Gondtalanul nyújtózkodik egyet, majd kitapogatja maga mellett Maccachint – várjunk, a kutya egész végig a szobában volt, miközben mi…? A francba. Talán csak éjjel szökött be. Rám sem hederít, a szokásos rutinja szerint dögönyözi az állatot, majd a szégyenlősség legapróbb jele nélkül ledobja magáról az egyébként se túl sok célt szolgáló köntöst, és öltözni kezd.
Látszólag csak ekkor jön rá, hogy én is ébren vagyok, ugyanis olyan boldog arccal fordul felém, mintha a tegnap esti depressziója soha nem is létezett volna.
- Yuuri, jó reggelt! – mondja felszabadultan. Most komolyan? És én ezért aggódtam végig az egész hajnalt, hogy mi lesz, ha többé nem lesz képes rámnézni se? – Korán keltél ma!
- Ja – nyögöm fáradtan. – Megyek és felkeltem Yuriot.
Kialvatlanul megbirkózni egy növésben lévő tinitigrissel – aki reggelente sokkal inkább egy náthás kismacskára emlékeztet – határozottan nem a legjobb program egy átvirrasztott éjszaka után. Bár legifjabb hálótársunk is tisztában lehet vele, hogy nem vagyok jó kedvemben, mert viszonylag kevés megjegyzéssel kezd el öltözködni a bőrönderdeje közepén. Ja, hogy én is pizsamában vagyok.
~§~
Fenének sincs kedve utazni – Japán olyan fejlett, igazán feltalálhatnának valami hipertér-átugró szerkezetet, mert mostanában annyit repültem, mintha legalábbis nem műkoris lennék, hanem ejtőernyős. Persze, nem hibáztatom érte Victort, le merem fogadni, hogy ő is egy szó nélkül elkísérne, ha nálunk történne valami otthon, és ha belegondolok, ez végül is megtiszteltetés. Amikor a srác, aki tetszik, hazavisz a szülei házába. Úristen. Ebbe eddig bele sem gondoltam. Mármint a „srác, aki tetszik” részbe se sokszor, de a „szülei háza” dolog még ijesztőbb.
Vörös arccal próbálok belesüllyedni a repülő szűk karfájú székébe, és közben úgy tenni, mintha teljesen jól lennék. Yurio ragaszkodott hozzá, hogy ő akar az ablakhoz ülni, úgyhogy hagytam, hogy gyereknap legyen neki. Talán kár volt, ott legalább kifelé fordulva elrejthetném az érzéseimet.
Bár gyanítom, Victor akkor is észrevenné őket. Épp, mint most.
Hirtelen olyan közel hajol, hogy az ajkai leheletnyire megérintik a fülem.
- Ya tozhe tebya lyublyu – súgja játékosan, én pedig azt hiszem, most fogok váltani műkorcsolyáról ejtőernyőre.
Megjegyzés a történet végénél:
Az orosz szövegekről csak annyit, hogy a második ugyanazt jelenti, mint az első, csak egy "én is tégeddel" kiegészülve~ :'3
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
