Yuuri végleg távozott a jégről, manapság rendőrként tengeti mindennapjait. Viktor pedig igyekszik meggyőzni, hogy hagyjon fel a fánkok pusztításával, és térjen vissza odá, ahová való~ ;D 
 Senki ne vegye komolyan. Ez nem az a történet. 

1.       fejezet - Conteo
 

Padlógázzal száguldozni a kertvárosban a vadiúj, tuningolt Toyota Suprámmal, pár pohárka whisky után igazán mókás. Makkachin is élvezi, ahogy a füleit meg a nyelvét lobogtatja az országút szele. Emellett még teljes hangerőn üvölttetni a Conteot Don Omartól pláne izgalmassá teszi. És a sziréna is, pont ritmusra! Fantastic!

Haha, és itt is van. Úgy teszek, mintha megijedtem volna, és gyorsan lassítok. Na fene, jól elkapott, rendőr úr! Oké-oké, ne itt heveskedjünk, már húzódok is félre.

Olyan szép ez a reggel: a nap sugarai mennyei fénynyalábokként törnek át a fák lombkoronái között, és az esti eső után a homok is olyan színű, mint az én malackám bőre nyáron.

És itt is van.

A föld megremeg öles léptei alatt, a bilincs olyan hívogatóan csörren meg az övén, mintha könyörögne, hogy azzal kötözzem ki az ágyam támlájához. Ahhw.
Imádom, amikor jóformán keresztülszúr a tekintetével. Igazán…! Igazán…

-          Mégis hányszor játszod még ezt el? – Ajaj, miért ilyen lemondó a hangja? Általában jóval idegesebb szokott lenni. -  Megmondtam: nem megyek vissza a jégre.

Az az igéző, mélybarna szempár dühösen mered rám, ami igazán meglepő, hiszen nem rég még én voltam a legnagyobb példaképe. Tudom, tudom, elrontottam. Jól van, na! Hagyjuk már a szokásos formaságokat.

-          Biztos úr, meg fog büntetni? – kérdezem reszkető hangon. Haha, igazán vicces, ahogy minden alkalommal megforgatja a szemét, kivágja a frissen fényesre polírozott ajtómat, és úgy áll meg fölöttem, mint egy reményvesztett apuka a kretén kisfia fölött.

-          Már be sem kötöd magad. Mi a fene van veled, Viktor?

Mintha nem tudná a kis álszent.

-          Tudja, biztos úr, bánatos vagyok. Nagyon csúnyán ejtett a barátom.

-          Ülj át a kocsiba, beviszlek.

-          Na de szolgálatban? – kacsintok rá, mire megragadja a kezem, és még engem is meglep, milyen erővel penderít ki a kocsimból.

Még arra is jut a figyelméből, hogy szóljon Makkachinnek, aki azonnal boldogan ugrik és fut utána. Makkachin, te áruló! Igaz, nem ver bilincsbe, és nem tuszkol maga előtt, mint valami bűnözőt a rangidős biztos úr egy átlagos amerikai rendőrfilmben, de azért határozottan vonszol, míg végül nem túl durván, de azért bevág a hátsó ülésre a fekete-fehér szolgálatiba. Haha, ez vicces! Makkachinnek is jut hely még mellettem.

-          Már megint Nikiforov? – kérdi a kishercegem fiatalka újonc társa, aki a héten már negyedszer van vele szolgálatban. Pedig még csak péntek van. Na jó, a kisherceg jelzőt lassan vissza kéne vonnom. A fánkokkal töltött rendőrélet nem tett túl jót a vonalainak, amit edzőként legalább tizenhat per huszonnégy órás edzéssel kezelnék, csakhogy… haha, már nem vagyok az edzője.

-          Üüdv! – köszöntöm lelkesen a kis szőke rendőrnőt. A múltkor Yuuri rásózot, aztán jól lelépett, én pedig tölthettem hat órát az örsön, mire Yakov bejött kifizetni az óvadékot. Cseppet morcos volt.

Egy kis pénz a mai világban mindent megold: azt is, hogy Viktor Nikiforovnak ne kelljen lemondania a vezetés öröméről, visszaeső közúti vandál létére. Bár, azt hiszem, kezdenek rájönni, hogyha nem hagynak száguldozni, akkor nyilvánosan paráználkodok, amit valamiért még úgyse akarnak – hagynak inkább élvezkedni a repkedő kilométerek szárnyán. Na meg már úgyis mindenki tudja, hogy csak a kollégájuk formás hátsóját akarom visszacibálni a toe loopok mesevilágába, arról nem tehetek, hogy makacs egy kicsit.

Nagyjából négy éve űztük a kis macska-egér játékunkat, egészen azóta, hogy bejelentette: felhagy a versenyzéssel, és rendőr lesz Japánban, megelőzve, hogy a jégen öregedjen ki – mint egyesek. Hehe. Persze ezt nem tette hozzá. De mégis ott volt. Aztán idő közben meg is házasodott, ami még nem lenne nagy baj… dehogy. Kicsit sem. És eszembe se jut szabotálni ezt a frigyet. Törvénytisztelő, becsületes ember volnék, ugyebár…

 Azt hiszem a mostani bírság kicsit eltúlzott – emberek, de hát épp csak száztízzel mentem. Hatvan helyett - még a duplája sincs. És nyílegyenes úton, ahol szinte csak öregek laknak. Ki se járnak otthonról, és nagyothallanak. Semmi gond, még ez is lazán kijön a havi keretemből, amit majd Yakov…

- Felejtsd el!  - Az én drága atyám helyett atyám, egyetlen szerelmetes edzőm szavai úgy hasítottak át a vezetékes telefonon, amiről engedélyezték a hívást, hogy jóformán darabjaira törték a kagylót is. – Négy éve, Vitya! Négy éve utazgatok Moszkva és Japán között, hogy kihúzzalak a bajból! Most segítsen ki a te drága Katsuki Yuurid!

És lecsapta. Yakov… még sosem csapta rám a vonalat…

Eeeh. Az életem romokban hever, nincs senkim a kutyámon kívül, és az életem egyetlen értelme jobban szereti a fánkot, mint engem.  És még a hajam is ritkul. Azt hiszem ez már a vég…

Hittem legalábbis, amíg el nem hangzott az az egy bizonyos szó~ Az az egy, ami megadta számomra a legcsodálatosabb lehetőséget.

„Házi őrizet.”

Milyen csodálatos volt hallani az én Yuurimat magából kikelve győzködni a söröshordó pocakú felettesét, hogy nem vagyok közveszélyes, épp csak megszállottan tartom magam az életcélomhoz, miszerint élsportolót csinálok belőle. Azt is egészen élveztem, mikor a vén bajszos ennek ellenére mégis közölte vele, hogy márpedig a jard nem kíván hozzám hasonló… fényesseggű degenerált hülyékkel (?) foglalkozni. Hehe. Esküszöm így értettem, bár a japántudásom még mindig nem az igazi. Biztos valami más szót használt, elvégre én mégiscsak Viktor Nikiforov vagyok. Egy – jóformán – isten, akit imádnak az emberek az egész világon. Különösen, ha egy szál férfitangában járkál Kyushu parkjaiban a tulipánok között.

-          Gyere velem. – Ez a mondat elég gyakran elhangzott köztünk, mióta belekezdtünk ebbe az egészbe, de még sosem ejtette ki ilyen tekintélyt parancsolóan. És hogy mikor lett ő a dominánsabb fél – látszólag – kettőnk közül, az számomra is rejtély. – Mától velem fogsz lakni.

Azt hiszem, a szemeim most úgy csillognak, mintha a legutóbbi kűrruhámmal törölgettem volna meg őket. Ezaaaz! Végre ő is rájött, hogy minket egymásra teremtettek…

-          Viktor. Töröld le azt a győzedelmes vigyort az arcodról – áll meg hirtelen előttem, és a falnak lök. Mi a… ezúttal tényleg kiakadhatott. – Mivel már Yakov se kezeskedik érted, elszállásollak egy ideig, de ne hidd, hogy olyan szép életed lesz. Nincs jég, nincs onsen, és ami a legfontosabb: le fogod dolgozni a bírságot, amit most a saját pénzemből kifizettem helyetted.

He? Heeee? Még jég sem?  Mi lesz velem korcsolyázás nélkül?

- Van pénzem – tiltakoznék azonnal, ő azonban megragadja a kezem, és betuszkol a rendőrautóba, ám ezúttal az anyósülésre, Makkachint pedig beterelgeti a szokásos helyére.

-          Mától nincs egy filléred sincs. És a kocsidat is lefoglaltam.

Ez a kölyök… mikor lett ilyen borzasztóan kegyetlen?

Az életem…. romokban hever. De legalább a rom egy félisten szobra mellett düledezik. <3 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés