Rohadj meg, Viktor!

 Egész eddigi életnek nevezet sínylődésem legszarabb napja volt, amikor először megéreztem a disznó vérének szagát.

 Ohh, elnézést, talán így a kezdetek kezdetén illene bemutatkoznom, bár az egész annyira rohadtul felesleges – mert hát kit érdekel, ki vagyok én. Azt úgyis mindenki tudja, aki meg nem, az garantáltam hallani fog rólam a következő években. Annak idején a burzsuj szüleim a Yuri Plisetsky nevet adták nekem, ami egy az egyben pofátlanság volt részükről. Már csak azért is, mert Yurinak bárkit hívhatnak, ahogy azt az a lihegő hájkupac is bizonyítja, akit épp Viktor próbál rávenni a könnyített edzés túlélésére. Miért nem lehettem mondjuk… Jewstingnej? Vagy Mikhail? Ó igen, akkor már stílusosan Vladislaw.

 Amit mindenki el tud mondani rólam, aki kicsit is jártas a modern műkorcsolyában, az a következő: tizenöt éves vagyok, orosz nemzetiségű, szőke, zöldszemű, és fiatal korom ellenére egy Adonisz. Na jó, csak az elmebeteg fanjaim szerint; ezt írta Instagramon az egyik üresfejű liba. Véletlenül sem élveztem ezt látni! Ahogy a macskafül-filterrel megszerkesztett lesifotóimat sem.

Van valami azonban, amit senki nem tud rólam, és inkább égessenek el máglyán, vágjanak darabokra, vagy skalpoljanak meg, minthogy kiderüljön: az pedig az információ, hogy izgatott leszek, ha megérzem a japán haszonállat vérének édeskés, bűnre csábítóan forró, fűszeres aromáját, ami… Mi a rohadás?! Félreértések elkerülése végett, ez nem valamiféle beteges perverzió. Nagyjából öt éve történhetett, egy olyan éjszakán, amiről nincsenek emlékeim, és amit sosem tudok megbocsátani, bárki is tette ezt velem.

Azóta egy szörnyeteg vagyok; mármint a jégen kívül is.

A szüleim kivételével egyedül Yakov birtokolja ezt a szigorúan titkos információt, na és persze Viktor, akit egyszer majdnem sikerült megszívnom egy labilisabb pillanatomban. Kár, hogy megúszta, most nem bosszankodnék miatta, és nem kéne szagolnom a kocát se, ami még az én kötélidegzetem is próbára teszi.

Most meg mégis mi a francról sugdolóznak ott?! Kellemetlen, főleg, hogy az idióta Katsuki Yuuri hangját egy fokkal tisztábban hallom, mint bárki másét. Még így, hogy csak pusmognak is végigborzongat, és elönt tőle valami egészen bizarr érzés.

 A Sochi Grand Prix óta nem volt egy nyugodt éjszakám sem. Épp csak beugrottam megnézni Yakovval a Seniorok rövid programját, abba az emberekkel teli csarnokba, és azt hittem, tökéletesen uralkodok magamon, de… akkor megcsapott az a szag. A szag, amit senki más nem érzett, nekem mégis elárasztotta az agyam egy pillanat alatt.

 Soha egy ember sem volt rám ilyen erős hatással, és ami még bosszantóbb, hogy nem csak ez irritált benne. Egy szánalmas kis féreg volt, ahogy ott gubbasztott az edzője mellett, aztán a jégre lépett, és elcseszett mindent, amit el lehet. Mégis volt benne valami különleges, tiszta és bosszantó, ami arra ösztönzött, hogy kinyírjam, amilyen gyorsan csak lehetséges. Na jó, a látszat ellenére nem szokásom megölni senkit – még ha az ösztöneim folyamatosan rá is akarnak venni. Csak inni akartam belőle, vadul a falhoz vágni, míg nem kezd el könyörögni az életéért. Ezzel a szándékkal mentem utána, amikor a csúfos lebőgése után zokogva bezárkózott a vécébe felhívni anyucit. Hogy mi a francért nem tettem meg? Na ez a legbosszantóbb az egészben. Fogalmam sincs! Csak rázúdítottam a feszültségem, mindent a korcsolyázásra kenve, és anélkül, hogy a haja szála is meggörbült volna, hagytam meglógni. Fenébe!

 Viktor épp mindent tudó vén kéjenc fejjel magyaráz valamit a malacnak, miközben én a spirális átfordulásomat tökéletesítem. Heh?! Miért érzem úgy magam, mintha az Oroszlánkirály jelenetébe csöppentem volna, amikor Mufasa vadászni tanítja Simbát?! A koca arca egyre vörösebb, és úgy méreget, hogy az már túlmegy minden határon. Valamit elrontottam volna? Nem, minden lépésem tökéletes volt. Akkor meg mi a franc?!

Kint már kezd sötétedni, azok ketten pedig annyit értek el, hogy a dagadék már nem esik pofára egy szimpla Axeltől, csak mert nem bírja levenni a szemét Viktorról. Cöhh, a hétvégén kolbászt csinálok belőle a kis megmérettetésünkön, aztán talán búcsúajándékként még megharapdálom kicsit, ha már nem lesz magánál. Valószínűleg úgyis megint piába fojtja majd a bánatát, nem lesz nehéz dolgom. Jesszus, egyáltalán miért akarom annyira azt a gusztustalan testét?! Oké, mostanában vékonyabb lett, de attól még egy sertésre jobban emlékeztet, mint egy műkorcsolyázóra!  Miért kell reagálnom rá egyáltalán?

Csendben öltözünk egymás mellett, és már sokadszor veszem észre, hogy engem bámul. Hátul ugyan nincs szemem, de az érzékeim sokkal erősebbek, mint a halandóknak. Frusztrál minden egyes pillanat, amikor a tekintete végigsuhan rajtam, majd ismét a földet kezdi pásztázni maga előtt. Komolyan meg akar halni?!  Mégis mi olyan érdekes bennem? Ő nem holmi rajongó, legalábbis nem az enyém. Menjen és nézegesse Viktort!

-          Yurio – hallom meg a hátam mögül. A hangja egércincogásra emlékeztet, és talán, ha a hallásom nem lenne olyan profi, nem is észlelném, hogy hozzám szólt.

-          Mi van?! – ripakodok rá, de ahelyett, hogy épeszű emberhez méltóan összeszarná magát, csak vörös arccal pislog rám.

-          Jól vagy? – kérdi szemlesütve, nekem pedig gondolkodnom kell, hogy biztosan azt hallottam-e, amit érzékeltem. Ez most komolyan be akarja adni nekem, hogy aggódik értem? – Viktor ma nagyon sokszor végigcsináltatta veled. És... feltűnt, hogy alig állsz a lábadon.

Ez a debella, aki ma tisztára nyalta a jeget széltében és hosszában, most komolyan megjegyzést tett az állóképességemre?! De az illata egyre erősebb. Mi a fene ez?

Éhes vagyok. A normális ételek rövid ideig képesek kielégíteni, és az önuralmamnak hála egyre tovább bírom ivás nélkül, de ez a sóvárgás kezd az agyamra menni. Pláne, hogy nem is valami feltűnően széparcú nőre áhítozik a testem, hanem erre a malacra itt. Nem, jobban belegondolva, nincs az az isten, hogy hozzáérjek! De valamiért… annyira akarom, hogy legszívesebben most azonnal leteperném, és hagynám, hogy visítson, miközben az utolsó cseppet is kivonom belőle. Hát ez valami rohadt perverz elképzelés. Nem akarom ezt, egyáltalán nem!
 

 A bőre halványbarna, sokkal sötétebb, mint az enyém, mégis egész világosnak tűnik a japánokhoz képest. Ránézésre olyan puha és selymes, mint a… Na ne, most komolyan?! Kit érdekel, hogy milyen?! Le fogom győzni, szükség esetén még el is teszem láb alól, ha nagyon akadékoskodik Viktor miatt, aztán… huh? Még mindig bámul. Oh igen, feltett egy kérdést.

-          Magad miatt kéne aggódnod inkább – vetem oda foghegyről. – Borzalmas voltál ma! Elszúrni egy sima Axelt… nyolc évesen is jobb voltam nálad, te löttyedt vén balfék!

-          Fürödnél velem?

Oké, most már tényleg nem vagyok biztos benne, hogy nem szenvedtem halláskárosodást. Vagy, hogy ő épelméjű-e. Esett ma párat, de nem vettem észre, hogy a fejét is beverte volna a barom.

Már elképzelni is borzalmas, hogy mi ketten, együtt, meztelenül, ugyanabban a vízben áztatjuk magunkat, miközben a szaga körülleng minket, és…

-          Kizárt – bukik ki belőlem, és elképedve meredek rá. Mégis miért akarna ő velem pancsikolni?! Egészen biztos, hogy van valami hátsó szándéka. Lehet, hogy bele akar fojtani?

-          Ne mondd ezt! – Hirtelen felpattan, és megragadja a kezem. Teljesen kétségbeesett arccal esik nekem. – Te meg akarod találni Agapét, nekem szükségem van az Erószomra. Segítsünk egymásnak!

Bingó. Tényleg csak ki akar használni.

Meg sem várja a válaszom, felnyalábolja a cuccaimat a sajátjaival együtt, és maga után rángat. Habár könnyűszerrel leverhetném, a fizikai erőm ugyanis jóval az övé fölött áll, képtelen vagyok nem követni. A tenyerében futó erek… ott vannak, alig pár tizedmilliméternyire attól a ponttól, ahol a bőrünk érintkezik. Apró, körkörösen áramló bizsergést érzek kiindulni arról a területről, ami szép lassan végigaraszol a karomon, és vészes iramban kezd el terjedni az egész testemben. Fenébe, ez annyira kiborító! Miért nem tudok uralkodni magamon? Szerencsére a nap már lement, és nem éget rákvörösre felhúzott kapucni és napszemüveg nélkül sem.

Csak futok utána, és elvihetne a világ végére is. Illetve nem. Csak addig, amíg képes vagyok ellenállni, és nem falom fel élve. Az egyetlen szerencséje, hogy nem lakik messze, és mire átlépné a határaimat, már az ódivatú szekrénybe pakolja a korcsolyáinkat, felakasztja a dzsekijét, és mivel várakozóan megáll, én is követem a példáját. Szemforgatva ugyan, de én is megválok a leopárdmintás drágaságomtól, és olyan szúrós pillantást küldök felé, hogy már nyúlna ismét a kezem után, de az ujjai megállnak a levegőben.

Bambán mosolyogva kér meg, hogy menjek utána, és mikor az onsenhez érünk, már tiltakozni sincs kedvem. Tényleg rohadt hosszú volt ez a nap, és ha jobban belegondolok, jól esne a gőzben párolódni. Az öltözőben szégyenlősen fordul el, mintha nem lett volna alkalmam még meztelenül látni, ha akartam volna – bár őszintén szólva, sosem néztem oda. Azért csak egy felnőttről van szó, és amellett, hogy fikarcnyit sem érdekelnek a hurkái, nem akartam még azzal is szembesülni, hogy bizonyos részeken fejlettebb nálam. Már, ha az. Elvégre japán, és náluk köztudott, hogy nem valami nagy az átlagméret. Komolyan ilyen mocskos dolgokon gondolkodom?! Fura, a fürdő forró vize közelében a vér utáni vágyam valamiért csillapodik, az ostoba, mocskos gondolatok viszont előjönnek. Ez az egy ellenérv épp elég, hogy ha tehetem, elkerüljem az onsent. Már, ha ellen tudok állni neki.  

 A malac a felsőt amilyen gyorsan vette le, a nadrágjával annál tovább szarakodik. Az óvodában vagyunk, vagy mi az isten?! Végül csak letolja, majd leteszi a polcra az idétlen szemüvegét, és gátlásosan elfordított fejjel elindul a tisztálkodó helyiségbe. Hülye, maradi japánok. Mi a francnak ez az egész felhajtás? Komolyan, vödörből mosakodni fürdés előtt… ezeknél még nem találták fel a zuhanyt?! Kelletlenül dörgölöm le magamról az egész napos izzadtságot. Francba. Ha már megharapott anno az a rohadék, akárki is volt, miért nem lehettem utána legalább olyan, mint a filmekben? A vámpíroknak nincsenek testnedveik, nem igaz? Nem kell vécére menniük sem, és nincs tükörképük, láthatatlanná tudnak válni, vagy épp repülni. Nekem ebből mindössze annyi jutott, hogy az addigi állapotomnál is hamarabb leégek a napon, akár télen is, és úgy sóvárgok a vöröslő fejű disznó után, aki épp habosra szappanozza magát, mintha nagyapám legjobban sikerült házi pirogja lenne. Ezüsttálcán.

 A hátát félelmetesen nagy ívben görbíti be. Semmi önbizalma a marhának, csak próbál nagyfiúnak tűnni. Lemossa a haját, és van olyan béna, hogy a víz a szemébe megy, aztán még ráadásként szappanos kézzel próbálja kidörgölni belőle. Nem mer hangokat kiadni, de vakon kapálódzik a törölközője után. Szánalmas. Végül megkönyörülök rajta, elé lépek, és a válláról levéve egyenesen a kezébe adom a fehér frottírt. Hálásan, vörös tekintettel pislog rám, majd a száját résnyire tátja, és a pillantása elindul rajtam… lefelé. Mi a…?!

Egyenesen „oda” bámul. Mégis mi olyan érdekes benne?! Oké, még nem vagyok tizenhat sem, de azért nem olyan vészes. Azt hiszem. Mi a francra gondolhat?! Már a fülei is lángra gyúltak. A legszörnyűbb, hogy kezd engem is zavarba hozni. Fene belé, Viktor minden nap így járkál előtte, mit van úgy meglepve?!

-          Mehetünk már, koca?! – ordítok rá, amitől összerezzen, és némán bólint. A törölközőt maga elé tartja, mintha érdekelne, mi van alatta. Vajon nagyobb, mint az enyém? Francba!

Óvatosan araszol előttem. Ahogy elnézem, az intenzív edzés egész jót tett a fenekének. Még ha nem is ez a legfeszesebb férfi hátsó, amit életemben láttam, igazából kezd… egész vonzó lenni. Jézusom, most komolyan stírölöm Katsuki Yuuri seggét?! Az, hogy a vére íze állandósult a képzeletemben, még érthető dolog az én állapotomban. Az is, hogy legszívesebben szétrúgnám azt a fenn említett, kezdetlegesen formás valagát. De ami most jár a fejemben, arra nincs épkézláb magyarázat. Az előbb komolyan úgy éreztem, hogy meg akarom érinteni. Basszus, valami hatalmas gond van velem.

Elcsörtetek mellette, lerúgom a tároló mellé a papucsomat, a fejemre hajítom a törölközőmet, és mit sem törődve az égető forrósággal, nyakig gázolok a gőzölgő vízbe. Azt a rohadt…! Na jó, ez talán nem volt túl jó ötlet. Ő csak szép lassan ereszkedik bele, először csak bokáig, majd térdig, aztán óvatosan leül mellém, és a fejét a kőpárkányra hajtja. Mi…?

Valami hihetetlenül furcsa érzésem támad. Az illata most nem olyan vadul csap végig az idegrendszeremen, inkább csendes bódításként kúszik az orromba, hogy aztán váratlanul fejbe vágjon. Mint az alkohol, noha nem sok tapasztalatom volt még vele. Katsuki Yuuri épp olyan alattomos, mint egy édeskés likőr, ami úgy részegít meg, hogy közben biztos vagy benne, hogy józan vagy. Képtelen vagyok nem ránézni. Csak a mellkasa látszik ki a vízből, az mégis olyan hamvas színű a jelentéktelen lapossága ellenére, hogy magához vonzza a tekintetet. A válla épphogy izmos, habár még egy kis hús is látszik rajta, hogy hű maradjon magához. Ami a legtragikusabb, hogy nem találom visszataszítónak. Sőt, ez a kedves, gömbölyded ívelés egészen… Tetszik? A nyaka viszont elég vékony, az erek vonalai lágyan áttetszenek a bőrén. Ahh… azt hiszem, nyelnem kell egyet. De nem tudok.  Teljesen kiszáradt a szám.

És a helyzeten csak ront, hogy megnyalom az ajkaimat.

 Katsuki Yuuri engem néz, a barna szempárban valami kérdésféle villan fel, amire nem tudok, és nem is akarok válaszolni. A testem magától indulna felé, és csak az utolsó pillanatban vagyok képes megállítani magam; de még így is felé mozdultam. Basszus! Miért?! Miért kell vonzania magához? Talán ő a legegyszerűbb ember a világon, semmi különleges nincs benne! Csak egy szánalmas, öreg, béna senki! Gyönyörű, megigéző szemekkel, amik a szemüveg nélkül olyan fényesen csillognak, mintha apró szikrák pattognának bennük.

-          Yurio – kezdi bágyadtan, én pedig valamiért elfelejtem feltépni a torkát, amiért ezen az idióta becenéven hív már megint. Eddig mindig vagy ijedten, vagy szórakozottan beszélt hozzám, most mégis van valami komolyság a hangjában.

-          He? – csak ennyit bírok kinyögni. Mi a halál van velem? Az onsen tenné, vagy valami más? Előfordulhat, hogy a malac sem ember, hanem valamiféle lidérc, aki most szórakozik velem? Ez megmagyarázná, hogy miért pont ő ébresztette fel a vadállatot, ami évekig egész csendesen élősködött bennem.

Az eddigi vörösséget most felváltja egy egész ijesztő sápadtság nála. Talán beteg?

- Te… - kezdi, és egész közel csúszik hozzám, térdelő helyzetbe, míg végül alig tizenöt centiméter marad köztünk. Ez most komolyan bekúszott a privát zónámba?! Az illata egyre bódítóbb, hallom a vérének hangját a fülemben. Egyre közelebb és közelebb merészkedik, és már közel állok hozzá, hogy vagy rávessem magam, vagy szégyenszemre kipattanjak a vízből és megfutamodjak. De végül csak a fülemhez hajol. – Voltál már szerelmes?

Azok a szavak ostorcsapásként érnek. Ez meg mégis hogy a jó büdös életbe jön ide?! Szerelem… könyörgöm! Az ilyen hülyeségek csak ők, meg azt a barom Viktort érdeklik, felőlem aztán mindenki elmehet a halálfa szárára. Még, hogy szerelem…

-          Baromság – szűröm a fogaim között. – Ki akarná önszántából, hogy valami nyáladzó idióta fogdossa? Ez az egész undorító! Másról se szól, csak hogy két ember kihasználja egymást, miközben az érzéseiket bizonygatják egymásnak. Naiv hülyék mind!

-          Tudod, Viktor azt mondta, szerinte sokat tehetnénk egymásért. A… „Gőzfürdő  a jégen” miatt, és mert… én sem igazán tudom, mit jelent nekem az Erósz. Mármint… sejtem, de… öhm, izé…

Ez most szórakozik velem? Mit vár tőlem, amit ennyire nehezére esik kimondani?  Már bevallottam egyszer, hogy semmit nem tudok erről a nyomorult érzésről, és nem is áll szándékomban kérni belőle.  Nekem csak egy kis… vörös folyadék kell. Ami nem málnalé.

-          Bökd ki, mit akarsz!

Az idióta zavartan kavargatja a vizet a mutatóujjával, és úgy tesz, mintha nagyon érdekesnek találná az apró köröket, amiket felkavar. Aztán hirtelen rám néz, kertelés nélkül.

-          Mit szólnál, ha mi ketten, akiknek semmi tapasztalatunk nincs, esetleg kipróbálnánk pár dolgot, csak hogy megértsük…?

Oké, most már abban biztos lehetek, hogy a koca teljesen megzakkant. Ráadásul mintha a kimondott szavakkal együtt valamiféle bátorság is feléledt volna benne, mert még csak meg sem várja, hogy felugorjak, és képen vágjam, megragadja a csuklómat, és a két tenyerébe zárja.

És minden ködbe vész körülöttünk. Az érzékelésem eltompul, egyedül a látásom élesedik ki – ami furcsa, mert egyébként töksötét van, eltekintve a pár kerti lámpástól. Ez most más, mint eddig. Nem a szomjúság hajt, ami eddig, noha még mindig elég erőtlennek érzem magam miatta. Az ujjai érintésétől kiráz a hideg, mégis forróbbnak érzem magam, mint a vizet körülöttem.

Katsuki Yuuri csak bámul rám, azzal a ritka értelmes arckifejezésével, és tanácstalanul méreget, mintha azt várná, mikor esek neki, miközben totális zavarban próbálja nem elfordítani a fejét. Mintha el tudná rejteni az az idióta! Komolyan… ajánlatot tett nekem?! Hihetetlen, hogy van a pofáján bőr…! Apropó, a „pofája”… Valamit, esküszöm láttam átsuhanni az arcán! Talán csak egy árnyékot, de… mi ez az érzés?

-          Yurio, a szemed! – a hangja halk, mégis határozott. Huh? Hova tűnt az a szégyenlős kisfiú, aki eddig volt? És mi van a szememmel?!

Lenézek a víz tükrére, és ha nem akadályozna meg a kőpárkány, hátrahőkölnék. Az íriszeim szinte neonzölden világítanak, sőt, arany fényben, mint némelyik macskáé éjszaka!

Mi a jóisten történik velem? Miért most? Miért vele? És mi ez a riadt arckifejezés? Mondjuk tényleg elég durva látvány, és ilyesmi még nem is fordult elő velem. Nem tudtam, hogy a testem ilyesmit is képes produkálni. De hogy mindehhez mi köze van Katsuki Yuurinak, arról végképp fogalmam sincs.

-          Hát igaz lenne… - A szemei hatalmasra kerekednek, és elterül egy önfeledt mosoly az arcán. Teljesen megzakkanhatott! – Yurio, te egy vámpír vagy!

 Viktor, te rohadék! Az még oké hogy a koreográfiámat elfelejti, annak ellenére, hogy megígérte, de hogy kiteregeti a legféltettebb titkomat ennek a kocának, aki amúgy az ellenfelem, az már túlmegy minden határon.

Apropó, koca. Ahelyett, hogy kapkodná a lábát és menekülne, ahogy azt egy normális ember tenné a helyében, térden kúszva még közelebb jön, és egyenesen a szemembe bámul. Most meg mi a francot akar?!

Addig még meg is állom, hogy lerúgjam a máját, amíg csak tátott szájjal mered rám. Még azt is elviselem, mikor tétován felém nyúl. De amikor egyszerűen csak a tarkómra simítja a tenyerét, és vörös arccal elkezd maga felé húzni, valami elpattan az agyamban.

-          Mi a frászt művelsz, hülye?! – ordítok rá, és elütöm a kezét.

Erre hirtelen elsápad, de nem úgy tűnik, mintha feladná.

-          H-harapj meg – nyögi kétségbeesetten. – A vámpírok tudják, mi az Erósz, ugye? Csak te segíthetsz! Mu-mutasd meg nekem, é-és… igyál belőlem!

Azt hiszem, az se sokkolt volna jobban, ha közli velem, hogy két feje van, és az egyiket a gatyájában hordja. Ezzel én… nem tudok mit kezdeni. Ahogy a hülye fogaimmal se, amik már erre a felkérésre elkezdtek növekedni – ez pedig olyan hormonokat szabadít fel bennem, hogy úgy érzem, most jött el a pillanat, hogy meneküljek.

Basszus. Konkrétan… valami olyan szag árad belőle, mint a feromon. Átjár, megőrjít, és nem enged el.

Túl késő, nem bírok magammal! Na ne. Dehogyisnem! Oroszország jégtigrise nem fog egy malacból falatozni, főleg, hogy... az olyan mellékhatásokkal járna, amikbe nem is akarok belegondolni.

Villámsebességgel ugrok ki a vízből, és futok az ajtó felé, és szabályosan megkönnyebbülök, mikor végre becsaphatom magam mögött az üveget.

Egészen addig, amíg nem találom szembe magam egy seggpucér Viktorral, aki mindent tudó mosollyal mér végig, míg végül a tekintete egy túlfűtött pillantással megállapodik egy bizonyos részemen. Huh, mi a fenét néz…?

Tétován lepislogok.
 

Huuh?! Basszus. Basszus. Basszus. Mi a francért állt fel ez a szar?!

-          Azt hiszem, hamarabb ráéreztetek a szerelem ízére, mint hittem – kacsint rám, majd a törölközőt átdobva a válla fölött jókedvűen kisétál, hogy csatlakozzon a medencében a tanácstalanul pislogó japán malachoz.

…

Rohadj meg, Viktor!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés