Előző: I. fejezet
We can feel the sunshine together
II. fejezet – Vasárnap
„Bármi is történik holnap, valamit meg kell ígérnie: hogy mindig önmaga marad. Nem tökéletes katona, hanem egy jó ember.”
Vajon sikerrel járt? Régebben, amikor megígérte ezt Erskine-nek, azt hitte, számára ez nem jelenthet problémát.
A nyári hajnalban épp csak egy bagoly huhogása hallatszott a távolból, de már ez is épp elég volt, hogy Steve Rogers reflexszerűen nyúljon a telefonjáért. A biztonság kedvéért leellenőrizte, hogy véletlenül sem sikerült lenémítania a készüléket, magát és a mechanika kapcsolatát ismerve ugyanis sosem lehetett biztos semmiben. Kényszeredetten nyomkodta felfelé a hangerőgombot, noha az már félreérthetetlen pittyegéssel jelezte, hogy tovább akkor sem hajlandó menni, ha maga Amerika Kapitány utasítja erre.
Ezen a helyen valahogy minden bosszantóan békés volt. Kicsit megkönnyebbült ugyan, hogy sikerült társait, a – gyakorlatilag - családját biztonságba helyeznie, és reménykedett, hogy senki nem fog rájuk találni. Az egyetlen ember, aki rajtuk kívül tudott róla… hitt benne, hogy nem fogja elárulni őket.
Még egyszer utoljára ellenőrizte a hangerőt, csak a megszokás kedvéért.
- Ne aggódj, tudni fogod, ha beszélni akar veled. Őt ismerve akkor is, ha nem veszed fel a telefont. – A váratlan hangra jóformán a saját tengely körül perdült meg egy szempillantás alatt. Natasha egy hálóköntösben, karba tett kézzel dőlt az ajtófélfának, és úgy nézett rá, hogy Steve biztos volt benne, egy kósza gondolata sem maradhat titokban előtte.
A nő kilépett a teraszra, és közvetlenül mellette nekitámaszkodott a korlátnak.
- Ennyire átlátszó lennék? – nevetett kínosan a kapitány, és a zsebébe süllyesztette a modern érintőképernyős, új Samsungot, amivel Natasha szerelte fel pár héttel azelőtt. Még mindig szoknia kellett az új kialakítást, és hogy épp azzal a pár centivel volt nagyobb az előzőnél, hogy az istenért se férjen el az eddig használt helyeken. – Csak nehezen boldogulok az új dolgokkal.
- Az előzőt még bekapcsolni sem tudtad egyedül, ahhoz képest egész jól haladsz.
Nem értette, hogy lehet képes ez a nő pár perc alatt megnyugtatni, legyen bármennyire maga alatt. Talán ez is egyfajta különleges képesség? Noha ez megmagyarázná, hogyan képes még Bannert is visszahozni emberi formájába, azt valahogy mégsem tudta összerakni, rá vajon miért és hogyan hat. Talán ezt hívják egy férfi és egy nő közti tiszta barátságnak, amiről sokan azt állítják, csak legenda? Mindenesetre abban biztos volt, hogy Natasha Romanoff tökéletesen megértette őt, és bár gyakorlatilag képtelen volt hazudni, nála késztetést sem érzett, bármilyen kínos dologról legyen szó; úgyhogy igyekezett ezeket kerülni, már amennyire a másik engedte.
Magában elmondott egy néma fohászt, hogy a randi-téma – noha általában ez hivatott feloszlatni a kínos csendet egy-egy kényelmetlenebb pillanatban – kivételesen ne kerüljön elő, most ugyanis bármiről ezerszer szívesebben beszélt volna, mint a nem – vagy csak alig - létező nőügyei. Ott volt ugyan Sharon, akivel hirtelen minden túl jól alakult, de… be kellett látnia, sosem tudná megbocsátani magának, ha a lány miatta kerülne bajba. És egy világszerte körözött bűnözővel – ahogy jelenleg az emberiség láthatta őt – nem lenne éppenséggel veszélytelen bármiféle kapcsolatban állnia egy fiatal nőnek.
Talán a sors akarta már régen is, hogy Peggy máshoz tartozzon. Mellette valószínűleg sosem lehetett volna boldog feleség, anya, vagy legalábbis nem túl hosszú ideig. Bevetések végtelen sora tette volna ki az életét akkor is, ha akkor nem teszi le a gépet, és megmenekül. De meddig? Talán a következő alkalommal belehalt volna. Vagy az azután következőn. Jobb is így, hiszen... ő még egy egyszerű barátságot sem volt képes megőrizni.
Katonaként harcolt, elfelejtkezve mindenről, és noha akárhányszor végiggondolta ezt, és belátta, hogy nem tehetett mást, a saját árulásának gondolata egyre nehezebb teherként ereszkedett a lelkére.
Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant, amíg aztán hirtelen arculcsapásként Natasha homlokon bökte.
- Tudom, hogy nem öregszel túl könnyen, de ez a ránc kezd elmélyülni – mondta a nő egy amolyan hátba veregetést helyettesítő, biztató mosollyal. – Túl helyes pasi vagy, hogy ne gödröcskékre gyúrj.
Ezek a megjegyzések, a leheletnyi szarkazmus a hangjában… vajon tényleg hasonlítanak egy kicsit ők ketten, vagy csak túlzásba viszi mostanában a gondolkodást? Mindenesetre furcsállta, hogy ő, aki mindig is szerény emberként próbált élni, és elutasította a provokáció minden formáját, ennyire kellemesnek találja az olyan dolgokat, mint a csipkelődés.
- Túl sok minden van ebben a világban, amit sehogy sem tudok megérteni – vallotta be. - Régen egy kis olvasással szinte bármiben jó lehettél, most meg…
- Inkább csak túl sokat gyötröd magad. Nem lehet mindenki Stark, bár ha belegondolunk, ez nem olyan nagy tragédia a világnak.
Kicsit hiányolta azokat az időket, amikor még az egyetlen név, amitől kirázta a hideg, a Hydra volt.
- Néha szívesen lennék – sóhajtott lemondóan, és elhessegette a férfi szokásos, pofátlan vigyorának gondolatát, ami régen felvidította, a mostani helyzetben viszont…
- Még lehetsz.
Beletelt pár másodpercébe, mire el tudott szakadni a véres emlékképektől, amikben úgy viselkedett, amire egyáltalán nem volt büszke, és felfogta a hallottakat. Csak remélni merte, hogy van más magyarázata is annak a két szónak.
- Mi? Nat!
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy tudom.
Kicsit úgy érezte magát, mint amikor gyerekkorában az édesanyja rajtakapta, hogy kora tavasszal fagylaltot vett a sarki árusnál, pedig pontosan tudta, hogy olyan könnyen lebetegedett már ennyitől is, hogy utána hetekig ápolásra szorult. Bár az nem igazán állt össze a fejében, hogy Tony Stark és a csokoládés gombóc között mi az összefüggés, arra rájött, hogy valamiért mindkettő beteges tüneteket váltott ki belőle, de ezek ellenére is újra és újra az eszébe jutottak, és nem hagyták nyugodni.
- Hogy mit tudsz? Hé, komolyan nem értem!
Különösnek találta a dolgot: amióta felébredt, noha könnyedén letudhatta volna annyival, hogy ez már nem az ő ideje, borzasztóan zavarta, hogy mindenkinél sokkal ostobábbnak érezte magát. Ez egy új világ volt, új eszmékkel, felhalmozott tudással, amiben mindenki sokkal tájékozottabb, mint régen, és amiben hiába volt ő a szuperkatona, mégis csak egy bolond vénembernek tűnt mellettük. Amit Mr. Stark volt is kedves nem egyszer az orra alá dörgölni.
Számított rá, hogy ismét olyan választ kap, ami földbe döngöli az önbecsülését, de Natasha legalább ellentétben egyesekkel nem nevette ki.
Csak kínozta egy kicsit.
- Akkor azt mondtad, nem velem csókolóztál először ’45 óta – kezdett bele a nő, és már előre érezte, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. - Nem hazudtál, tényleg csináltad.
Ez volt az a téma, amire aztán végképp nem akart most gondolni. Az az éjszaka Manhattanben, a kétségbeesés, érzések, amikkel egyikük sem bírt el, és amikre csak egyedül ő emlékszik, mint valami galád bűntettre, amit teljesen értelmetlenül követtek el, míg mások a győzelmet ünnepelték…
- Tonyval, ugye?
Mint halálos ítélet hangzott el az a sokkal inkább kijelentés, amitől megfagyott a vér az ereiben.
- Én nem… - Nem, ezt erősítheti meg. Akkor nem történt semmi. Semmi, ami most bármit is számítana. - Mégis honnan...?
- Zavarba hozott a téma, szóval minden bizonnyal elég mélyen érint. És nem az a fajta ember vagy, aki könnyen kiheveri az ilyesmit, szóval figyeltem a jeleket, hogy ki vált ki belőled túltöltött érzelmi reakciókat. Bingo.
- Komolyan félek tőled néha – ismerte el, miközben kényszeredetten nyelt egyet. Totálisan elkapták, csokoládéfagylaltostól, tüdőgyulladásostól. Az egyetlen reménye az maradt, hogy nem kell a részletekről beszélnie, mert az már tényleg elvette volna a maradék méltóságát is. Azon az éjszakán ő csak jót akart – mint mindig. Csak segíteni akart egy emberen, akiről mindenki azt hitte, elsőként fog megjelenni a győzelem utáni partin, hogy dagadó mellel adjon interjút a sajtónak, mint a nemzet hőse. Akiről első találkozásuk után meggyőződése volt, hogy ha ők kettesben maradnak, az egyetlen lehetséges kimenet, hogy kék-zöldre verik egymást, ha fizikailag nem is, hát szavakkal. Hát, legutóbb ez is megtörtént.
- Már egy ideje tudok róla – folytatta Natasha, csak úgy mellékesen.
Tud? Mégis miről? Gondolta, igazán beavathatná, mert még ő maga sem volt tisztában azzal, hogy mi történik vele. Velük? Nem, Tony, vagyis… Stark utána, azóta is olyan volt, mint mindig, szóval ez minden bizonnyal csak vele történt. A nő szavai valahonnan a távolból hallatszottak.
- …, amikor róla beszélsz, és most sem a kis szőke ex-shield álnővérke hívását várod megszállottan, ha nem tévedek.
Igyekezett összeszedni a gondolatait, és minél érzelemmentesebben megcáfolni ezt az egész, teljesen valótlan feltételezést, de szerencséjére a kis Nathaniel ekkor felsírt odabent, megmentetve ezzel Amerika szimbólumát a tökéletes felsüléstől. Persze azért még bezsebelt a Fekete Özvegytől egy „most megúsztad, de ne örülj túlzottan” pillantást.
- Megyek, segítek Laurának. Egyébként boldog szülinapot! Igaz, kicsit korlátozottak a lehetőségeink, de gondolkodj el, milyen ajándékot szeretnél.
Miért érezte úgy, hogy a körülmények ellenére idén sem ússza meg felhajtás nélkül? Egész életében egyedül az édesanyja és Bucky voltak, akik tényleg szívből köszöntötték fel ezen a napon, mindenki más szívesebben ünnepelte július negyedikén Amerikát. Az ajándékozást és a partikat sokkal inkább elkerülte volna, csak hogy csendben együtt lehessen a szeretteivel, de Amerika Kapitányként állandóan meg kellett jelennie, mint egy bazári majomnak, és gigászi tortákról fújkodnia a gyertyákat, miközben túlságosan rövid szoknyás lányok énekeltek és táncoltak körülötte.
- A világbéke nem opció, ugye?
Natasha lemondóan mosolygott vissza rá az ajtóból.
Azt hitte, az egyedüllét majd kicsit megnyugtatja a lelkét, és lejjebb viszi a vérnyomását. Ám ekkor a telefon megrezdült a zsebében.
~§~
Pánikrohammal ébredni nem a legkellemesebb dolog, főleg, amikor az egész kontinens egy emberként ünnepel, és minden lélegzetvételed tűzijáték ropogása kíséri. Tony azt hitte, végérvényesen megszabadult a feszítő érzéstől, ami egykor megkeserítette az életét, ám az előző esti álom után újult erővel támadt rá. És sokkal erősebb volt.
Vérfoltokat látott a szemei előtt, a sikítás, a kétségbeesett hangok még a fülében égtek. Halál szaga terjengett a levegőben, és ő még olyan tisztán érezte, mintha tényleg ott állt volna, azon a helyen. Pár lépéssel Steve Rogers erőtlen teste mellett, azzal az ijesztően mindent tudó gyerekkel, pedig őt már az átlagos kölykök is halálra rémítették, még ha messziről kedvelte is őket, mint az emberiséget összességében. Csak ne zaklassák. Ne tegyenek fel kérdéseket, ne mondják meg, mit kéne tennie, azzal meg pláne ne tornázzák fel a vérnyomását, hogy az ő az apjuk.
És a következő sokk ezután következett: a régi Samsung kijelzője kéken villogni kezdett.
Nem lehet…
Botladozva kászálódott ki az ágyából. Komolyan kezdte úgy érezni magát, mintha egy hanyagul összeollózott horrorfilmbe csöppent volna, és tekintve, hogy őt sose hatották meg az ilyen dolgok, be kellett ismernie, hogy ez most tényleg súlyos eset.
Két lépéssel szelte át a bordó, bézs mintával tarkított szőnyeget, és tétován a telefonért nyúlt. Mégis, hová lett a régi, vakmerő személyisége? Ez csak egy triászkori kütyü, mégis, mi történhet, ha…
„Tudod, hol találod.” Feladó: magánszám.
Okéé… ez most már rohadtul nem vicces. Fél kézzel halászta elő a saját mobilját, és anélkül, hogy bármilyen gombot megnyomott volna, adta ki az utasítást:
- Péntek, hívd Rhodey-t!
Néma csend.
- Péntek?
Oké, Péntek vagy csütörtököt mondott, vagy tényleg gond van a rendszerrel. Csak nyugalom, talán egy… vezetékszakadás. Lényegtelen, hogy az ilyesmit az új Stark-torony rekonstrukciós mechanizmusa automatikusan javítja… beüthetett valami fiaskó. Akár egy tűzijátékszikra, a központi vezérlőbe. Ugye?
- Rendszerindítás? – próbálkozott ismét, amolyan érdeklődésféleképpen a plafonnál, amitől kívülről nézve totál zakkantnak tűnhetett volna; őt azonban ez legkevésbé sem hatotta meg jelenleg – meg máskor se.
Számított rá, hogy semmi sem fog történni, mert hát, ha már az ő ezer lakattal védett, hőn imádott másodgenerációs mesterséges intelligenciáját padlóra küldi valaki vagy valami, akkor azt több, mint valószínűleg nem hozza vissza egy virtuális gépházon rúgás. Ami következett, attól viszont úgy érezte, a rendszernek lába nőtt, és visszarúgott.
- Jó reggelt, Uram – vékony, kislányos hang töltötte be a teret.
Habár közelről sem tartotta magát olyan embernek, akinek bármi köze lehetne bárkihez is, akinek köze van a valláshoz, most egy szuszra csak ennyit bírt kipréselni magából:
- Miazúristen.
Persze csak költői kérdésnek szánta, az a valaki viszont nagyon is komolyan vette.
- A Sunday Project üdvözli Önt! Meg kívánja tekinteni a részletes fogalomleírást?
Kevés olyan helyzet fordult elő, amikor inkább csak méla csöndben leroskadt a földre és nem mondott semmit. És ez sem az a pillanat volt.
- Ki a fene vagy te, és hol van Péntek?! – A szavak úgy dőltek belőle, mint ő maga a saját képzeletbeli kardjába a lelke mélyén. Már, ha volt még olyasmije az előző éjszakai rémálom és a mostani után, ami kezdte azt is túlszárnyalni. - Hogy írtad felül az egyetlen nőt, aki elvisel, és hogy másztál bele a… Várj, először ami fontosabb. Barát vagy, vagy ellenség? Bár igaz is, nekem nincsenek barátaim, szóval ki vele…
Talán ha együttműködőnek tűnik, át tud verni egy AI-t?
- Mik a szándékaid?
Heh, mint valami másodosztályú thriller, aminek most ő vált a főhősévé. Ami jó, először úgyis a mellékszereplők hullanak. Ugye? De most komolyan, ki a fene ír egy olyan programot, aminek gyerekhangja van? Egész nap ezt a nyávogást hallgatni... Épeszű ember nem kárhoztatja magát erre.
- A nevem Sunday, Mr. Anthony Stark, az Ön harmadik generációs központi vezérlő intelligenciája vagyok, normál és speciális hadi üzemmódra kifejlesztve – kezdte bosszantóan lassú, és számára legalábbis irritálóan magas frekvencián a hang. Aha, szóval harmadik generációs… Mi a… - Tudatni szeretném, hogy a jelenlegi energiaellátásom nem megfelelő a komplex működéshez, valamint észleltem, hogy az M-hetvenes jelzésig terjedő páncéltartomány fölött nem érzékelek egységeket.
Még jó, mivel nincs is… micsoda? Szóval összegezve: ez az izé azt állítja, hogy az övé, és hogy gyakorlatilag hozzáfér az összes páncélhoz? Ő csinálta volna… Akkor miért nem emlékszik rá? Annyira azért nem volt részeg az elmúlt héten – vagy mégis?
Vett pár lélegzetet, és elhatározta, hogy nem engedi meg magának, hogy visszaessen a régi állapotokba. Össze kell szednie magát, és… mondjuk leellenőrizni, honnan származik a szoftver, ki telepítette fel, és miért, ki tudott áthatolni a biztonsági rendszeren, meg ilyesmi. És nem ártana ránézni Rhodey-ra sem, hogy nem ölte-e meg a titokzatos behatoló álmában. Kezd egyre paranoiásabb lenni.
Normális esetben lefuttatott volna egy teljes körű rendszerellenőrzést, most azonban, ha rosszindulatú programmal állt szemben, teljesen feleslegesen vesztegette volna az idejét vele. Minden bizonnyal, egy ilyen kaliberű AI-nál, ami képes átvenni az irányítást a Stark torony technológiai hálózata fölött, nem lenne nagy ügy beépíteni pár fals állományt. Manuálisan kell ellenőriznie.
Oké, akkor elsőnek Rhodey… vagy az irányító központ, épp a hetvenediken. Csak mert azévben született. Ötletes, nemde?
Rhodey viszont jóval közelebb volt, és szükségét érezte egy emberi lénynek maga mellett, akit biztosan nem hackeltek meg. Vagy legalábbis kisebb eséllyel, belegondolva az elmúlt időszak történéseibe.
Magában eljátszotta a hattyú halálát – valami ritka beteg kibernetikus verzióban - a lift miatt, de tekintve, hogy azt is Péntek – azaz, jelenleg épp ez az új franctudjami – vezérelte, jobbnak látta, ha inkább nem zuhan rosszabb esetben száztíz emeletet a páncélja nélkül. Amit jelen körülmények között szintén rizikós lett volna használnia.
Nyugi, pánikra semmi ok.
Elvégre, talán tényleg ő csinálta, csak nem tud róla. Részleges emlékezet-kiesés, előfordult már máskor is. Ezt mantrázva indult el lefelé huszonkét emeletet, és eltökélte, hogy ha vége ennek az egész disztopikus horror-sztorinak, nekiáll edzeni. Már a tizenötödik lépcsőfordulónál úgy érezte, a lábai önálló életre keltek, és bele se mert gondolni, mennyire lenne kellemes élmény ugyanezt felfelé megtenni. Végül is csak a lelkét készült kilehelni egy egész kicsit, amikor három perccel később bedörömbölt Rhodey ajtaján.
Bentről elkínzott morgás és pár érthetetlen, hitetlenkedő megjegyzés hallatszott, szóval megnyugodhatott: barátját még nem skalpolták meg az éjjel. Majd az fogja őt mindjárt, úgy… potom fél óra múlva, miután felvakarja magát az ágyból, felcsapja a protézist, percekig próbál talpra állni, szitkozódik egy sort, hasra esik, kalimpál, mint egy öreg, hátára fordult teknős, miközben kiabál, hogy „nem kell segítség”, aztán végül csak összeszedi magát, és az ajtóig botladozva ki is nyitja. Na jó, erre most igazán nem volt idő!
Úgy vágódott be a szobába, mint egy hatéves kölyök, aki összeszarta magát az apja legújabb dajkafunkcióra tervezett intelligens nagymamájától. Prototípus a Stark Industries tulajdona, tesztelés után sosem szabadalmaztatva.
Barátja álmosan pislogott fel rá, tekintve, hogy mostanában elég rendesen elkényeztette, és sosem keltek korábban… délnél. Rhodey legalábbis, azt meg nem kellett tudnia, hogy ő addig is a műhelyében robotolt, félig-meddig szó szerint.
- Tony? Fél öt van… - nyögte fáradtan az ezredes az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantva. - Mondd, hogy nem a Függetlenség Napját akarod ünnepelni ilyenkor!
Jobb körülmények között ő is kinézte volna magából, de most még viccelődni sem volt kedve a helyzeten. Inkább egyenesen a tárgyra tért.
- Tudsz valamit egy bizonyos Sunday Projectről? Beszéltem róla korábban, vagy… említettem, amikor épp nem voltam teljesen magamnál?
Egy hihetetlenül értelmes „mi a franc bajod van, te idióta” nézést kapott válaszul, ám James Rhodes, jólelkűségéről tanúságot téve, helyette egész megértően szólt hozzá végül.
- Hogy miről? Megint rémálmaid vannak? Mondd, hogy nem hoztál létre megint valami apokaliptikus izét… Hé… Tony, jól vagy?
Remekül volt, épp csak a lába készült kidőlni alóla. Ennyit az utolsó reménysugárról, hogy mégiscsak ő alkotott valami új, forradalmi vívmányt pár üveg whisky után.
- Egy bizonyos Sunday nevű mesterséges intelligencia felülírta Pénteket – magyarázta halkan, és minden erejével igyekezett elkerülni a pánikroham újabb hullámát, ami belülről lassanként fodrozódni kezdett benne. - Azt állítja, én csináltam, de… nem emlékszem!
Jó, jó, tényleg kicsit túlzásba esett mostanában, régebben csak fél figyelmét kötötte le az alkohol, a másik felét a nők, ám mostanában az utóbbihoz semmi kedve nem volt, úgyhogy maradt csak ő, édes hármasban a kedvenc Cartier pohárkészletével és az apró bárszekrénnyel.
Na jó, őszintén: a műhelyébe rejtett titkos Johnnie Walker rekeszekkel, amiket „alkotás” közben halál igényesen, egyenesen az üvegből vedelt fel. Nem volt alkoholista egy cseppet sem – csak hatékonyabban tudott dolgozni, ha nem piszkáltak bele a gondolatfolyamataiba holmi flitterrucis pojácák.
Ó, hogy a franc… nem, Rogerst majd később áll neki gyalázni. Egyelőre sokkal nagyobb problémái is akadtak. Még fel kellett vázolnia Rhodey-nak azt az sms-dolgot is anélkül, hogy totál retardáltnak tűnjön.
Barátja már most is úgy nézett rá, mintha azon merengene, hogyan hívhatná fel legkevesebb feltűnéssel a pszichiátriai segélyvonalat.
- Hát… - kezdett bele bizonytalanul az ezredes, majd kis gondolkodás után jó kedélyűen folytatta. - Múltkor részegen mondogattad, hogy a vasárnap a kedvenc napod, mert olyankor nincs posta. És te utálsz átvenni dolgokat…, főleg, ha még a neved is elírják.
Nos igen, úgy tűnik, vagy ő dramatizálja túl, vagy rajta kívül soha senki nem veszi elég komolyan. Esetleg lehetséges, hogy kezdi elveszíteni a humorérzékét? Inkább a karját vágják le! Oké, talán mégse pörköli meg az egy szem mellette állót, csak mert épp röhög rajta egy ilyen elcseszett pillanatban.
- Van itt még valami – nyújtotta át a modern kor meggyalázását, a hangyafasznyi – bár a reptéri eset után ez már talán nem a legkifejezőbb jelző – Samsungot. - Az este álmodtam valamit. Hülyén hangzik, de talán köze lehet mindehhez, főleg hogy… nézd!
- „Tudod, hol találod?” Ennek meg mi értelme?
- A bosszúállók… - Képtelen volt kimondani azt az egy nevet, de Rhodey elsötétülő tekintetéből, és hogy az előbbi mosolynak nyoma sem maradt, tudta, hogy barátja megértette az eset komolyságát. – Meg fogják ölni őket. Tudják, hol vannak. Fogalmam sincs, honnan tudom, de ez nem álom volt.
- Tony, még ha ez igaz is, ugye tudod, hogy ha szembeszállsz a törvénnyel, csak hogy megmentsd őket… - vetett rá Rhodey egy jelentőségteljes pillantást, ő azonban kíméletlenül állta a lelkére beszélést, egy enyhén felvont szemöldök kíséretében. - Jól van, csak emlékeztettelek rá. Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit.
~ § ~
A favágást gyerekkora óta mesteri szintre sikerült fejlesztenie. Noha mindenki azt hitte, a szérum miatt, Steve valójában még Bucky nagyszüleinél jött rá a titkára vidéken, annak ellenére, hogy ő maga a városi gyerekek mintapéldányaként élt. Sápkóros, törékeny, beteges kissrác volt, aki előtte még egy fára is alig tudott felmászni, nemhogy kivágni és feldarabolni azt. Aztán az egyetlen barátja felajánlotta, hogy nyaranta tartson vele, és élvezze a friss levegőt, erősödjön…
Először, tízéves korában majdnem a saját lábába állította a baltát, ugyanis sokkal nehezebb volt, mint azt elsőre gondolta, és kiejtette a kezéből. Sokszor elgondolkodott, hogy élte meg egyáltalán a felnőttkort, nemhogy a több, mint kilencven évet – a maga módján reménytelen esetnek számított. De valami oka mégiscsak lehetett… Talán a kitartás?
Az emberméretű kupacra nézett maga mögött, és csípőre tett kézzel morfondírozott. Persze, minden bizonnyal a nagyobb erő hatékonyabbá tette, és nem fárasztotta ki annyira, mégis, biztos volt benne, hogy régen is képes lett volna rá, ha nem is három óra alatt.
Milyen érzés lehetett Tonynak mellette?
Pontosan tudta: épp olyan, mint annak idején neki Bucky mellett, aki már kiskorától egy életerős, vásott kölyökként élt, akit semmi nem tántoríthatott el. Bár, ő labdába sem rúghatott akkor, Tony Stark az élet minden területén csúfosan lekörözte, és magasról tett rá, hogy a testi ereje csak töredéke az övének. Saját maga ellensúlyozta minden gyengeségét, és emberfeletti erőt kovácsolt belőle.
Kiválasztott egy jókora tuskót, és szétvetett lábbal leült rá. Már megint csak ő járt a fejében, pedig tudta, hogy jelenleg még rágondolni sincs joga. Fájdalmat okozott neki, amit úgy tűnt, a másik sosem tud majd megbocsátani neki. A hónapok egymást követték, miközben ő a társait védte, és várta, hogy Tony válaszoljon neki. De nem tette. Neki pedig sokkal fontosabb dolga is akadt annál, hogy ezen sajnálkozzon: meg kellett védenie a többieket az egész világgal szemben.
Már-már reflexszerűen nyúlt volna a telefonjáért, de eszébe villant valami, ami megakadályozta. A keze megdermedt a levegődben, és inkább megtámaszkodott a térdében.
Vajon… ő küldte? Nem, ő nem kertelne titkos számról, felvállalná magát. De akkor mégis kicsoda? És mit jelenthet?
Az apró házra nézett, az otthonra, amire gyerekként mindig is vágyott. Clint és Laura párosára, akik egymást ugratva teregettek, és bár néha úgy tűnt, mintha veszekednének, újra és újra összebújtak, vagy megcsókolták egymást.
Wandát és Samet a gyerekek befogták bébicsősznek, és Steve-nek jóformán nevethetnékje támadt azokon a döbbent arcokon, amit az a kettő vágott, ahányszor a kicsik valami új ötlettel álltak elő. Natasha pedig… olyan beleéléssel babázott az újdonsült keresztfiával, hogy az ember szíve belesajdult.
Nemrég egy kínos beszélgetés során, amit szintén az egyik hajnalon ejtettek meg, a nő mesélt neki a múltjáról, és azokról a dolgokról, amikről le kellett mondania. Nem ő volt az egyetlen ezen a helyen, akinek ez itt, ez a béke nem kivitelezhető. Szerelem, család, otthon… Neki az emberiség volt mindez, most pedig a Bosszúállók.
A másik baltára nézett, arra, amit legutóbb valaki más kezében látott. Nat szavai belülről égették, és küzdött ellenük, de újra és újra visszatértek. Tony Stark… „túltöltött érzelmi reakciókat” váltana ki belőle? Ennek semmi értelme.
Aligha akadna olyan ember, akivel kevésbé hasonlítanak egymásra. Mindössze csak… történt valami, amit ő nem volt képes kiheverni, aztán valahogy a csaták során barátokká váltak, és az érzés, hogy jól bemosnának egyet a másiknak, áttért valami egész kellemes piszkálódásba – Tony részéről legalábbis. Kíváncsi volt, vajon hogyan állna hozzá a másik, ha tudná, hogy ők ketten… ugyan, valószínűleg csak nevetne rajta egy jót, elvégre Tony Starknak az ilyesmi a napi rutinja. Csak ő a maradi, előző évszázadból visszamaradt vénember, aki úgy érzi magát, mintha legalábbis… sokkal több történt volna.
Azon az éjszakán, New Yorkban a világ hősként ünnepelte őket, annak ellenére, hogy emberek tucatjai haltak meg, és vesztették el otthonaikat a chitauri támadása után. Aztán mindannyiukat meghívták valami fényűző, puccos estére, ahol interjút kellett volna adniuk, amit aztán másnap címlapon hoztak volna le az újságok. Ő azonban úgy döntött, aznapra elege volt a kérdésekből, és csak pihenni akart, egy csésze forró tea mellett, aminek beszerzése sokkal bonyolultabbá vált a lelakott városrészben. Végül talált egy helyet, ami egész szerencsésen megúszta pár ablaktöréssel, ám a felújítás miatt az utcára pakolták az apró, mahagóni asztalokat, amihez a meggyötört tekintetű vendégek leroskadhattak. A lámpák fényében is tisztán látta, hogy legtöbbjük arcáról még nem tűnt el a rémület, és folyamatosan vagy az ég felé tekintgettek, vagy rá, pedig remélte, hogy a hétköznapi ruhában nem lesz annyira a figyelem központjában.
Csak amikor ő is úgy döntött, követve a tömeget nekiáll nézelődni, hátha akkor kevesebb feltűnést kelt, akkor jött rá, hová sikerült leülnie. Közvetlenül előtte a lepusztult Stark torony magasodott egészen az égig, és bár alaposan megviselte a támadás, még mindig túl hivalkodónak tűnt Steve szemében. Le merte volna fogadni, hogy Stark kihasználja majd, hogy felújításra szorul a beteges egoizmusának kézzel fogható bizonyítéka, és bosszúból még puccosabbra építi majd újra.
Már épp készült eltüntetni az utolsó cseppeket az utolsó fillérjeiből vett túlcukrozott italából, amikor valahonnan a közelből tompa puffanások, reccsenés és sikítás hallatszott. Reflexből ugrott talpra, és magában örült, hogy elveihez hűen már jó előre kifizette a számlát.
Alig kétszáz méterre középkorú férfi állt törött kamerával a kezében, és zokogva magyarázott valamit egy fiatal, kalapos nőnek. Riporterek…
- Ez az ember őrült! Azt hiszi, bármit megtehet! – hallotta futólag a panaszáradatot. Valahogy nem kellett sokat gondolkodnia, kiről lehet szó.
Újabb csattanás, dühödt káromkodás, és újabb két riporter tűnt fel a Stark torony irányából, majd két, még hangosabb becsapódáshang következett. Mi a… ez nem lehet igaz.
A pajzsot a feje fölé emelve szlalomozott át a törmeléken, és fogalma sem volt, miért éri meg egyeseknek az égi ostrom ellenére is megpróbálkozni a bejutással, de a bejárat előtt így is egy nagy csapat sajtós próbált mindenféle módszerrel átjutni a biztonsági záron.
Ugyan semmi kedve nem volt vitába keveredni senkivel, ez a nap túl hosszú volt ahhoz, hogy finomkodni kezdjen. Mint egy felbőszült vadállat állt meg az ajtót feszegető csoport előtt. Először azonnal le akartak csapni rá, de bele sem mert gondolni, milyen képet vághat, mert a vakuk villanása pár másodpercen belül elhalt.
- Tűnés – mondta ki nemes egyszerűséggel, azok pedig – bár egy pillanatra lefagytak – szó nélkül oszoltak szét. Tudta jól, hogy nem fognak messzire menni, de őt most csak egyvalami érdekelte: véget vetni ennek a tébolynak.
Finommechanikát nem kímélve csapott rá a csengőre, vagy legalábbis arra a kijelzős valamire, amit annak vélt. Semmi reakció.
Másodjára úgy döntött, addig fogja nyomni a legnagyobb gombot a szerkezeten, amíg nem történik valami.
Nagyjából két perc után egy meglehetősen akadozó, ám közömbös hang szólalt meg a hangszóróból.
- Ha nem szállsz le a csengőről, te faszkalap, egy rakétát küldök le komornyiknak.
Egy pillanatra elborzadt ettől a hangsúlytól és a szavak durvaságától, aztán rájött, mitől olyan más, mint amilyen lenni szokott – a milliárdos elkeseredett, bosszús, és még inkább csaprészeg volt.
- Stark! – húzta ki magát, mintha ezzel meggyőzhetné látatlanban is a problémás alakot. - Steve Rogers vagyok. Mi a fenét művel?
- Ki? Ja persze, a hős hazafi! – erőltetett nevetgélés hang után, amitől Steve csak a szemét forgatta, a kaputelefon képernyőjén megjelent a házigazda, a maga szokásosnál is ezerszer gúnyosabb tekintetével. - Csak nem Fury küldte, hogy a lelkemre beszéljen, és elcipeljen a buliba? Mert akkor előre szólok…
- Nem küldött senki. Bemehetek?
Nem igazán tudta volna megmondani, honnan jött ez a bizarr ötlet, de úgy érezte, az ő felelőssége kordában tartani ezt a felfuvalkodott istencsapását. Eleve, ki más lenne képes rá?
- Tudja használni a liftet? – kérdezte Stark szórakozottan. - Jöjjön a száztízedikre. Kicsit lepukkant az ereszdelahajamban, de ne aggódjon: ha leszakad félúton, majd behajtom a kártérítést a Shield-en, a hulláját senki nem fogja zaklatni.
- Van lépcső is?
- Persze, Popeye, a lift mögött. Csörtess csak fel, ha vagizni szeretnél az izmaiddal, holnap találkozunk! Addig is dartsozok még egy kicsit a paparazzi-haverjaimmal, ha most megbocsátasz.
Hiába állt volna neki parancsolgatni, hogy ne merészelje, a képernyő ugyanis elsötétült, és egy halk zúgással az ajtó kitárult. Komolyan nem hitte el, hogy megint belekeveredett egy ilyesféle ostobaságba.
Ugyan nem bízott meg Starkban, de abban biztos volt, hogy minél hamarabb ér fel a legfelső szintre, annál hamarabb meg tudja akadályozni, hogy az a részeg idióta valami nagy bajt csináljon. Nagyjából két percet várt a liftre, és eltökélten szállt be, mondván, ha bármi gond lenne vele, már rég leszakadt volna az egész. Vagy csak ő volt túl naiv? Hosszú perceken át zötykölődött, és kezdte megbánni, hogy nem választotta mégiscsak a lépcsőt. Végül, mire az instabil fémkamra megállt a száztízediken egy rándulás kíséretében, ő már annak is örült, hogy szilárd talaj van a lába alatt.
- Elment az esze? – iramodott neki felháborodottan, tekintetével a férfit keresve. Hamar meg is találta, a bárpult tövébe roskadva, kezében egy üres pohárral. - Embereket hajigál a kacatjaival?! Nem okoztunk még elég gondot?
- Azok a „kacatok” a házam és személyes dolgaim maradványai, egy kicsit több tiszteletet! – jelentette ki Stark, és próbált sértett képet vágni, de minden erőlködés ellenére csak elnevette magát. – És már úgysincs kedvem hozzá, úgyhogy akár mehetsz is, szépfiú. Remélem, egy dögevő sem surrant be a hátad mögött, mert morcos leszek, ha idegenek matatnak a cuccaim között.
Igazából meglepően józannak tűnt, a hangja is alig akadozott, csak a tekintete árulkodott arról, hogy valami nincs rendben. Steve betudta annyival: a zseniség egy szintje lehet, hogy minden bizonnyal még így is képes lenne kiselőadást tartani atomfizikából.
- Maga részeg, Stark. Hadd segítsek.
- Úgy nézek én ki, mint aki segítségre szorul? – Az erőltetett jókedv hirtelen semmivé foszlott, és Steve szembesült az igazi Tony Starkkal. Egy magányos férfival, aki az életét áldozta az emberiségért. Azokért, akik végül magára hagyták, és csak egy cirkuszi mutatványt láttak benne, valamit, amiből pénzt akarnak csinálni. Túlságosan ismerte ezt.
- Tudod, milyen érzés szembenézni a halállal? – kérdezte Stark fásultan, majd szórakozottan a falhoz vágta a kezében tartott poharat, és elragadtatva nézte, ahogy millió szilánkra robban szét. - Hát persze, hogy tudod, hiszen egy személyben játszottad el az egész Titanicot! Picsába DiCaprioval, ez az ember túlélte a jégtömböt is!
Tapasztalataiból kiindulva inkább nem jegyezte meg, hogy ismét értette a hasonlatot.
- Azt mind Maga itta meg? – bökött az állával a pulton sorakozó számtalan üres üvegre.
- Nagyon úgy tűnik. Most mi lesz? Amerika Kapitány sarokba állít?
- Nem. Csak talpra.
Komolyan, hagynia kellett volna, hogy maga alatt vágja a fát, és inni még egy második csésze teát, aztán pár hűsítő körrel a motorján lezárni ezt a katasztrofális napot. Ehelyett, mire észbe kapott, fél térdre ereszkedve próbálta felsegíteni a földről azt a férfit, aki talán a legtöbb ellenszenvvel viseltetett iránta a földkerekségen.
- Gyerünk, működjön együtt! – adta ki az utasításnak szánt kérést, Tony viszont makacsul kitért előle. – Segítek eljutni az ágyáig, magára fér egy kiadós alvás.
- Én azt nem alvásnak nevezném.
Igyekezett figyelmen kívül hagyni a kaján vigyort, és azt, hogy Stark határozottan végigmérte. Tetőtől talpig.
- Hogy mi? – Nem, biztosan nem úgy értette, ahogy… Bár őt ismerve, kinézte belőle. Elhatározta, hogy megvárja, amíg elalszik a nyavalyás, hogy ne tehessen kárt se magában, se másokban, aztán olyan gyorsan eliszkol, hogy emléke se maradjon ennek a kis kitérőnek. - Fenébe, Stark, ne nehezítse már meg!
Végül sikeresen feltornázta álló helyzetbe magukat, és elindult vele… ő maga sem tudta, merre. A karját átvetette a nála alacsonyabb férfi derekán, aki annyira dülöngélt, hogy minden figyelmére szüksége volt egyensúlyban tartani magukat.
- Három emelettel lejjebb – vigyorgott rá a zseni, és magasról tett rá, hogy kevés választja el őket attól, hogy mindketten felboruljanak, halál lazán nekiindult, magával ráncigálva őt is. – A fenti szobám egy cseppet… porig égett. Asszem. De lehet, hogy csak képzelődtem. Nemt’om.
- Inkább maradjon csendben, és ne vergődjön!
A lépcsőig nagyjából két orra esési próbálkozással eljutottak, a legfelső fok peremén viszont Stark megállt, és kérdő tekintettel pislogott rá. Ő pedig vissza.
- Mi az?
- Eléggé szédülök ehhez, nem lenne okos döntés.
- Most csak viccel velem, ugye?
- Lehetséges. De lehet, hogy nem. Ki tudja? Kipróbáljuk, hogy kitörjük-e a nyakunkat?
Elnézve ezt az alakot és a kótyagos testtartását, Steve gyanította, hogy még ha nincs is teljesen beszámíthatatlan állapotban, tényleg képes lenne padlóra tenni magát. Hát rendben, elvégre, ő volt Amerika Kapitány, a gyámoltalanok védelmezője. Egy lemondó szájhúzás kíséretében guggolásba ereszkedett.
- Jöjjön a hátamra, leviszem – mondta fásultan.
Stark egy pillanatig csak pislogott, aztán felvont szemöldökkel bámult rá, végül egyszerűen csak kiröhögte.
- Majdnem feldobtuk ma a pacskert, megtudtuk, hogy milyen kurvára elfuserált lények léteznek még rajtunk kívül – ne vedd magadra, cimbi -, aztán lássuk csak… a világ kikiáltott minket közveszélyes őrülteknek, erre te lovacskázni akarsz? Pont velem? Tudod mit, legyen!
Nem igazán tudta, miért nem érez semmi abnormálist abban, hogy a férfi a hátához simult, hogy az alkohol átható, tömény szagától még ő maga is berúgott volna, ha képes ilyesmire, és hogy a zseni direkt kalimpált a lábával, noha csak egy hajszálon múlt néha, hogy leejtse (vagy szándékosan ledobja).
- Tudod, nem is vagy annyira pojáca, mint amilyennek elsőre tűnsz, Rogers – hallotta meg maga mögött az erőtlen hangot. Nocsak, kifogyott volna a humortablettából? Viszont most, azokkal a bágyadt karokkal a nyaka körül, az eddig olyan távolinak tűnő milliomos szuszogásával a fülében, kivételesen semmi ellenszenvet nem érzett iránta.
- Hívj Stevenek – ajánlotta fel még magát is meglepve, azzal főleg, hogy ezzel együtt ő is felhagyott a hivatalos megszólítással.
- Érzelgősek vagyunk, Kapitány? - Nem kellett oldalra néznie, hogy tudja: a másik ezer wattos mosollyal támasztja meg az állát a vállán. Volt valami… érthetetlen ebben a fazonban.
- Inkább őrültek.
Végül hihetetlenül hosszúnak tűnő idő után elérkeztek a modern, fényes fekete ajtó elé, és megkönnyebbülten nyomta le a kilincset. A fal mellett álló hatalmas franciaágy úgy hívogatta, mint sivatagban szomjazót az oázis. Persze, (akkor még) semmi más nem járt a fejében, mint megszabadulni végre nem túl nehéz terhétől, és ettől az egész bolondokházától, aztán hazamenni a Shield-től kapott kis lakásába, és… bármit csinálni, egyedül, sajtósok és bámuló civilek nélkül.
Talán megnézhetne valami klasszikus, modern filmet. Magában felsorolta a listájára írt címeket, és azon gondolkodott, melyikre kíváncsi leginkább, miközben lesegítette a jelenleg kevésbé emberbarát Starkot a hátáról, és lefektette a paplanra.
Teljesen biztos volt benne, hogy kész, vége, ennyi volt – egészen addig, amíg egy hideg kéz nem fonódott a csuklójára, amikor távozni készült.
- Tony, mit…? – kezdte volna, ám ahogy a barna szempár az övéhez kapcsolódott, még a lélegzete is elakadt. Sokszor tapasztalhatta már ezt rövid ismeretségük alatt is: a férfi minden egyes alkalommal úgy nézett rá, hogy valamit legbelül megmozgatott benne. Ez a mostani viszont más volt. Nem tudta, az alkohol okozza-e, de nem volt se harag, se lenézés, sem gyűlölet abban a tekintetben.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte tőle a férfi olyan komolyan, olyan őszinte kíváncsisággal a hangjában, hogy Steve egy pillanatra arról is elfelejtkezett, hogy egy részeggel beszélget. – Megvetsz engem, nem igaz?
Nem állíthatta, hogy ez a kijelentés nem lepte meg, főleg az ő szájából. Bólintson rá? Visszakozzon? Egyáltalán, mit is érzett valójában? Végül az őszinteség mellett döntött.
- Azt hittem, egy beképzelt tahó vagy, aki csak a saját érdekeit nézi. De tévedtem. Attól függetlenül, hogy részegen őrültként viselkedsz, és sokszor józanon sem tudod, hol a határ… nagyszerű ember vagy, Tony Stark.
A néma csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hitte, valami rosszat mondott, főleg, hogy elnézve a barna íriszek közepén hatalmasra tágult pupillákat, úgy érezte, a másik vagy totál hibbantnak tartja ezek után, vagy perceken belül nekiesik, és megüti, vagy…
Minden olyan váratlanul történt, hogy felkészülni sem volt ideje rá. Egy erős kar fonódott a nyaka köré, kibillentve a helyzetéből, és csak az ösztöneinek köszönhette, hogy utolsó pillanatban meg tudott támaszkodni a másik mellkasának két oldalán; közvetlenül az előtt, hogy a férfi vékony ajkai az övéhez préselődtek.
Ha nem sokkolta volna annyira a dolog, talán felkiáltott volna, vagy elhúzódik, valamit biztosan csinált volna, hiszen ez annyira, annyira nem volt helyén való, hiszen ő… és Tony… Azaz, Stark! Hiszen ők… Az ellenállás gondolata csupán addig motoszkált a fejében, amíg az a száj meg nem mozdult az övén, és olyan magabiztosan, mégis lágyan simította végig, hogy képtelen lett volna bármit is megtagadni tőle.
Az a csók mély volt, átkozottul mély és magával ragadó. Tony Stark valósággal a lelkéig hatolt, és ötlete sem volt, hogyan, de belevéste a nevét közvetlenül a lényébe, belébetonozva valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzést, amit még sosem érzett azelőtt, és ami azóta sem engedte el.
Elmerült az alkohol és a pézsmás illat elegyében, ami állandó jelleggel a tudóst jellemezte, hatványozottan érzékelte az egyre melegebb tenyér érintését a tarkóján, Tony szakállát, ami egy egész kicsit csiklandozta, és ami az egészet szórakoztatóan furcsává tette, a kezet, ami lassan elindult a combjain felfelé, centiről centire haladva, egészen, amíg…
Az agyában ebben a pillanatban kondult meg a vészharang, és amennyire elveszítette a józan eszét az elmúlt egy percben, hirtelen olyannyira csapta arcul a valóság.
Ő pedig ugyanezzel a lendülettel ütötte ki Anthony Starkot, mielőtt jobban belegondolt volna, mit is tesz.
Az arca tűzforró volt, nem kapott levegőt, és utolsó lélekjelenlétével már csak annyira tellett tőle, hogy leellenőrizze a férfi pulzusát, mielőtt fejvesztve kivágódott volna az ajtón, hogy maratont futva a lépcsőkön olyan messzire kerüljön az ormótlan épület bizonyos szobájától, amennyire csak lehetséges.
Habár a zseni, milliárdos, playboy és emberbarát az estéből minden bizonnyal semmire sem emlékezett, egyvalami mégis megváltozott: onnantól kezdve, amikor kettesben voltak, és épp nem veszekedtek, Steve-nek hívta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
