Történet:
"Addig itt maradtok, amíg nem jöttök ki jól!" Ez volt a mondat, amivel Viktor a képünkbe vágta az ajtót, nagyjából egy órával ezelőtt, és ránk zárta a zárat. Mielőtt idehozott volna minket, azt mondta, egy olyan helyre megyünk, ahol megtanulunk összedolgozni. Tekepályától kezdve kalandparkig mindenre gondoltam, de arra nem, hogy végül Viktor szentpétervári lakásában kötünk ki, kettesben Yurioval, bezárva egy tömör biztonsági ajtó mögött, miközben én pánikolok, szőkénk pedig a kilincset próbálja szétrúgni.
A sztorit egy dal ihlette, amiről egy az egyben ez a páros jutott eszembe: KATT
Jó olvasást kívánok! :) Fanchon
Prológus – 2021. február – Yuuri 
A nap ma különösen vakító, noha az én szememig nem ér el a fény. Igaz, még csak a tél közepén járunk, na nem, mintha nyáron bármivel is jobb lenne a helyzet. A világom négy éve sötét és hideg. A mai forgalmat elnézve akár szunyókálhatnék is egy kicsit, hétfő lévén úgysem jön délutánig egy gyerek sem. Az apró, szabadtéri korcsolyapálya látványa néha, pár pillanatra felmelegíti a szívem, még ha nem is vagyok méltó egy ilyen szerencsés életre, mint amit most élhetek, vagyis inkább… vegetálhatok. Megkeseredett bűnös létemre igazi szerencse, hogy megkaptam ezt a munkát. Ha az éjszakáim nem is hoznak álmot a szememre, a nappalok legalább egy kicsit megnyugtatnak.
A nevem Katsu… ohh nem. Kaito Yuuri. Egy negyvenötnek kinéző huszonnyolc éves vagyok, és egy egyszerű alkalmazott a Sapporotól északra fekvő tengerparti kisvárosban, Ishikariban. Ahhoz képest, hogy Sapporot a hó és jég városaként emlegetik, közvetlen szomszédja, Ishikari egyetlen korcsolyapályával rendelkezik csupán, ami nyáron az apró csarnokban üzemel, és méregdrága bérlettel lehet igénybe venni, ilyenkor, télen viszont felépül a kültéri, ingyenes kistestvére, amin a helyi nehezebb helyzetű gyerekek is tanulhatnak ebben az időszakban.
Az én feladatom délutánonként kisebb leckéket adni nekik, valamint ellátni az esetleges sérüléseket, na és persze karbantartani a pályát és a kellékeket. Nem túl bonyolult munka, a kicsik némi örömöt is visznek az egészbe, noha pontosan tudom, hogy ez az állapot nem tarthat örökké. Addig létezhet csupán ez az illúzió, amíg utol nem ér a végzetem: a büntetésem azért a szörnyűségért, amit elkövettem egy jóformán gyerekkel annak idején; és egyszerűen csak elmenekültem, amikor nem tudtam többé szembenézni vele. Sem vele, sem Viktorral.
Kettejük emléke még fagyosabbá teszi a levegőt. Habár a pufók háromxl-es kabát egész melegen tart – az ünnepek után végre sikerült kifogynom az négyxles elődjéből, bár nem is számítok rá, hogy tartós lesz ez az állapot -, határozottan hűvös van ma, a napsütés ellenére is. Rossz előjel. Unottan majszolom a tonhalas szendvicsemet, és igyekszem minél kevesebb morzsát pergetni a szakállamba, ami ismét túlnőtt a nyakamon. Ha hazaértem, ideje lesz rövidebbre vágnom. És vennem kell pár konzervet, és májpástétomot Yucchannak. Vajon minden rendben van vele? Vagy ismét szétkapar valamit, mire hazaérek? A tulaj komolyan ideges lesz, ha meglátja. Bár… végül is mindegy. Ha kidob, egyszerűen csak odébb állunk, lassan úgyis eljön az ideje, hogy elköltözzek, mielőtt bárki rám találna itt. Az élet nehéz, és ha nem vagy elég erős, csak a menekülés marad.
A telefonom halkan berreg a zsebemben, és szinte meg sem kell néznem, ki hív. A szüleimen kívül senki más nem tudja a számom, csak a főnököm, anyáék pedig sosem keresnek este előtt.
- Igen? – szólok bizonytalanul a törött kijelzőjű Samsungomba. Ha Mitobe-san hív, mindig azt jelenti, hogy még több túlórát kell bent töltenem valami ritka gusztustalan munkával, mert bár a Jégkunyhó névre hallgató vállalkozás elég jól jövedelmezett az elmúlt időszakban, Mitobe-san túl fukar volt, hogy felvegyen egy takarítónőt is. Na jó, nem panaszkodhatok, elvégre munkát adott egy hozzám hasonló gyanús alaknak.
- Kaito-san! - hallom meg a vén fösvény szokatlanul vidám hangját a vonal másik végén. Még mindig furcsa kicsit, hogy ezen a néven hívnak az emberek, noha én választottam magamnak, hogy még csak véletlenül se bukkanhasson rám senki. – Zárja le a pályát, és jöjjön az irodámba! Valami fontos dolgot kell bejelentenem magának.
Oké, oké. Talán az nem lenne olyan fontos, hogy estig a wcket kell sikálnom, ugye? Talán… nem lehet! Ki akar rúgni? Kivételesen nem hibáztam. Akkor mégis miért?
Mire észbe kapok, már a csicsás fehérre pácolt fenyőajtó előtt állok, amin vezérünk kacskaringós neve hirdeti, hogy ez itt bizony a Pokol kapuja. Rezignáltan kopogtatok, és várom a halálos ítéletet, ami pár pillanattal később meg is érkezik egy „szabad” kiáltás keretében.
A sárga falú kis szoba ugyanolyan, mint eddig. A falon visszataszító avantgard képek lógnak, amik sokkal inkább tűnnek egy részeg eszmefuttatásának, mint művészetnek. Mitobe-san íróasztala hivalkodóan terpeszkedik a helység közepén, csak mint gazdája, akivel láthatóan madarat lehetne fogatni. Vele szemben pedig… ül valaki a hatalmas bőr forgószékben?
- Kaito-san, bemutatom a Jégkunyhó új tulajdonosát, aki egy nagyszerű nemzetközi korcsolyavállalat elnöke is egyben. Ráadásul négyszeres világbajnok, hát nem hihetetlen?! Az új főnököd, Mr. Pli…
- Kaito Yuuri, mi? – A férfi még csak meg sem várja, hogy Mitobe-san befejezze a lelkendezést, halál nyugodtan vág a szavába. Amióta itt dolgozom, erre sosem láttam példát; az emberek általában megrettentek a kopaszodó, kövér, szadista vigyorú vénembertől, akinek jóval több pénze volt, mint amennyit tiszta munkával megkereshet valaki ezen az Isten háta mögötti helyen.
De… Az a hang…
A forgószék vészesen lassan fordul, és először feltűnik egy pár ijesztően hosszú, öltönynadrágba bújtatott láb, fényes fekete cipővel, két művészien vékony kar, és egy csodálatosan feszes test, amin a hosszú zakó úgy áll, mintha viselője most lépett volna le egy divatmagazin címlapjáról. Szőke haja laza copfba kötve omlik a vállára, és a tekintete… Jézusom! Oké, nekem végem. Bár az arcán elterül valami mosoly-féle, a szemei gyilkos tűzben égnek, miközben végigmér. Uramisten, ez ő. Ez tényleg…
- Yurio – formálják az ajkaim a nevét némán, hitetlenül. Ez a felnőtt, elképesztő férfi nem lehet ugyanaz a gyerek négy évvel ezelőttről!
- Mitobe-san, magunkra hagyna minket az új alkalmazottammal? – kérdi közömbösen az ex-igazgatómat, miközben két karját bosszúsan fonja össze maga előtt. Habár hiányzik belőle a régi durvaság, a szavai sokkal inkább hangzanak parancsnak, amit fejvesztés terhe mellett adtak ki. Mitobe-san, bár nem a legokosabb ember, akit ismerek, pontosan érezheti ezt, mert pár bólintás után úgy iszkol ki az irodából, mintha az élete múlna rajta.
- Nyolcvanmillió Rubel. – Huh? Elkiabáltam, hogy hiányzik belőle a régi temperamentuma. Egy szempillantás alatt pattan fel a székből, és úgy suhan felém, mint a ragadozó a csapdába ejtett prédájához. A léptei alatt szinte megremeg a föld, és bár a járásában van valami finom elegancia, ami régen nem volt ott, biztos vagyok benne, hogy már csak perceim vannak hátra. Aztán megáll, közvetlenül előttem. - Van fogalmad róla, mennyi pénz ez egy magadfajta kocáért?! És mindezt szó nélkül odaadtam, hogy végül EZT – mutat végig rajtam – találjam itt.
Meg sem várja, hogy bármit kinyögjek, egyszerűen a falhoz lök, és megtámaszkodik a vállam fölött. A hangja sokkal mélyebb lett, ő maga sokkal fenyegetőbb, mégis megmaradt benne az a törékeny kecsesség, ami mindig is a része volt. És… túlnőtt rajtam. Te jó ég, legalább tíz centivel!
A szemeim előtt még felsejlik az a szőke fiú, aki lázasan kapkodott levegő után a karjaimban, akinek miattam kellett szenvednie, aki megosztotta velem a legmélyebb érzéseit a leggyengébb pillanatában. Aki olyan gyönyörű volt mindig, minden percben. Aki átölelt, amikor összetörtem, és azt mondta, hogy felejtsek el mindenki mást, és csak őt nézzem. Ő, aki megmutatta nekem, milyen érzés az Agapé. Lágy, tiszta és melengető, minden bűnössége ellenére is. Legalábbis… ezt hittem. Régi emlékek, amik azóta is kísértették az éjszakáimat, és bár próbáltam elzárni őket, újra és újra előtörtek.
- Azt hitted, megléphetsz előlem, rohadék?! – a hangja visszaránt a jelenbe. Egyenesen a szemembe néz, és szinte ledöbbent, milyen intenzíven zöldek az íriszei. Mostanáig meg voltam győződve, hogy pontosan emlékszem rájuk, de ez sokkal csodálatosabb, mint a fejemben élő kép. Az egyetlen hibájuk az a mély fájdalom, amit próbál elrejteni, de kegyetlenül tükröződnek vissza bennük. - Azok után, amit velem tettél!
Durván a vállamba markol, és már várom, hogy a másik kezével megüssön, de helyette csak a tarkómra csúsztatja a tenyerét, és magához ránt. Úgy ölel át, mintha soha többé nem akarna elengedni, erős teste az én bágyadt, hájas lényemhez simul, és reszketve hajtja a fejét a vállamra.
Hogy mik voltak a céljai, mi mindenen ment át, ami elvezette hozzám, hogy mit fog tenni velem ezek után, arról fogalmam sincs. Elvégre, én vagyok az, aki bemocskolta őt, amikor még jóformán gyerek volt, és csak valaki törődésére vágyott. Azt hiszem, nincs jogom bármit is visszautasítani, amivel bosszút állhat rajtam. De mégis, vajon… miért ölelt meg? Hiszen gyűlölnie kéne, nem?
A végzetem, a büntetésem négy év után eljött értem. És mégis, most először érzékeltem áttörni egy apró fénysugarat az örökké tartó éjszakámban.
1.Nap – valamikor 2017. januárjában… - Yuuri
- Addig itt maradtok, amíg nem jöttök ki jól!
Ez volt a mondat, amivel Viktor a képünkbe vágta az ajtót, nagyjából egy órával ezelőtt, és ránk zárta a zárat. Mielőtt idehozott volna minket, azt mondta, egy olyan helyre megyünk, ahol megtanulunk összedolgozni. Tekepályától kezdve kalandparkig mindenre gondoltam, de arra nem, hogy végül Viktor szentpétervári lakásában kötünk ki, kettesben Yurioval, bezárva egy tömör biztonsági ajtó mögött, miközben én pánikolok, szőkénk pedig a kilincset próbálja szétrúgni.
Itt vagyok, ahol se Viktor, se korcsolya. Vélhetően katsudon sincs, noha előtte már elég gyanúsan elmentünk bevásárolni, így nagyjából egy hétre való ennivaló állt rendelkezésünkre a földre dobott szatyrokban. Hogy nem vettük észre egyiken sem, mit tervez?
Az igazság az, hogy összezártak azzal az emberrel, aki a világon mindenkinél jobban utál - most is épp úgy néz rám, mintha legalábbis én találtam volna ki ezt az egészet.
- Ez már emberrablás! – fortyan fel Yurio ismét, és az öklével az ajtóra csap, az pedig csodálom, hogy nem szakad ki a falból. - Simán le is csukathatnánk érte!
A legszörnyűbb, hogy megértem az érzéseit. Mármint, a helyében én se épp magammal záratnám össze magam, ha én nem én lennék. Ohh, ez elég idiótán hangozhatott.
- És még a telefonunk sincs nálunk, mert külön megkért rá, hogy hagyjuk otthon – sóhajtok reményvesztett hangon, sokkal inkább magamnak panaszkodva, mint neki. Ez fáj. Én határozottan megbíztam Viktorban, és abban is, hogy nem tenne semmi olyat, ami nekem kellemetlen.
- Talán te vagy olyan hülye, hogy hallgattál rá – folytatja a fújtatást, és dühösen a kanapéhoz trappol, miközben a zsebébe nyúl -, de nekem aztán mondhat bármit. Az enyém itt… Háááh?! Basszus, lehúzta a fagy az aksit. Koca, nyugtass meg, hogy van töltőd!
Mivel már előre sejtem mit fogok kapni ezért, nyelek egyet, mielőtt bejelentem:
- Sosem hordok magamnál.
Egy pillanatig úgy néz rám, mintha tényleg meg tudna fojtani, de aztán reményvesztetten ledobja maga mellé a tigrismintás ketyerét, és elterül a párnákon, természetesen a lábát cipőstől felpakolva a karfára. Igaz, most semmi pénzért nem merném tovább bosszantani azzal, hogy rászólok érte. Végül is… Viktor pontosan tudta, milyen, amikor bezárt minket ide.
- Mi a francot képzelt a vén rohadék? – mormog az orra alatt bosszúsan, és valahogy feltűnik, hogy gyorsabban szedi a levegőt, mint általában. - Mostanában már... nem is veszekedtünk annyit!
Tényleg eléggé végüket járhatják az idegei. Bár, ha belegondolok, igaza van.
- Azt leszámítva, hogy mindig leszólod az ugrásaimat, és malacnak nevezel – bólogatok egyetértően.
- De ha egyszer szar vagy!
Kínos csönd. Ahh, olyan könnyen át tud gázolni rajtam egyetlen szóval. Néha éreztem ugyan valami késztetés-félét, hogy visszavágjak, de egyrészt semmi nem jutott eszembe, másrészt… valami arra késztetett, hogy bántás helyett inkább próbáljam megérteni.
Most például… huh? A mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed. Általában szokott hasonló jeleket produkálni egy-egy kiadósabb dühroham után, de ez most mégis más. Az arca szokatlanul sápadt, a homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg. Mi a…
- Y-Yurio, minden rendben? – lépek közelebb hozzá, és hunyorogva térdelek a kanapé mellé, hogy a szemünk nagyjából egy vonalba kerüljön.
- Már hogy lehetne minden rendben, amikor be vagyunk zárva ide?!
Hiába ordít rám, hiába ragad meg a pulóveremnél fogva, most nem tud eltántorítani. Nem a haragja tesz rémültté, hanem az a kétségbeesés a szemében, amit még sosem láttam ezelőtt. Az egyetlen, amire gondolni tudok…
- Yurio, neked klausztrofóbiád van? – kérdem halkan, majd mintha kimondva valósággá vált volna, bennem is szétárad a rémület jeges érzése. - Jézusom, fogalmam sem volt róla!
Valami furcsa érzés vibrál köztünk, olyan közel van hozzám, hogy a meleg leheletünk összekeveredik, és párássá teszi a szemüvegem egy pillanatra. Jóformán semmit nem látok, mégis tökéletesen érzékelem őt, és a belőle áradó félelmet. És… valami mást, amit nem tudok értelmezni.
- Kussolj már, és nyisd ki az ablakot – mondja bosszankodva, és ellök magától. - Az egyetlen fóbiám tőled van!
A földre esek, de a kis távolság kitisztítja kicsit a fejem. Ablak, ablak… Hihetetlen, hogy még az ablakokra is rácsot szereltek kívülről. Hiába egész otthonos ez a hely, valójában inkább egy börtön érzetét kelti. És mi ketten váltunk a foglyokká a cellában, aminek a kulcsát maga Viktor Nikiforov, az élő legenda őrzi.
Yurio
Ketten vagyunk, csak ő meg én. Talán máskor, más helyzetben titkon örültem volna neki, hogy végre nem kell bámulnom, ahogy Viktorral galambosat játszanak, ez a helyzet mégis rohadtul idegesítő.
Tízéves korom óta nem volt pánikrohamom, és nem is igazán akartam újra átélni. Hogy a bezártság hozta-e elő, vagy a tény, hogy napok óta nem aludtam rendesen, teljesen mellékes. A levegő átkozottul forró itt bent, és Katsudon jelenléte most különösen frusztrál. Nem engedhetem meg, hogy gyengének lásson, de most semmi erőm kék-zöldre verni azt a hülye fejét. Az egész miatta van, mert képtelen felfogni bármit is, amit mondok neki, és csak elbőgi magát minden szaron!
Az egész talán másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor először láttam őt a jégen. Komolyan, nem tudtam eldönteni, hogy csodáljam a képességei miatt, vagy rúgjam szét a seggét, amiért túl idióta használni őket – az a rohadék Viktor meg csak kakaskodni tud vele, mintha az ő érdeme lenne minden, amit a malac elér. Ha együtt látom őket, egyszerűen felbosszant ez a mérhetetlen pofátlanság. Ő még csak a létezéséről sem tudott, amikor én már mindent kiderítettem róla! Mégis hogy meri kedve szerint irányítgatni, és felvágni vele, mint valami kiképzett harci állattal?! Arról nem is beszélve, hogy engem is belekevert ebbe az egészbe.
És az elmúlt időszakban minden egyre rosszabb lett. A folytonos közös edzések alatt minden erőm elvette, hogy koncentrálni tudjak, miközben tőlem karnyújtásnyira ezek ketten időről időre összemosolyogtak, megölelték egymást, vagy épp valami hülyeségen nevetgéltek. Undorító. És egy ideje már az sem zökkenti ki a kocát, ha durvábbnál durvább sértéseket vágok a fejéhez – amiknek többsége persze teljesen jogos, de ő csak vagy semmibe veszi, vagy elbőgi magát rajta. Aztán persze én érzem magam kínosan helyette is.
És mindezek ellenére azokban a ritka pillanatokban, amikor észrevett, mást sem csinált, mint nekiállt a gusztustalan aggódásával és a szentbeszédeivel zaklatni. Ez az anyáskodás, ami néha talán tudtán kívül előjött, amikor együtt voltunk, és amitől csak egy szerencsétlen kölyöknek éreztem magam, mindig is az idegeimre ment. Épp, mint most.
Bambán áll, és bámul maga elé. Le merem fogadni, hogy már megint arra a barom Viktorra gondol, és magában próbálja mentegetni. Hah, talán a hős szerelme mégsem olyan jó ember, mint eddig hitte, ugye? Valami ilyesmi járhat a fejében. És közben minden lehetséges magyarázattal próbálja bebizonyítani, hogy csak a jó szándék vezérelte. Ez… rohadtul idegesítő!
- Y-Yurio, minden rendben?
És már megint kezdi. Jóformán az arcomba mászik, és úgy mereszti rám a szemét, mintha egy semmirekellő ötéves lennék, aki nem tud magáról gondoskodni.
Szinte érzem a testéből sugárzó hőt, ami még forróbbá teszi az egyébként is száraz levegőt. Nem bírom ezt.
- Már hogy lehetne minden rendben, amikor be vagyunk zárva ide?! – ordítok rá, és esküszöm, hogy ha nem takarodik ki a személyes teremből pár pillanaton belül, Én… le kell higgadnom.
A mellkasom fájdalmasan szorul össze belülről, és egyre nehezebben kapok levegőt.
- Yurio, neked klausztrofóbiád van? – Olyan csendesen ejti ki ezeket a szavakat, mintha el sem akarná hinni. Mintha ez valamiféle szánalmas betegség lenne. Hülye koca! Ettől csak még nyomorultabbul élem meg ezt a szart. - Jézusom, fogalmam sem volt róla!
Mocskosul közel van, ami feszültté tesz. Minden ember közelsége frusztrál, az övé különösen. Mégis valamiért egyszerre akarom, hogy még közelebb legyen, és hogy tűnjön el. Csak ámítom magam. Az egyetlen, amire vágyom, hogy a lélegzete újra és újra végigsimítson az arcomon, hogy a szeme úgy csillogjon, mint amikor Viktort nézi korcsolyázni. Azt a forróságot akarom, ami az enyémmel keveredve lángra lobbantja a levegőt.
Huh? Mégis mikre gondolok?
- Kussolj már, és nyisd ki az ablakot – szűröm a fogaim között, és hirtelen felindulásból hanyatt lököm. Miért fáj ennyire eltaszítani őt? És miért teszem meg újra és újra? Képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyen közel legyen, miközben a gondolatai távol járnak. Belül egyre jobban feszít valami. - Az egyetlen fóbiám tőled van!
Hányingerem van tőle, és magamtól is, amikor a szavaim megölik a fényt a szemében, és csak magába roskad egy pillanatra, mielőtt feltápászkodik, és az ablakhoz siet. Úgy rángatja a nyitókart, mintha ő maga fuldokolna a levegőhiánytól. Végül egy erős rántással a kezében marad az egész, és a keret résnyire tágul.
Sokkos arccal pislog a kezében lévő fémdarabra, majd mint egy kisgyerek, akit rosszaságon kaptak, óvatosan fordul felém.
A beáramló hűvös levegő felfrissít kicsit, és túl jó, hogy eszembe jusson felállni és szétrúgni a seggét.
- Remek, most már a fagyhalállal is számolhatunk – állapítom meg rezignáltan. - Hogy lehetsz ennyire béna?
- N-ne húzd fel magad – nyögi elkínzottan, és minden erejével próbálja visszaszerelni a fogantyút. Persze sikertelenül. Aztán elterül egy amolyan önámító mosoly az arcán. - Aludj egyet, addigra megoldom! Vagy ha mégsem, akkor kitalálunk valamit.
- Mondjuk, betörhetnénk az ajtót, és hazamehetnénk? – vetem fel a legcélszerűbb megoldást.
- Nem törhetjük be Viktor ajtaját!
És itt van újra Viktor Nikiforov pincsije, akinek az sem számít, ha befagy a segge, vagy beledöglik, csak nehogy gondot okozzon a gazdinak.
- Az ablakát már szétszedted, nem mindegy?
Ennél jobban nem tudnám felvonni a szemöldököm. Ez a marha kikészít.
- De, Viktor… ő csak a legjobbat akarta nekünk. Van ennivalónk, és… végül is barátok vagyunk, nem? Nem lesz olyan vészes kibírnunk együtt, amíg értünk jön, és…
„Barátok.”Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ez a szó idegesít legjobban. Barátság… na persze! Olyanok vagyunk, mint két sebzett állat, akik próbálnak bízni az emberekben, de az alaptermészetük nem engedi nekik. És mi ketten ráadásul teljesen más fajba tartozunk. Hogy lehetnénk barátok? Egy barát, mint Otabek, megnyugtat a jelenlétével. Figyel rám, törődik velem, és nem készít ki idegileg. A koca legjobb esetben is csak egy bosszantó, kotnyeles ismerős, aki… sosem akart a barátom lenni. És semmi más sem.
- Hagyd már abba ezt a nyálas beszédet! - Még engem is meglep, milyen színtelen a hangom. A hideg szél ellenére, ami végigsöpör a szobán, még mindig úgy érzem, mintha lángolnék. Nehézkesen felkelek a kanapéról, és minden maradék erőm beleadom, hogy ne tűnjön ingatagnak minden mozdulat. Úgy terveztem, hogy ma este végre kialszom magam, miután letudtuk Viktor legújabb ötletét, bár ha ezt tudom, inkább fel sem keltem volna reggel. Habár valószínű, hogy a mai nap sem lesz jobb az eddigieknél, főleg ezen a helyen. Ezzel az alakkal, aki távolról sem kövér, mégis remek érzés disznónak nevezni.
Minden lépés egyre nehezebb. A padló néha kibillen a lábam alól, és bár sosem volt gond az egyensúlyommal, most úgy érzem, el tudnék esni. Azaz… talán el is fogok.
Ijedten lép mellém, és karolja át a derekam. Az ostoba barom… mindenhol, ahol hozzám ér, elviselhetetlen forróság éget. Már a gyomrom is kavarog, francba!
– Ne érj hozzám – lököm el újra, és csak az az egy szerencséje, hogy nem vagyok elég stabil, hogy felrúgjam. - Egyáltalán nem vagyunk barátok!
A szeme hirtelen… hé, ne merj sírni, rohadék! Régebben nem bőgött ennyit, mint mostanában. Talán én is kegyetlenebbé váltam? Csakis az ő hibája, amiért folyamatosan provokál! Miért akar minden áron támogatni, amikor semmit nem jelentek neki?! Hiába nyertem meg a Grand Prix Finalt, még csak rám sem nézett, egyenesen futott a drága Viktorjához. Elég már. Ez az egész semmit sem számít.
Vajon hol van itt hálószoba? Talán tényleg jobb lesz, ha alszom egyet, mielőtt megölöm Yuurit.
Huh?
Tényleg beteg lehetek, ha már a keresztnevén szólítom a fejemben. Nem fordulhat elő, hogy hangosan is megtörténjen. Távol akarok lenni tőle, amennyire csak lehetséges. Nem, ez nem igaz. De igen!
A világ megfordul körülöttem, és hirtelen minden sötétté válik. Olyan, mint egy fájdalmasan nagy esés a jégen. Tudod, hogy pillanatokon belül lent leszel, és rohadtul fog fájni, és bárhogy próbálod visszaszerezni az irányítást, nem vagy képes rá. Bármilyen jó legyél, a föld ugyanúgy vonz magához, mint bármely más embert, és ha nem lépsz időben, elbuktál. A fájdalom elkerülhetetlen – mégis, még pillanatokkal később is a levegőben vagyok. Egy pár erős kar fonódik körém, megment a jég hűvös keménységétől, és óvatosan emel fel még a levegőből, míg végül minden csak kellemesen meleg lesz. Ez a sötétség… nem is olyan rossz dolog. És talán az a kéz a derekamon és a térdeim alatt sem az.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm szépen, írom-írom :) Nem sokára jön :P
„ Nagyon jó lett! Ismét szépen szóltál és nagyon elkaptad a fonalat. Alig várom a folytatást!!