Yurio

A hajnali fények gyönyörűek – még az én szememben is, pedig nem sokat adok az ilyesmire. Halványlila, kék, rózsaszín és aranysárga. Épp, mint a fények azon a kűrruhán, ami néha bekúszik a fejembe, és képtelen vagyok kirugdosni onnan.

Ahogy azt a bosszantó dallamot se, amit valamiért folyamatos ismétlésre állítottam a telefonomban. Idejét sem tudom, mióta hallgatom már, talán évek óta. Tegnap egyszer lejátszottam ugyan az új koreográfiámat, de… aztán újra visszatekertem ide.

Még a csillagok is színjátszó fénnyel ragyognak, épp, mint azok a strassz kövek a hátán, akkor régen.

Unottan gyújtok rá egy újabb szálra, pedig rohadtul utálom a füst minden formáját. Mi a franc van velem?! Ahogy telik az idő, minden elv, amihez egykor ragaszkodtam, lassanként semmissé lesz.

A dallam újra elindul, a zongora minden üteme úgy hatol át rajtam, mint amikor az ő ujjai játszottak a billentyűzeten. Fájdalmasan béna volt, és többször is félreütött közben, mégis felmelegített, amikor nekem játszott. Még a Für Elise sem ment neki. Szánalmas koca. Mi a francért csinálta, ha semmit nem jelentett?!

Egy meleg tenyér ér a vállamhoz, amitől egy pillanatra megrándulok, aztán valamennyire sikerül lenyugodnom. Ez volt az a kéz, ami négy éven át megmentett saját magamtól. Nélküle talán belepusztultam volna a kérdésekbe és a bizonytalanságba, de ő ott volt, és elkapott, amikor zuhanni kezdtem. Gyorsan lejjebb nyomkodom a hangerőt.

-          Bocsánat, felébresztettelek? – Igyekszem elrejteni a hangom reszketését; ez már megint nem én vagyok. Engem nem képes kiborítani pár szín az égen! És… nem akarom, hogy megint aggódjon miattam.

-          Mostanában egyre többet dohányzol – jegyzi meg Otabek halkan, és kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért eszébe sem jut papolni nekem, hogy ez mennyire káros. Épp ezért vagyok vele Karácsony első napjának hajnalán, ahelyett, hogy a családommal jópofiznék.

Lepislogok a kezemben füstölgő tüdőrohasztóra, és unottan elnyomom a csikket. Oké-oké, attól, hogy nem áll neki megdorgálni, még értem a célzást.

-          Csak ideges vagyok – bököm ki az első indokot, ami eszembe jut. - Ma még lesz egy tárgyalás azokkal a nyakkendős pekingi csirkékkel is. Szart se értek az angoljukból.

Hmm? Nem mond semmit. Elhitte volna?

Már épp ebbe az illúzióba ringatnám magam, de aztán váratlanul megböki a telefonom, és mielőtt elrejthetném, az áruló vacak kijelzőjén feltűnik a „Yuri on ice – Yuuri Katsuki free skate program” felirat. A rohadt életbe! Ezért most…

-          Menj, aludj még egy kicsit – mondja, és a vállamra terít egy plédet. – Majd én elintézem a kínaiakat.

Értetlenül pislogok rá, miközben elkobozza a dohányomat, az egész dobozzal, és bár nem teszi el, csak az erkély kis asztalára helyezi, ez felér egy büntetéssel. Pontosan tudja, hogy ott fogom hagyni. Múltkor ugyanezt csinálta a vodkámmal is!

-          De hát az elnök feladata, hogy tárgyaljon a…!

Mosolyogva terelget be a melegre, és még a sötétítőfüggönyt is behúzza mögöttünk.

-          Nem, mint barátod teszem, hanem mint az ügyvezetőd. Ez teljesen természetes.

-          Mindig te dolgozol helyettem – tiltakoznék, de minden további nélkül a hatalmas franciaágyba noszogat, és még arra is odafigyel, hogy úgy bebugyoláljon, hogy megmozdulni se bírjak.  A telefonom nemes egyszerűséggel fekteti az éjjeliszekrény távolabbi sarkára, ahol már pont nem érem el.

-          Én és Viktor – mosolyodik el. - De nem kell túlerőltetned magad, koncentrálj most csak az egyetemre.

Csak az egyetemre, persze. Ez lenne a helyes. Addig tanulni a sok marhaságot, amíg már semmi másra nem tudok gondolni. Az a hülye dallam mégis tovább szól a fülemben, noha valójában már rég nem hallom.

-          Beka, mi vagy te, az anyám? – mormogok mosolyogva. Ettől a kedves gondoskodástól, amit tőle kapok minden alkalommal, tényleg jobban érzem magam egy kicsit.

-          Az csak rajtad múlik, minek látsz.

Lassan hajol fölém, és a száját a homlokomra simítja. Otabek mindig csak azt nézte, hogy nekem jó legyen. Csak magamat hibáztathatom, amiért idáig fajult ez az egész. Kívülről, a mostani helyzetemben talán én vagyok a tökéletes férfi ezrek szemében, akit bárki irigyelhetne, akit bárki akarna. Pénz, hírnév, tehetség és csillogás… Belül mégsem vagyok más, csak egy idióta, aki belezúgott egy gyáva szemétbe. És aki mindeközben kihasználja a legjobb barátja érzéseit.

-          Szeretnéd megint csinálni? – kérdem lesütött szemmel.

Otabek, miért nem gyűlölsz még?

Pontosan tudja, mit érzek, és mégsem fordult el tőlem. Sosem rótta fel nekem, még ha ez őt tönkre is tette. Még csak meg sem lepődik.

-          Így is alig állsz a lábadon – mondja nevetve, azzal az arcával, amit nyilvánosan sosem vállal fel, csak amikor kettesben vagyunk, majd a tekintete elsötétül egy pillanatra. – Inkább ígérj meg valamit.

Kérdőn pislogok rá, mire kisimítja a hajam a szememből, és letörli a könnyeimet. Huh? Nem is emlékszem, hogy sírtam volna. Francba.

-          Ha a Sapporoi üzleti utad nem jár sikerrel, ne keresd tovább.

Feladni négy év után, miután erre tettem fel az egész életemet… azt hiszem, ennek ellenére jogos a kérése. Másra sem vágyom, csak hogy betörhessem egyszer a malac orrát, aztán otthagyjam a fenébe, ahogy ő tette. De mégis mi értelme lenne ennek? Pár napig talán fájna neki, aztán elfelejtené. Talán már nem is emlékszik rám.

Elfelejtett volna? Talán nekem is ideje lenne továbblépnem rajta, még ha szét is vet az ideg miatta.
Ha csak egyszer is a szemem elé kerül, esküszöm, disznótort rendezek és nyársra húzom!

Némán bólintok, és beleveszek Otabek ölelésébe.

Az utolsó út. Sapporo. Nem látok rá sok esélyt, hogy pont egy ilyen fényűző, magamutogató helyen legyen, de… a szívem mégis könyörög érte. Yuuri, te hülye koca! Nem számít, mekkora rohadék voltál. Kérlek, legyél Sapporoban!

1. nap 2. rész

 Yurio

Valami egyszerre meleg és hideg körülöttem. Furcsa érzés, amit még soha nem tapasztaltam. A látásom lassan tér vissza, és egy félhomályos helyiség képe bontakozik ki előttem. A fehér falakon körös-körül fényképek sorakoznak egy uszkárról, ami mindegyiken egyre nagyobb, míg végül már alig fér el a keretben. Viktor szobája; szóval még mindig itt vagyok.

Ami viszont ijesztőbb, hogy nincs rajtam a pulóverem. És… a pólóm sem? Mi a francot művelt velem Katsudon?  Erőtlenül lepislogok, a takaró épp csak a csípőmig borít be, és a nadrágom is rajtam van. A fejemre pedig valami hideg és nedves nehezedik. Ez határozottan félelmetes.
 

A levegőben valami édes-savanyú illat terjeng. Gondolom, valami ázsiai cucc. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ki az egyetlen ember itt rajtam kívül.

Lehajítom a homlokomról a nedves ruhát – HÁH?! – mi a franc ez? Jó, megnyugodtam, nem alsógatya. Valami egészen apró, furcsán összevarrt edényfogónak tűnik. Gyorsan behajítom az ágy és az éjjeliszekrény közé, és szívem mélyéből kívánom, hogy penészedjen oda, mire Viktor visszajön.

Ennek a gondolatára máris egy fokkal jobban érzem magam. Mindenki legnagyobb szerencséjére a ruháim ott hevernek az ágy végében. Azt hiszem, ledugtam volna valamit a malac torkán, ha eltünteti őket.
Mindenre felkészülten lépek ki a nappalival egybeépített konyhába. Na jó, tévedtem: erre nem készültem fel.

Katsudon épp a tűzhely fölé görnyed, és kidugott nyelvvel koncentrálva próbál egyben kivakarni pár lapos izét egy serpenyőből. Mi a…? A hőmérsékletből ítélve az ablak még mindig nyitva áll, ami most épp kapóra jön, a koca ugyanis egyre idegesebb, a kreálmánya pedig egyre sötétebb füstöt ereget. Anyuci kicsi fia, akinek soha életében nem kellett főznie magára, mi? Lefogadom, hogy egyetemista évei alatt is csak menzakaján meg konzerveken élt. Milyen együgyű!
 

Épp sikerül kiráncigálnia egy cefetekre szakadt kupacot a fémlapáttal, amikor észrevesz. Fülig vörösödve próbálja elrejteni nyomorultsága bizonyítékát, de persze, ezzel csak azt éri el, hogy addig sem törődik a lassan szénné égő többi vacakkal.
 

-          Yurio! Jobban vagy? – kérdi, és komolyan nem értem, mi az a boldog mosoly, ami elterül a képén. Mintha bármi más is érdekelné azon kívül, hogy Viktor mikor tolja ide az ostoba fejét.

-          Ja, épp füstmérgezést kapok, de amúgy remekül – mondom roppant jókedvűen, és a kezében tartott tányérra bámulok. – Ez meg mi az isten?!

Megforgatja párszor a tányért, és legalább ezúttal lejjebb veszi a lángot a maradék alatt. Aztán úgy bámul maga elé, mintha most tudta volna meg, hogy Viktor elrepült Kanadába, hogy összeházasodjon JJ-vel.

-          Gondoltam, főzök valamit vacsorára – kezdi még mindig rákvörösen, és igyekszik elrejteni a kopott cirill betűs kötetet -, de csak orosz szakácskönyvet találtam, és nem értettem némelyik hozzávalót, úgyhogy gondoltam…

-          És eszedbe sem jutott megkérdezni róla? Te tényleg hülye vagy!

-          De hát aludtál, és lázas voltál – magyarázza olyan elkedvetlenedett hangon, hogy már szinte megsajnálom. Mik azok a kiskutyaszemek?! Elnézve ezt az arckifejezést, minden rosszindulat elszáll belőlem. Nem értem, mit művel velem! -  Azt hittem, csinálhatok valamit, aminek örülsz majd. Ehm, bocsánat, nem sikerült.

-          Mutasd azt a receptet – forgatom meg a szemem, és nagyon remélem, hogy nem valami agyonbonyolított szarságot nézett ki, mert valójában az én főzési tudományom sem sokkal jobb, mint az övé. Nagypapi kisfia, khm. Ezt nem kell tudnia. Vajon ha felgyújtjuk a házat, Yuuri beleegyezne, hogy betörjük az ajtót, vagy inkább vállalná az elégést az idióta?

Sápadtan nyújtja oda a könyvet, és miután meglátom az agyongyötört lapon az apró derelyéket, szinte azonnal rám jön egy fura érzés, ami után nem tudom eldönteni, hogy reagáljak.

-          Idióta! – robban ki belőlem a nevetés. Igazából nem is emlékszem, mikor mutattam ki az érzelmeimet igazán előtte, vagy hogy megtörtént-e már, de most képtelen vagyok visszafogni.  – Ezt olajban sütögeted, te marha?! „Tegye tíz percre forrásban levő sós vízbe…”

Elnézve azt a zsírban tocsogó, szénné égett pacát, amit ehhez képest alkotott, olyan szintre kerülök, hogy már a könnyem is folyik. Francba a büszkeséggel, ez rohadt jó!

Ő pedig döbbenten bámul rám, és most jut el arra a szintre, hogy végre elzárja a gázt a serpenyő alatt, megakadályozva, hogy tényleg bennégjünk.

-          Annyira… - kezdi vörösen, majd fene tudja miért, elmosolyodik, és közelebb lép hozzám. Se szó, se beszéd, felém nyúl, és letörli a mutatóujjával a szemem. Mi a jóságos…?! - Aranyos vagy, amikor nevetsz. Többször is csinálhatnád.

Öhh. Micsoda? Azt hiszem, egy pillanat alatt kikapcsolt az agyam. A keze még mindig az arcomon van, és elnézve, mennyire meglepődött ő maga is valamin, nem is tűnik úgy, mintha tervezné megmozdítani.  Francba, francba, francba! Mit csináljak? Egyre forróbbnak érzem magam, és valami összeszorul a hasamban. Nem kapok levegőt. Mit művel velem ez a… hah? A szeme úgy csillog, mintha Viktort nézné korcsolyázni. Most sokkal mélyebb barna, mint máskor, olyan, mint a föld eső után. És én ott vagyok a tekintetében… Nem lehet!

-          H-hé, ne érj hozzám! – ütöm el a kezét, és hátrálok egy lépést. Nem ismerhetem el, hogy kellemetlen érzés lenne elszakadni az érintésétől, de… ezt nem élvezhetem. Ugye, nem? Mégis mi lenne a jó abban, hogy fogdos egy malac?

Értetlenül néz rám, majd visszahúzza a kezét.

-          Segítesz nekem? – kérdi zavartan, és félreteszi a füstölgő műremeket. Vicces, hogy amennyire nem akart gondot okozni Viktornak, épp most szabadította meg egy serpenyőtől is.

-          Inkább bízd rám, addig meg próbálj nem tönkretenni semmit – vetem oda, és nekiállok végignézni, mennyit pazarolt el az egyébként is véges élelmiszerkészletünkből. Le merném fogadni, hogy többet, mint amennyitől ne lennék ideges.

Csalódottan elkullog, és leül a kanapéra. Milyen szófogadó lett hirtelen; vagy csak megbántódott volna? Bár… az nem olyan szörnyű, ha már törődik legalább ennyire azzal, amit a fejéhez vágok, ugye?

Yuuri

   Azt hiszem, rémesen ciki, hogy felnőtt férfi létemre egy tizenöt éves fiú sokkal érettebb nálam. És tehetségesebb is, az élet minden területén. Olyan mesterien aprítja a zöldségeket az üvegtálba, mintha egész életében ezt csinálta volna, egy pillanatra sem inog meg, vagy bizonytalanodik el. A mozdulatai olyan légiesen könnyedek, mintha most is épp balettozna. Valahogy… művészi gyönyört okoz őt figyelni.

Mielőtt nekem esne, hogy miért bámulom, inkább megpróbálok kezdeni valamit az ablakkal. Az összeszerelés nem jött be, de talán megpróbálhatnám valamivel betámasztani legalább.

Hmm, Viktor lakása tele van furábbnál furább dolgokkal. És bár alapvetően nincs rendetlenség, mégsem tudok kiigazodni rajta. Csak remélem, hogy nem valami kellemetlen dolgot használtam fel vizes ruhának Yurio fejére… vajon lement a láza? Vagy még mindig rosszul van, csak nem mutatja ki?

Miután egy kupac párna sem képes visszafogni az ablakot, az egész kupacot visszaszállítom a kanapéra, majd következő próbálkozásként megragadom a dohányzóasztal közepén álló rémesen furcsa bronzszobrot. Jézusom, jó súlyban van!

Yurio még mindig aprít. Habár teljesen nyugodtnak tűnik, az összeráncolt homlokából ítélve nagyon is koncentrál. Jobban lenne?

A szobor hatásosnak bizonyul, az ablakkeret fél milliméter réssel ugyan, de a helyén marad. Ez az! Még mindig nem szigetel túl jól, de talán nem hűlünk ki reggelre. Ha lázas még, Yurionak sem tenne jót. Hogyan deríthetném ki? Ha rákérdezek, szinte biztos, hogy elküld a fenébe, bármilyen rosszul érzi magát.  Az arca egész meleg volt az előbb, de vajon…

Még át sem gondolom teljesen, mit művelek, amikor mögé lépek, és mikor egy pillanatra leteszi a kést, hogy a következő paprikáért nyúljon, hátulról átnyúlok a válla fölött, és a tenyerem a homlokára simítom. Ahh, hála istennek, csak kellemesen meleg.

Huh?

Valósággal szoborrá merevedett előttem. De… miért? A feje kicsit előre bukik, és azt hiszem, most, hogy tudom, amire kíváncsi voltam, el kéne vennem a kezem, de… ahogy a haja előre omlik, és feltűnik a hófehér bőr a nyakán és a vállán, én magam is ledermedek. Sosem tartottam magam túlságosan kreolnak, de mellette annak tűnök. Ráadásul annyira puha és lágy a bőre, hogy valóságos bűntudat jár át, hogy hozzáérek. Ne… nem gondolhatok rá. Ő…

Sokkal gyengédebben érinti meg a kezem és húzza el a homlokától, mint ami tőle várható lenne ilyen helyzetben, és hitetlenül felém fordul. Nem mondd semmit, ami egy újabb meglepetés, de ami a legnagyobb…

Az arca hihetetlenül vörös, a szeme pedig olyan smaragd fénnyel izzik, amilyennek még sosem láttam. Az ajkai is szétnyíltak; teljesen ledöbbent. És a legfurább, hogy én is, attól, hogy ő megtette. A keze a csuklómra fonódott, és azóta is úgy maradt. Még mindig görcsösen kapaszkodik belé, míg másik kezével a pult szélébe markol.

-          Én csak… tudni akartam, hogy lement-e a lázad – hebegem zavartan. Mi a fene történt? És én miért lettem ideges? Minden rendben, nem igaz?

Aztán, mintha észbe kapott volna, úgy enged el, mintha égetném a tenyerét, és dühösen elfordul.

-          Mondtam már, hogy jól vagyok! – puffog halkan, és folytatja az eddigi tevékenységét; az viszont feltűnik, hogy már közel sem olyan magabiztos, mint eddig.

-          Ehm, ha kész vagy – vetem fel, próbálva oldani a feszültséget -, találtam pár dvd-t. Megvan az Oroszlánkirály is, nincs kedved esetleg…?

Úgy néz rám, mintha teljesen meghibbantam volna. Lehet, hogy most totál gyerekesnek gondol, amiért egy mesét próbáltam rásózni?! Igazából, azt hittem, minden macskafélés dolgot imád, és…

-          Azt nem szeretem – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Huh? Miért?

Olyan hirtelen csapja le a kést, hogy akaratlanul is hátrálok egy lépést.

-          Meghal benne Mufasa és Zordon is! – ordít rám, majd felkapja a kést, nekem pedig jóformán belém fagy a vérem. Aztán, mint egy gép, esik neki a sajttömbnek, és vagdossa elnagyolt kockákra, mintha legalábbis engem képzelne a helyére. – Már gyerekkoromban is utáltam.

Azt hiszem, sosem fogom kiismerni őt: ma már több olyan arcát is láttam, amit eddig még sosem. Ez mondjuk biztató jel, nem?

Elrejtek egy mosolyt, miközben csatlakozok hozzá, és a lehető legkevesebb érintkezéssel állok neki salátát tépkedni. 

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2017.01.22. 17:43 Buyong Hűha! Ez nagyon tetszik! Örülök, hogy Emy ajánlotta az oldalt! Teljesen élethű lett Yurio, és teljesen jó elngoldolás, hogy az esetleges szerelem miatt viselkedik így Yuurival Yurio. :) Kis gonosz cica, de nem lehet nem imádni!^^ Otabeket egyébként sajnálom, olyan kis rendes ő is. És az előttem szólóval is egyetértek: Lerombolják a lakást, de segáz :D , VICCES.  Remélem, hamar jön a folytatás! Üdv!

2017.01.19. 19:32 Emy Életem!  Egyre jobban tetszik ez a ficed is! Annyira a hatása alá kerültem, hogy a kritikát is elfelejtettem leírni a végén, de igyekszem pótolni. :D  Köszönöm neked, hogy mindig ilyen bűnökre csábítasz, és bár túl édes bűnök ezek, de szívesen elkárhozok. (na jó, talán nem kéne az Ördögöt a falra festeni xd) Teljesen elvesztem a felnőtt Yuriódban, annyira perfectül van megírva, és bár még keveset kaptunk belőle, pont ilyennek képzelem el. Egyből beugrott az egyik kedvenc felnőtt Yuriós fanartom róla. Örülök, hogy nincs egyedül de ezek után nem hiszem, hogy becsapná Otabeket, viszont megszakad a szívem érte is. Ha belegondolok, mit élhetett át, amikor meglátta, hogy szerelme még mindig Yurira gondol, esküszöm, megsajnáltam őt.  Aztán pont ugyanúgy elvesztem a jelenedben is a tökéletes kis méregzsák miatt. El tudom képzelni, mennyi érzelmet kellett lepleznie világéletében, mert közel sem olyan jellem, mint amilyennek mutatja magát, pont ezért nagyon vágytam már egy Yuriós ficre is. Katsudonon kész vagyok .xd Szegény tönkreteszi azt a lakást, mire Viktor visszatér. tényleg, simán el tudom képzelni, hogy bekamerázta őket és vissza kell fognia amgát, hogy bemenjen xd. Jójó, csak nem olyan perverz, de nagyon várom, mi lesz még itt.  Válasz: Komolyan már nem is tudom, mit írjak. :) A kritikád nélkül nem érezném magam teljesnek xD Lesz még sok-sok felnőttYurio :))  Katsudon meg... ő csak a szokásos önmaga XD Azért még remélem, állni fog Viktor háza, mire visszajön a gazdi, báár.... valahogy ki kell szabadulniuk úgyis XD  Azzal csak viccelődni szoktam, hogy Big Brother, nyugi :D Ennyire még Viktor se állat. Vagy igen? xDKhmm.