Egy kis átvezető fejezet, de a történet szempontjából elég fontos momentumok indulnak majd ki belőle. :)
5. fejezet - Jéghideg
A nevem Katsuki Yuri, jelenleg huszonnégy éves vagyok. Amikor hat évvel ezelőtt elhatároztam, hogy az Egyesült Államokban fogom elvégezni az egyetemet, még csak egy reménytelen kölyök voltam – noha még most is van hová fejlődnöm. Akkoriban valósággal kínlódtam az angol nyelvvel, folyamatosan eltévedtem, és bár dolgozni akartam, hogy képes legyek ellátni magam, eleinte semmi nem sikerült.
Ha nem hoz össze a véletlen Phichittel, a szobatársammal, akivel a korcsolya által azonnal lett is közös témánk, talán két nap után éhen haltam volna – ő mutatott meg mindent, a közlekedést, azt, hogy hol a legolcsóbb az élelmiszer, és csodáltam érte, hogy elboldogul egy vadidegen városban, távol a megszokott környezetétől - kissé szégyenkeztem is miatta, hogy ugyanúgy elsőéves létemre én a nyomába se érhettem. Irigylésre méltó barátság alakult ki köztünk, együtt léptünk be az egyetemi korcsolyaklubba, az órákon mindig egymás mellett ültünk, és ez kicsit megnyugtatott engem, egy akkoriban kövér, nyomi srácot, akit maguk alá gyűrtek az álmai; amikhez úgy érezte, nem érhet fel. Ám az igazi „Nagy Találkozás”, ami az egész életed képes megváltoztatni, nem Phichit személyében jött el az életembe, annak ellenére, hogy mindig is imádtam őt, mint barátot.
Nika Lukyanenko. Amikor először láttam őt az egyetem folyosóján, valami különös érzés ragadott magával, mintha mindig is ismertem volna. Az alakja, a léptei, a mozdulatainak ritmusa… Hetekig csak észrevétlenül figyeltem, amikor véletlenül elhaladt mellettem, ami elég gyakran megtörtént, pedig sosem voltak közös óráink. El sem hittem, mennyi fondorlatos cselhez folyamodtam, hogy egyáltalán a nevét kiderítsem, és amikor rájöttem, hogy orosz, a rajongásom a tetőfokára hágott, és azt hiszem, még sosem voltam olyan bátor, mint amikor egy nap ismeretlenül elé álltam, és megkértem, hogy tanítson meg az anyanyelvén.
Azt vártam, hogy kinevet majd. Vagy mint a filmekben szokott ez lenni a menő iskola bálványai esetében, jól elküld a fenébe. De nem. Senpai boldogan vállalta, hogy délutánonként foglalkozik velem, amíg nem kellett munkába mennie, és cserébe csak annyit kért, hogy nézhessen korcsolyázás közben. Akkor azt hittem, ő is olyan, mint a többi lány, akik elnézegették a műkorcsolyát, de leginkább csak az egyszeri látvány szórakoztatta el őket, aztán továbbléptek.
Senpai viszont nem érte be egy alkalommal, annak ellenére, hogy egészen addig nem is volt hajlandó a jégre lépni, amíg egyszer gyalázatosan meg nem vesztegettük. Utána persze le sem tudtuk varázsolni róla, ráadásul kezdő koris létére, balerinaként lazán lekörözött minket, akik évek óta küzdöttünk a jéggel. Minako-sensei megölne, ha most hallaná a gondolataimat, de a balett készségeim is robbanásszerűen kezdtek fejlődni mellette, Phichittel pedig egyenesen csodát tett. Senpai olyan lett számunkra, mint az anya a repülni még nem tudó fiókák életében. Amikor Uno-kun is csatlakozott hozzánk, ő és Nika senpai egy párrá váltak a jégen, és valami fantasztikus volt, amit együtt műveltek - de bármennyire kérleltük, az egyetlen nő az életünkben mégsem kezdett versenyszintű órákat venni velünk. Nika senpai és a korcsolyával való kapcsolata egy örök rejtély maradt számunkra, amire én és Phichit a mai napig nem tudtuk meg a választ.
Egyvalamiben azonban biztos vagyok: még a számtalan kérdés ellenére sem tudnék nem bízni benne. Amellett, hogy megtanított egy elég stabil kommunikációs szinten angolul és oroszul is, az együtt töltött négy évünk alatt folyamatosan bátorított, hogy elérjem a csillagos eget, amikor korcsolyázom, és ne egy bizonytalan gyökér legyek, hanem feléledjen bennem egy bizonyos szikra – talán a parázs, amiből később Erósz fellángolt.
A pálya szélén állt, homokszőke haja, ami mindig baloldalon akart választódni, ő mégis gondosan jobbra fésülte, zabolázatlanul lógott a szemébe, mint valami vadóc kiskölyöknek, és senki nem értette – többek között én sem – miért, de minden egyes korcsolyaedzésemre eljött, és bátorított. Ha elrontottam egy ugrást, olyan profi javaslatokat tett, hogy szinte azonnal ki tudtam javítani. Tökéletesen értett minden sporthoz, és minden mozdulathoz. Talán zseni volt, vagy csak volt szeme hozzá? Mindenesetre… Azt mondta, egy nap Victor mellett állok majd a jégen, és boldoggá tett az a meggyőződés, amivel minden egyes alkalommal közölte ezt. Komolyan elhittem, hogy ha ő piros hóesést ígér nekem, képes lenne pelyhenként befesteni az égből hulló hókristályokat.
Sosem adtam neki semmit cserébe, pedig - ha szégyen is bevallani, az a lány érte el, hogy azzá a Katsuki Yurivá váljak, akinek most a vállához a legnagyobb bálványa, Victor Nikiforov simul. Te jóságos… ég! Vajon van fogalma róla az épp említett rajongásom tárgyának, milyen élesen él még bennem a bőre érintésének emléke? Most is érzem az ujjaimban a teste minden domborulatának ívét. A vállát, a combjait, a… a… Szóval mindent.
Maga a repülőút nem tart sokáig, szóval mindössze nagyjából másfél órát kell Victor mellett feszengenem. Még nagyjából negyven percet. A nagyobb probléma ott kezdődik, hogy miután az út első felében egész jókedvűnek tűnt, ahogy közeledtünk a Pulkovo repülőtér felé, ő maga is egyre idegesebb, ráadásul Yurio is egyre nyugtalanabbul mocorog a székében. Victor arca most különösen falfehér. Persze, érthető. Ha anyánál kiderülne valami komoly betegség, én minden bizonnyal még látványosabban kiborulnék. Kész szégyen a részemről, hogy mindeközben engem az frusztrál, hogy Victor egyértelművé tette: pontosan emlékszik az előző éjszaka minden momentumára.
A csend kezd egyre kínosabbá válni, és ahogy elnézem ezt a kettőt, nem is várható semmi javulás. Akkor hát megint kénytelen leszek összeszedni magam én.
- Victor, én hol fogok aludni este? – kérdem a lehető legtermészetesebb hangomon. Kivételesen minden hátsószándék nélkül. Ehh, francba, úgy tűnik, megint nem kellett volna megszólalnom inkább, elnézve Yurio megrökönyödését. – Úgy értem szállodában, vagy…
Victor egy pillanatra értetlenül pislog rám, majd olyan egyszerűen közli velem a nyilvánvalót, hogy jóformán elszégyellem magam:
- Az ágyamban. Nem engedlek át senkinek.
Fenébe, nem pont erre számítottam, ráadásul Yurio mindjárt kirobban a repülő ablakán mérgében. Ó. Victor komolyan gondolta volna? Nyoma sincs az arcán a szokásos tréfálkozásnak, sokkal inkább mondanám fásultnak. Mégis ki más tartana rám igényt? Megesküdnék rá, hogy Yurio horkantásából kihallottam az „idióták” szót oroszul, persze ez minden bizonnyal csak a képzeletem szüleménye. Ez a szituáció, tömören szólva… Kellemetlen? Huh?
Victor keze puhán simul az enyémre, és észrevétlenül összefonja az ujjainkat. Látszólag nem is figyel, bár most ki is nézném belőle, hogy csak megszokásból teszi. Én pedig teljesen ösztönösen simítok végig a hüvelykujján az enyémmel.
Még én is érzem, hogy kirázza a hideg. Húha, újabb erogén zóna? Nem, nem lehetek olyan kegyetlen, hogy felizgassam a repülőn, miközben Yurio - az estével ellentétben – tökéletesen ébren van, és pár százan ülnek körülöttünk. Oké, próbálok ellenállni. Erósz mára a részemmé vált. Fiatal férfi vagyok, de talán kicsit túl sok gondolatom kering a téma körül; és nem igazán tesz jót nekem Victor nulla-huszonnégyben. Lehet, hogy én sem neki? Bár mindenképp előnyben van, én már idejét sem tudom, mikor csináltam magamnak utoljára, ráadásul az ember saját keze valahogy nem túl kielégítő hosszú távon. Annyira zavarba ejtő, de lassan megállás nélkül „arra” gondolok! Elég, ha csak egy parányit hozzám ér, és apró bizsergések milliói indulnak el a testemben, míg a végén már csak az jár a fejemben, hogy meztelenül és izzadtan csókoljuk egymást egyre hevesebben a lepedőn, miközben Victor a nevem sóhajtozza… Ó, Istenem, kezd elmenni az eszem.
Victor ujjai hihetetlenül hosszúak. Teljesen végigérik és betakarják az én kezem, a körmei is gyönyörűek, mintha nem is egy férfi keze lenne. Hányszor szeretek még bele fülig? Lágyan simogatom, ő pedig nem igazán tudom eldönteni, hogy megnyugodott-e, vagy még feszültebb lett, bár a lényeg, hogy az arcszíne kezd visszaváltozni egészséges színűre. Talán kicsit vörösebb is, mint általában. Hm? És az én arckifejezésem vajon milyen lehet? Bele sem merek gondolni, de azért remélem, nem lehet leolvasni róla, hogy épp miken gondolkodom.
Egyenesen engem néz, vesébe látó pillantással. Ahh, még csak nem is pislog! Azt hiszem, ha ezek után kettesben leszünk, vagy meggyilkol, vagy mást tesz, de nem lesz kíméletes. Máris elkezdtünk landolni? Vajon Maccachin jól van? Victor miatta is kész letargiába esett, mielőtt felszálltunk, és közölték, hogy nem foghatja ölbe, hiába „olyan, mint egy kisbaba”. Igazából egész aranyos ez a szeretete a kutyája felé.
Hogy én mennyire utálok landolni… Legalább annyira, mint pofára esni egy dupla Axel közepén, pont, miután sikerült a fordulatszám. Tapasztalat. Korábban is észrevettem már, hogy zavarnak apró dolgok, amik a többi embert nem (na jó, négy métert csúszni hason a jégen talán más halandót is eltántorítana, de egy intenzívebb edzésnél - főleg új koreográfiánál - ez jóformán kötelező egy műkorcsolyázónál).
Egyetemistaként egy étteremben dolgoztunk a többiekkel a zsebpénzünkért. Azt hiszem, nincs annál viccesebb, mint amikor az egyik lépéssorodat a kiömlött forró olajon csúszva tökéletesíted, miközben épp teljes sebességgel száguldasz a csempefal felé – ahh, ezt a történetet inkább elásom valahova jó mélyre. Ha Victor tudomást szerezne róla, belehalnék a szégyenbe. Apropó, Victor.
- Yuuri.
Ohh, hozzám szólt. Igen? Francba, nem jön ki hang a torkomon.
- Igen? – nyögöm ki végül minden méltóságom mocsárba tiporva.
- Délután szeretnélek elvinni oda, ahol megtanultam korcsolyázni!
Ó, edzeni fogunk? Várjunk, mi?! Komolyan, Victor el fog vinni arra a helyre, ahol ő is tanult? Ha eddig nem utáltak volna a rajongói, ezek után máglyán égetnének el. Élükön Yurioval, aki szerintem már az ujjai között érezte a torkom, legalábbis elfehéredő ujjpercei, amikkel az ülése karfáját szorongatja, épp erről tanúskodnak.
- Mi olyan nagy szám abban a lepukkant csarnokban? – kérdezi ingerülten.
- Á, igen, Yurio is ott tanult meg – újságolja Victor lelkesen, tökéletesen kiélvezve a landolás és a kínos információk szolgáltatása által okozott örömöket. Ez az ember a Marsról jött. – Láttad volna, hogy bukdácsolt négyévesen!
Az információ kicsit sokkolt. Ha Victor látta őt olyan kisgyerekként, akkor ők már együtt vannak jóformán… tizenkét éve? Ilyen közel állnak egymáshoz? Most úgy tűnik, mintha Yurio átvette volna Victor minden feszültségét, és épp készülne agyvérzést kapni.
- Ne mondd el neki! – Haha, vajon mit tudhat Victor, amiről a szőkénk ennyire hallgatni szeretne? – Egyébként is, te állítólag még bénább voltál! Nikita elmesélte, hogy…
És ismét a fagyos csend, amit még az sem képes megtörni, hogy leszálltunk. Kezdek igazán ideges lenni, hogy vajon mi mindenről nem tudok még. Victor édesanyja beteg. Van egy testvére… Itt ez a Nikita, aki ilyen reakciót vált ki kettejükből. Nos, hacsak ez a lány nem valamiféle előző barátnő – aki látta Victort korcsolyázni tanulni, tehát valószínűleg idősebb nálam -, akkor talán előfordulhat, hogy ő Victor nővére? Hihetetlen, hogy azért imádkozom, hogy így legyen, csak hogy ne keljen átélnem egy afféle abszurd szituációt, hogy talán az én edzőmnek még érzései lennének egy korábbi partnere iránt.
Borzasztó rossz ember vagyok, és kicsit még szánalmasnak is érzem magam, amiért hamarabb bújtunk ágyba Victorral, minthogy megismertem volna a családi hátterét. Az igazat megvallva, a korcsolya-karrierjén kívül alig tudtam róla valamit. Nem kellett volna visszautasítanom, amikor magáról akart mesélni.
Ja, hogy le kéne szállni. Az a két jómadár továbbra is szótlanul forrong mellettem, és szinte látható tüskéket növesztett mindkettő… szólnom kéne, hogy idő van, vagy várjak, amíg maguktól rájönnek? Sokkos állapotban bámulnak maguk elé.
- Az Isten szerelmére, felnőttek vagytok mindketten! Ehm, majdnem. És Maccachin biztos szörnyen magányos egyedül!
Fenébe, hangosan is kimondtam – bár, legalább hatásosnak tűnik. Mindketten egyszerre pislognak fel rám, és kezdenek szedelőzködni. Mármint, Yurio. A rangidős orosz pedig úgy száguld a kutyájáért, mint akit kilőttek. Kezdek rájönni, hogy a „felnőtt” jelző kettejük közül sokkal inkább Oroszország vadmacskájára illik. Ahh, létezik, hogy ugyanazon kontinens két pontja között ekkora legyen a hőmérséklet-különbség? Ha itt bent, kabátban ilyen borzasztó hideg van, mi lesz kint? Épp ideje hasznosítanom, hogy Victor szeret kétszer akkora kabátot hordani, mint ő maga.
Ah, és itt is van. Olyan hevesen tolják utána a tíz emberre is bőven elég poggyászát, hogy szerintem jó előre lefizette a reptéri dolgozókat mondjuk a havi fizetésük duplájával. Vagy ami borzasztóbb, rájuk mosolygott, és megbabonázta őket.
Macchachin piros-fehér-kék színű kötött ruhát visel, és ahogy elnézem, tökéletesen érzi magát az itteni klímán. Ellentétben velem. Könyörgöm, még csak ősz van! Kedvenc ebünk izgatottan ficánkol Victor ölében, míg végül megmerevedik, mintha szagot fogott volna, és magasról téve Victor nyomorgatására, kiugrik gazdája öléből. Huh? Ilyesmit nem szokott csinálni.
Most azonban az uszkár lobogó nyelvvel nekiered, és Victor…. nem is fut utána? Helyette megvárja, amíg Yurio elhalad mellettünk, és mikor elég messzire került tőlünk, nemes egyszerűséggel elkapja a karom, és magához húz. Mi történik hirtelen? Úgy ölel magához, mintha az egész világ tudtára akarná adni, hogy az ő tulajdona vagyok, majd lassan a fülemhez hajol.
- Yuuri… csak hogy felkészülhess rá. Bármi is történjen, ma este szeretkezni fogok veled.
…
He?
Heee?!
Jézusom, én erre még nem készültem fel lelkileg. Mi a fenére gondol ez az alak hirtelen? Oké, hogy talán született tehetségnek tart, ami a „kézimunkát” illeti, de azért még nem lettünk szeretők. Vagy mégis? Ennél sokkolóbbat nem hiszem, hogy mondhatott volna nekem. Futás. Futás, futás! Yurio, hol bóklászol, amikor szükség lenne rád?
Ohh, hát itt… vagy?
A kölyök pontosan előttem áll, és épp bemutatja egy olyan oldalát, amit még sosem láttam. Maccachinnel egyetemben. Mindketten úgy bújnak az ismeretlen alakhoz, mint gyermek az elveszett édesanyjához. Yurio képes ilyen érzelmekre bárki iránt? És Maccachin? Talán még Victornak sem szokott ennyire örülni.
A lány elegáns, hófehér kabátot visel, hamvas homokszőke copfjai laza hullámokban omlanak le a válla két oldalán. Azt hiszem, senki más válla nem ível ilyen gyönyörűen – Victorén kívül. A bőre hófehér, épp, mint… Nem lehet…
Victor – nem is tudom, mikor került újra mellém – védelmezően öleli át a vállam, mintha pontosan tudná, mit érzek (vagy mit fogok érezni, amint sikerül felfognom pár másodperc múlva), és biztosítaná, hogy megálljak a lábamon. Mi ez az egész?!
- Yuuri, ha jól tudom, ti már ismeritek egymást – kezdi halkan. Nem nevet, halálos komolysággal ejt ki minden egyes szót. - Ő a húgom, Nikita Lukyanenko.
Ugyanaz a jégkék szempár. Az a kecsesen libbenő haj, ami a jobboldalon fura kis választékban válik szét. Ugyanaz az önfeledt, boldog mosoly, ugyanazok a légies, könnyed mozdulatok. Nem csak, hogy oroszok mindketten. Testvérek. És én négy éven keresztül nem jöttem rá.
- Nika… senpai…
Hogy is volt az a rész, hogy a „ma este szeretkezni fogok veled”-nél nem hiszem, hogy bármi jobban sokkolhatna? Azt hiszem, most, ebben a pillanatban vagy elájultam, vagy csak az agyam kapcsolt ki nemes egyszerűséggel. Az egész életem egy hazugság volt.
Továbbra is nagyon örülök minden egyes véleménynek! :)) K. F.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Na na! Nagyon várom, mi is sül ki ebből az egészből. Az, hogy Viktor huga előbukkant és lelepleződött a nagy igazság... Yuurit sajnáltam azért... Na meg hogy este nagyot fognak szeretkezni.... na erre igazán kíváncsi leszek! :D