6. fejezet – Katsudon
A nevem Katsuki Yuuri. Azt hiszem. Japánban születtem, Hasetsuban (ugye?), nekem is van egy testvérem, de ez a szó valamiért borzongással tölt el. Nemrég még a legnagyobb problémám az volt, hogy lassan annyira vágytam Victor érintésére, mint valami üzekedő vadállat, akit rácsok mögé zártak, miközben egy csapat tüzelő nőstény járkál körülötte a ketrecén kívül. Hihetetlen, hogy bármilyen intenzív volt, most ehelyett egyszerre érzek csalódottságot, ijedtséget, meglepettséget és csodálatot.
Senpai soha nem hazudott nekem. Mi oka volt rá, hogy ne mondja el nekem ezt a furcsaságot? Bár még mindig gyanítom, hogy csak elaludtam a repülőn, és ez egy bizarr álom, amiben kivételesen nem Victorral teszek gátlástalan dolgokat, hanem abszurd információk derülnek ki a legjobb barátomról. Senpai engem néz – sosem láttam még azt a tekintetet. Ó, szóval ez a valóság lenne? Vagy csak túl élénk a fantáziám?
Örökösen vidám arcán most valami különös aggodalom tükröződik, mégis tovább mosolyog. Annyira olyan, mint Victor! Hogy a fenébe nem jöttem rá azonnal? Csak azért nem lehet használni esetükben a „mint két tojás” jelzőt, mert Nika senpai haja sokkal hosszabb, és amíg Victor inkább szálkásan izmos alkat, ő inkább a betegesen vékony kategóriába esik. Ahh… mellette ültem, miközben Victor-videókat bámultunk szabad délutánjainkon. Hogy lehettem olyan vak, hogy nem láttam a hasonlóságot? Persze, magamban letudtam annyival, hogy ez amolyan orosz-dolog lehet, de… az európaiak sem egyformák, és az ázsiaiak sem, az előítéletek ellenére. Akkora hülye vagyok! Miért járt Victor húga pont arra az egyetemre, ahová én? Létezhet ekkora véletlen?! Ráadásul megint beállt a kínos csend, most viszont fogalmam sincs, mit tegyek.
Mit kéne reagálnom erre, amikor az arcára nézek, és képtelen vagyok bármi mást érezni, mint az örömöt, hogy újra velem van? Legutoljára a diplomaosztója után találkoztunk, mielőtt visszajött Oroszországba. Az ölelése, és a halk szavai még mindig bennem élnek.
„Ha úgy érzed, hogy a világ összedőlt körülötted, csak hívj fel. Ha nem is tudok érted menni, hogy megmentselek, kitalálok majd valamit.”
Nem akartam gyengének tűnni előtte, úgyhogy a napi szintű levelezésünkön kívül először akkor hívtam fel, amikor… hazautaztam Japánba a csúfos vereségem után. Ó…
Victor keze még mindig a vállamon nyugszik, ő maga pedig az eddigi legsötétebb aurát árasztja magából. Mi az Isten folyik itt? „Ha úgy érzed, hogy a világ összedőlt körülötted… kitalálok majd valamit”. Nem lehet, hogy Senpainak köze van ahhoz, hogy Victor az edzőm lett, ugye? Várjunk. Jobban belegondolva – Victor honnan a fenéből tudta meg, hogy hol lakom? Na ne. Oké, le kell nyugodnom, muszáj átgondolnom ezt az egészet. Nika Senpai… Nika… sen… a fenébe! Nem tudom visszafogni magam!
Elég, ha csak bevillannak a közös emlékeink: amikor tüntetőleg ő is salátán tengődött és velem együtt csinálta a felüléseket, pedig jóformán egy deka izma sem volt a beteges modell-szerződések miatt, amikből a tandíját fizette, amikor a kezem fogta az utolsó, kétszázadik guggolásnál, amikor már végképp nem bírtam többet, és vele mégis képes voltam rá, pedig ő is a határainál járt – akkoriban ezek jelentették nekem a világot.
Azok a mosolyok, amikkel biztatott, hogy sose adjam fel, nem hazudtak nekem. Az ölelése, ami mindig megvédett a sötétségtől – az a senpai sosem árult volna el engem. És az, hogy nem mondott el nekem egy efféle dolgot, csak azt jelentheti, hogy jó oka volt rá. Vajon mit érzett minden egyes alkalommal, amikor a testvérét istenítettem előtte? Egy embert, akivel láthatóan elég feszélyezett a kapcsolatuk. Mi történhetett köztük? Nem, nem, ehhez semmi közöm – a kérdés az, hogy én hogyan reagálhatnék most. Nem akarom látni az aggodalmat Senpai szemében. Nem tudom elviselni, hogy amikor találkozunk, ne fusson és öleljen át azzal az önfeledt mosolyával, ami valahogy a legnehezebb időszakokban is mindig ott volt nekem, mint egy utolsó utáni mentőkötél.
Sok pókerjátékos megirigyelné most az arckifejezésem, amivel ellépek Victortól, és karnyújtásnyira megállok Senpai és az időközben félig-meddig levált függelékei, az egyre durcásabb Yurio és a farkát csóváló Maccachin előtt. Egyenesen a szemébe nézek, és mielőtt sírva borulnék rég látott legjobb barátom nyakába, hogy aztán a régi önmagamhoz híven elmeséljem, mi mindent csináltunk Victorral – (Ehh. Azt hiszem, ezek után ez nem a legjobb ötlet, ugye?) -, a lehető legnyomatékosabb hangomon szólalok meg.
- Nika.
Egy egy. Még sosem szólítottam a nevén a „senpai” jelző nélkül. Most ő is ugyanolyan döbbenettel néz rám, mint én őrá néhány perccel ezelőtt. Átvettem Victor szokását, és beleszerettem volna a meglepetésekbe? Most minden bizonnyal büszke lenne rám, ha épp nem növesztene hatalmas, képzeletbeli töviseket maga köré. Mi a fene baja van? Pontosan látom a szemem sarkából, még ha kivételesen ellen is állok, hogy ne bámuljam tátott szájjal. Nem hittem volna, hogy létezik olyan ember a világon, aki ilyen reakciókat képes kiváltani belőle.
Nika még mindig úgy pislog rám, mint egy megszeppent kismacska. Yurio mellett egész érdekes látvány, tekintve, hogy ő meg egy felbosszantott leopárdra hasonlít jelenleg. Van egy olyan tippem, hogy ma még egyszer szét fog tépni.
- Amikor legutóbb találkoztunk – kezdek bele fáradtan, szinte csak saját magamnak ejtve ki a szavakat - , azt mondtad, a lelket is kiölelgeted belőlem, amikor újra látjuk egymást. Azt mondtad, talán még meg is csókolsz örömödben. Csak menőnek akartál tűnni, ugye?!
Az hiszem, a két másik hímneműt sikerült annyira sokkolnom, mintha legalábbis valamiféle fagyasztó rontást küldtem volna rájuk. Talán túlélik (bár Victor kezd egész ijesztő arckifejezést produkálni). Senpai tekintete azonban ismét felragyog, mint egy kiskölyök ugrik a nyakamba. Haha, ez jó, ez az érzés határozottan hiányzott. Bár azért kicsit később, ha lehiggadtam, még lesz egy hosszabb beszélgetésünk. Mellesleg Victorral is, mielőtt este nekiállunk sze…
- Yuu-chan, még mindig túl engedékeny vagy az emberekhez.
- Meg kellene büntesselek? Ne aggódj, később lesz hozzád pár szavam, egy szóval sem mondtad, hogy ma a Karatsuki pólómat vegyem fel!
Az ő nevetése úgy hat a szívemre, mint a napfény egy egész heti vihar után. És úgy tűnik, a vihar vissza is tért, legalábbis Yurio úgy lök félre, mint valami alávaló söpredéket.
- Hé, Malac – kezdi, és komolyan, ettől a hangszíntől megfagy a vér az ereimben. – Ha van elég erőd vigyorogni… segítenél hozni a bőröndjeimet?
Huh? Yurio komolyan szívességet kért tőlem? Bár elnézve tényleg roskadozik a cuccai alatt, és most, hogy ez tudatosult bennem, kicsit szégyellem is magam, hogy nem ajánlkoztam önként a kisegítésére. Bár hogy mit cipel két bőröndben és három táskában, az számomra rejtély. Jó, Victor telitömött raklapja mellett, amiben jóformán csak a ruhái vannak, ez még egész normális. Én vagyok itt az egyetlen mutáns lény, aki csak pár váltásruhát meg a korcsolyáját dobta be?
- Menjünk haza – mondja Nikita lelkesen, és tiltakozása ellenére ő is leakaszt egy táskát Oroszország kölyöktigriséről.
Haza… Nika és Victor otthonába. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Vajon milyen az a hely, ahol ők ketten felnőttek? Milyenek a szüleik? Hmm, igazából érdekes, hogy testvérek, és mégsem ugyanaz a vezetéknevük. Vajon miért? Alkalomadtán megkérdezem majd, ha kettesben leszünk senpaijal. Victornál azt hiszem, fel se merném vetni a témát. Mióta megérkeztünk, nem enged fél méternél távolabb magától, és úgy méregeti a környezetet, mintha bárhonnan előugorhatna valami korcsolyázókra kiélezett orvgyilkos. Nikával pedig egyenesen szikrákat szórnak egymás felé, sőt, azt hiszem, nem is köszöntek egymásnak. Ez komolyan Victor lenne, aki mindenkit szeret, és a legnagyobb riválisával is könnyedén elmenne vacsorázni?
A következő meglepetés akkor ér, mikor senpai egy csodálatos, hófehér autóhoz vezet minket.
Huh? Senpai mióta tud vezetni? Még biciklivel is hajlamos volt néha nekimenni egy-egy oszlopnak, amikor épp elbambult, attól függetlenül, hogy az egyensúlyérzékével sosem volt gond. Szerintem ma még kiderül, hogy Yurio valójában lány, Victor pedig ír sztepptáncos, és akkor már jogosan gyanakodhatok majd, hogy romlott volt az étel, amit reggelire ettem.
- Neked van kocsid? – pislogok senpaira, mintha az elképzelés is nevetséges lenne.
Nika már nyitná a száját, hogy válaszoljon, amikor Victor ellép mellettünk, és egy köteg kulcsot forgatva a mutatóujja körül, mint valami hollywoodi filmsztár, hátrapislog ránk a válla fölött.
- Ez az enyém – mondja színpadiasan, és a hajába túr. – Nikita kivételesen épségben eljuttatta idáig. Szép munka! Gyere, szállj be előre.
Már észrevettem, hogy hiába beszél hozzá vagy róla, Victor sosem néz senpaira. Kezd igazán zavarni, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud semmiről. Az a másodperc végtelenül hosszú, amíg találkozik a tekintetünk senpaiéval, és próbálok kiolvasni belőle valamit, de képtelen vagyok. Teljesen homályos a pillantása, mintha máshol járna. Még csak meg sem bántódott? Nika sosem hagyta szó nélkül, ha valaki megjegyzést tett rá.
Szótlanul előre megyek, és segítek bepakolni. Minden világossá válik majd, ugye?
Eleinte voltak ellenérzéseim, hogy beüljek ezzel a hárommal egy járműbe, de aztán rá kellett jönnöm, hogy teljesen megérte. Szentpétervár maga a csoda! Habár nem épp olyan, mint az Anasztáziában, de attól még lenyűgöz a hangulata. Igazából egy teljesen átlagos nagyváros képét nyújtaná, de minden annyira hagyományos, és díszített, hogy úgy érzem, mintha magába szippantott volna a történelem. Mindenfelé oszlopok törnek felfelé a hihetetlen épületek körül, a házak mintha építőkockából készültek volna, és egyenes falaikat csak a belőlük kidomborodó szobrok törik meg néhol. Határozottan más, mint Hasetsu. Egyelőre az egyetlen negatívum, hogy átkozottul hideg van.
Az első ülésen, az ablak mellett úgy érzem magam, mint egy hároméves az első vidámparki kitérője közben. Velem van a két ember, akiket a legjobban szeretek a világon a családomon kívül, és abban a városban kocsikázok, ahová mindig is vágytam, már gyerekkoromban is. Legszívesebben kiabálnék örömömben, különösen, ha nem borítanának be az ölemben terpeszkedő Maccachin és Victor csomagjainak egy része, ami már nem fért se a csomagtartóba, sem a tetőre. Na és persze, ha nem lennék teljesen biztos benne, hogy Yurio nem hagyná szó nélkül, ha bármire megjegyzést tennék, és esetleg hibáznék.
Fogalmam sincs, mióta utazunk, de az idő, mint fogalom nem is létezik, amikor Viktor vezet. A mozdulatai határozottak és precízek, pedig sosem láttam autó közelében sem az elmúlt évben. Borzasztó elfajult állapotban lehetek, ha már ez is arra ösztönöz, hogy tátott szájjal bámuljak rá, amit néha megszakít ugyan néhány nevezetesség az út mentén, amikre lelkesen hívja fel a figyelmem. Szóval ilyen ő a szülővárosában, hazai terepen. Most valahogy kedvet kaptam még turistáskodni is, pedig eddig határozottan távol állt tőlem a dolog. Amúgy, senpaiék vajon…? Huh, ezek ketten tényleg összebújva alszanak Yurioval a hátsó ülésen? Mint két kölyökmacska. Senpai, te hálátlan idióta! Miért csak engem viselt meg idegileg annyira a mai nap, hogy valószínűleg este se tudjak majd aludni? Bár ha Victor nem csak viccelt, akkor másért sem fogok… ehhm. Teljesen biztos, hogy nem gondolta komolyan. Nem gondolhatta! És ha mégis? Te jó ég, vajon alul vagy felül szeretne… Biztosan felül. Miiii? Vagyis nekem kéne a passzívnak lennem? Semmiképp! Bár Victorral…
Elmélkedéssel teli pánikrohamaim sorozatát Victor kuncogása szakítja félbe.
- Mire gondolsz éppen? – kérdi egy vesébe látó oldalpillantással, majd felelősségteljesen visszafordítja a figyelmét az útra. A kabátja ujján apró gyűrődések keletkeznek, ahogy behajlítja a kezét. Az a jégkék tekintet olyan figyelmesen pásztázza az úttestet, hogy azt kívánom, bárcsak egy felfestés lehetnék az aszfalton. Haaah, már megint mire gondolok?!
- Csak ahogy vezetsz… lenyűgöző!
Maccachin a vállamra hajtja a fejét, mintha vigasztalóan meg akarna ölelni, amiért idióta vagyok. Victor pedig tovább nevet.
- Pedig az a kettő ott hátul úgy tűnik, halálra unta magát. Örülök, hogy tetszik neked.
Zavaromban nekiállok kutyát dögönyözni, és a meleg puhaság, és a Maccachinből áradó szeretet bátorságot ad, hogy feltegyem a kérdést, ami leginkább foglalkoztat. Az éjszakai program után.
- Victor, te és Nika nem jöttök ki túl jól?
Óvatosan felé pislogok, hátha észreveszek valami figyelmeztető jelzést, hogy gyorsan kérjek bocsánatot és duguljak el, de úgy tűnik, Victor tényleg elgondolkodott ezen.
- Nem mondanám, hogy rosszban lennénk. Inkább mindkettőnknek megvannak a magunk kellemetlen élményei. De ne is törődj vele, ez téged nem érint!
Ohh, ez furának, de határozottan őszintének tűnt. Nem is látom jó ötletnek tovább feszegetni a témát. Inkább kibámulok az ablakon, és figyelem a sorban elhaladó, gyönyörű építményeket.
- Ó, ez micsoda?
- Nem is mesélte, hol dolgozik? – Először nem is értettem, kire gondol, csak értetlenül figyeltem a lélegzetelállító világoszöld épületet, az íves krémszínű berakásokkal, kacskaringós ablakkeretekkel. Képtelen vagyok levenni a szemem róla. - Ez a Mariinsky Színház. Oroszországban sok balerina az életét adná, hogy leszerződhessen ide, persze Nikitának ez már nyolcévesen sikerült. Csodálom, hogy nem dicsekedett el vele neked.
Minden, amit nem tudok senpairól – vajon kevesebb, mint amiket megtapasztaltam a vele töltött idő alatt? Hinnem kell benne, hogy minden okkal történt.
- Tudom a kedvenc színét, hogy melyik zene teszi boldoggá, amikor szomorú. A kedvenc étele a tarjaburger, és ehetetlenül sok chilit rak bele. Minden nap legalább kétszer átöltözik, de ha nem szólnak rá, egy hétig is képes ugyanazt a zoknit hordani. Mániákusan rajong a macskákért és a kék virágokért. Kínaiul folyékonyan beszél, de japánul képtelen megtanulni, mert folyton összekeveri a kanjikat. Teljesen bolond, ugye?
Victor keze egy pillanatra megfeszül a kormányon, és mintha az arcizmai is keményebbé válnának. Aztán persze újra ellazul, és feltűnik a szokásos mosoly kezdeménye a szája szegletében.
- Igazán jól ismered őt, ugye?
Némán bólintok, bár nem lennék biztos benne, hogy látta. A visszapillantóban még látom a Mariinsky Színház apró alakját, olyan, mintha integetne felém, és… ahh? Senpai álmatag tekintettel dől az ablaknak, furcsa szögben könyökölve át egy kisebb bőrönd fölött. Hallotta. Vajon minden igaz volt, amit mutatott nekem magáról?
Azt hiszem, közeledhetünk a Balti-tengerhez, legalábbis egyre inkább kezd kikötő hangulata lenni a tájnak, és a hatalmas emeletes házakat felváltják az apróbbak, amikhez már itt-ott kisebb udvarok is tartoznak.
Egy kis utcába kanyarodunk, és mielőtt egyet pisloghatnék, leparkolunk egy világosbarna, kétszintes társasház előtt, amit csak maga az utca választ el egy végeláthatatlan parktól (pedig már a fák is lehullatták a leveleiket, szóval tényleg hatalmas lehet). Ez a ház lenne az? Teljesen átlagosnak tűnik, Victor gyerekkorának helyszínéül legalább valami puccos családi villát képzeltem el, vagy legalábbis egy európai stílusú házikót, hatalmas kerttel, verandával, és beépített kerti korcsolyapályával. Totálisan elvakult rajongó vagyok, ha róla van szó, ugye?
Miután bemanőverezett két parkoló jármű közé – hűha, abszolút profi! - Victor feszülten fordul felém.
- Csak felmegyek köszönni, aztán mi ketten hazamegyünk a lakásomba – jelenti ki egyszerűen, és már épp bólintanék, amikor senpai nemes egyszerűséggel kivágja az ajtót, amin át jelentős mennyiségű bőrönd hullik a járdára. Úgy néz Victorra, mint annak idején Mr. Corwellre, amikor másodszor megbuktatott mozgásszimmetriából, pedig senpai hetekig korrepetált rá.
- Kitakarítottam a szobádat. – Elsőre úgy tűnik, mintha magában beszélne ott a hátsó ülésen, vagy talán az éppen ébredező Yurionak, akinek idő közben a feje senpai ölébe került, és úgy nyújtózkodik a rátekeredett biztonsági öv fogságában, mint egy újszülött kiscica. Oroszul motyog valamit, amit gyanítok, még anyanyelvi szintű tudással sem értenék. Senpai pedig, bár hatalmas lelki nyugalommal borzolgatja visszafelé Yurio haját, még mindig kőkemény tekintettel bámul maga elé. Valójában egyértelműen Victornak szólt a mondanivalója.
- Megígértem Yurinak, hogy elviszem korcsolyázni.
Mi? Most miattam fognak veszekedni? Az édesanyjuk beteg, Victornak mellette a helye, korcsolya ide vagy oda. A koreográfiám jóformán tökéletes, kis gyakorlással nem lesz gond, ha kihagyunk egy-két napot. Nem akarok gondot okozni senkinek. A pároshoz pedig még úgysem tűztünk ki konkrét időpontot, minden a legnagyobb…
- Ugye tudod, mit jelent az a szó, hogy „áttét”? – Ha belegondolok, még sosem láttam Nikát igazán feldúltnak. Na jó, talán amikor először lépett a jégre velünk. Vajon tényleg az lehetett az első alkalma, Victor testvéreként? Nem akarom ezt a helyzetet, pedig meglehetősen komoly lehet, ha még Yurio is inkább szótlanul ül a csomaghalmaz közepében, és a két karját összefonva várakozik. Mit tehetnék? - Azt mondták, bármelyik nap bekövetkezhet! Már műteni sem tudják. Akár a mai nap is lehet az utolsó!
Oh Istenem, komolyan ilyen súlyos lenne a helyzet? Nem lehet, hogy mindeközben is elvonjam a figyelmét az önző vágyaimmal. Most a családja mellett a helye, velem vesződhet még később is a jégen.
Habár Victor még mindig a nyugalom szobrának tűnik, talán észre sem veszi, hogy milyen erősen szorítja ismét a kormánykereket, pedig már régóta állunk. Na ne! Hol az a Victor, aki meztelenül szalad végig a házon, csak hogy reggel rámvetődjön, és fülig érő szájjal bejelentse, hogy kint esik a hó? Nem hagyhatom, hogy mélyebbre süllyedjen a szomorúságában.
- Én nem bánom, ha ma pihenünk – vetem fel óvatosan, ugyanis tapasztalataim alapján Victor két dologtól fordul ki önmagából: ha hirtelen nem akarok korcsolyázni, vagy ha valamiért nem tudunk edzeni.
Ahogy elnézem, most törtem össze a gyerekkorát, bár nem értem, miért olyan fontos ez neki a mostani körülmények között. Persze, a korcsolya az életünk, és egymást is annak köszönhetjük, de emberek vagyunk. Nem kell mindig jól lennünk. Ő mégis olyan csalódottan néz rám, hogy a szívem is belesajdul. Ahh, ne már!
Yurio mindeközben egész nyugodtan (hogy micsoda?) elkezdi kipakolni a saját cuccait, Nika pedig úgy adogatja neki a maradék csomagot, mint egy anyuka a bentot az iskolába induló kisgyerekének. Ezek meg mikor kerültek ilyen szoros kapcsolatba? Ó, persze, nyilván együtt nőttek fel, ha már Victorral is több, mint tíz év közös múltjuk van. Akkoriban talán még nem tartottak ekkora távolságot egymástól.
- Nem kell ma pihenned, Yuuri – jelenti be Victor ünnepélyesen, pedig már kezdtem kicsit megnyugodni, hogy mégsem fog vér folyni ezen a csodás, szentpétervári napon. - Készítettem neked egy külön edzéstervet arra az esetre, ha valamiért nem tudnánk eljutni a pályára. Bár reménykedtem, hogy erre nem kerül sor, de legalább meglátjuk, kibírod-e a háromszoros terhelést.
Hogy mi a…?!
- A malac bele fog dögleni . – Yurio teljes csomagmennyiségével a nyakában bámul rám az útról, a világ legijesztőbb félmosolyával. – Nikita, mentsd majd meg, ha holnap egész nap a nyafogását kell hallgatnom a pályán, én hazarepülök Nagyapához.
Huh? Egy pályán, Yurioval? Miért van már megint olyan érzésem, hogy engem ismét nem avattak be valamibe?
- Ó ne aggódj, Kosechka, nem ő fog azon aggódni, hogy kiderül a sötét múltja.
Huh, Nika senpai miért hívja kiscicának ezt a rosszindulatú kis rohadékot? Akit amúgy valami érthetetlen perverzióból imádok a gonosz beszólásaival együtt. Amúgy Victor vajon miért kezdett ismét tövisnövesztésbe?
- Nikita. Ugye semmihez nem nyúltál a szobámban? – bár a hangjában nyoma sincs fenyegetésnek, nekem komolyan megfagyott a vérem tőle.
Nika oroszul felel neki, és bár lassan egész jól megértettem a nyelvet, ez már túllépett azon a szinten. Victor pedig ugyanígy válaszol. Ahh, tudomást sem vesznek rólam – vagy talán pont azt akarják, hogy ne értsem. Fogalmam sincs, hogy épp veszekednek, vagy csak indulatosan beszélgetnek, de határozottan kényelmetlen most hallgatni őket. Oké, ez az a pillanat, hogy én is kiszállok.
- Yurio, te hol alszol ma? - kérdem a durcásan várakozó szőkét. El sem hinné, mennyire irigylem most, amiért orosznak született, és érti, miről hadovál az a kettő egymásnak.
- Huh? A szüleim egy utcányira laknak.
- Veled mehetek?!
Ha másért nem is, már csak ezért megérte felvetnem az ötletet. Oroszország bébitigrise falfehéren bámul rám, mintha most jelentettem volna be, hogy nem létezik a Mikulás. Azaz, Fagyapó.
- Hülye vagy? Maradj csak Victorral és dolgozd ki a beled is, mert holnap kolbászt csinálok belőled, idióta!
Aztán rám sem hederít, csak mit sem törődve az autóban kialakuló szópárbajjal, lazán odaveti a Victor-Nika párosnak:
- Fogjátok már be, és vigyétek be a kocát, mielőtt tüdőgyulladást kap! Nincs hozzászokva az érzékeny japán segge az itteni klímához.
Ha nem úgy állnánk, ahogy, komolyan meg is hatódnék. Tényleg eléggé fázom, és… Yurio észrevette, és aggódott értem? Ahh, annyira aranyos tud lenni! Most legszívesebben megölelném, és már mozdulnának is a karjaim, amikor megereszt felém egy nyomatékos „eszedbe ne jusson” pillantást.
A két testvér lemeredve bámul a náluk jóval fiatalabb kölyökre, de mintha valami parancsot hajtanának végre, egyszerre bólintanak. Hogy a fenébe képes kezelni őket?
- Vidd fel Yurit – mondja Victor Nikitának, bár tüntetőleg egymásra sem néznek. Határozottan nem élvezem, hogy a lelkem két fele ennyire nem jön ki egymással. Egyáltalán, hogy Victor nem jön ki bárkivel a világon, amikor ő a felebaráti szeretet mintapéldánya.
A bőröndömmel és az izgatottam csaholó Makkachinnel elindulok Nika mellett, a mélybarna, kétszárnyú bejárati ajtó felé, és a szívem a torkomban dobog. Victor itt nőtt fel. Itt tette meg az első lépéseit, itt tanult meg beszélni…
- Ne izgasd magad az előbbi miatt – mondja Nika mosolyogva. – Nem utáljuk egymást, csak nehéz időszak ez most nekünk. Ráadásul Victornak csak anya létezik az egész családjából. Előbb-utóbb túljutunk majd rajta, de neki nyilván nehezebb.
- Senpai - kezdem zaklatottan, ugyanis ez a pár mondat megerősített bennem valamit, amire eddig is gyanakodtam. Pedig nem akarok tolakodó lenni. – Nektek miért más a vezetéknevetek?
Villámgyorsan bepötyögi az ajtónyitó kódot, és közben láthatóan keresi a szavakat.
- Mindketten Nikolai Lukyanenko és Lizaveta Nikiforov gyerekei vagyunk, csak… hogy is mondjam. Victor már születése előtt is szerette a meglepetéseket. Apánkkal ellentétben.
Ó. Ó! Nem teljesen értem, bár amennyi egyértelműen leszűrhető ebből, az egyszerre vicces és tragikus.
Csak egy emeletet küszködünk a lépcsőkkel, és megállunk egy gyönyörű, arany berakásokkal díszített diófa ajtó előtt. Wow, itt vagyunk! Vajon milyen lesz belülről? Olyan tipikus orosz stílusú lakás, matroyskákkal és hímzett terítőkkel? Vagy…
Az a látvány, ami elém tárul, egyszerűen csak kifinomult, szép és nőies. Fehér függönyök, krémszínű kanapé, virágok az asztalon, a kandallópárkányon – várjunk, kandalló, itt? -, sehol egy orosz motívum, ellenben egy rakás fénykép, amiken két, szinte teljesen egyforma kislány… várjunk.
Nika szerintem észrevette, mire gondolok, és milyen értetlenül bámulok, mert nevetve megkérdezi.
- Meg tudod mondani, melyik Victor?
A kandallópárkányon áll egy egész nagyméretű kép, amin Victor és Nika, nagyjából öt és nyolc évesen állnak egymás mellett mosolyogva, a kezükben egy-egy csokor virággal. Hogy az a… ha nem lenne látványos a nagyjából egyfejnyi magasságkülönbség, fogalmam sem lenne róla, hogy melyikük melyik. Victor ennyire szép lett volna már kiskorában is? Felnőttként mondjuk mindkettejüknek változott kicsit az arca, de ezeket a képeket elnézve még jobban szégyellem magam, amiért nem jöttem rá semmire az egyetemista éveink alatt.
Tovább bóklászok, Maccachinnel a nyomomban, aki rutinosan ugrik fel a kanapéra, és terül el, mint egy hatalmas szőrcsomó. Ahh egy új kép, amin Victor haja már rövid. Huh?
Ez az eddigi egyetlen kép, amin az édesanyjuk is rajta van. Törékeny alkatú, szelíd tekintetű nő, gyönyörű, hosszú homokszőke hajjal, és boldog mosollyal öleli át két gyermekét, akik a két oldalán állnak, és ismételten ugyanúgy néznek ki, csak itt… mindkettejük haja rövid.
…
Nem lehet. Ekkor már rajongtam Victorért. Azt hittem, mindent tudok róla, és hogy puszta stílusváltásból vágatta le a haját, de ha pontosan ugyanekkor Nika senpai is megtette, ott valami komoly indoknak kellett lennie. És ha figyelembe vesszük, hogy az édesanyjuk évek óta beteg…
- Ne nézd azt. – Victor két keze hirtelen fonódik hátulról a mellkasom köré. – Teljesen lelombozódtál tőle, pedig akkoriban is egész jól néztem ki, nem igaz? Gyere, megmutatom a szobánkat.
A teste melege megnyugtat, és bár érzem magamon Nika tekintetét is, most képtelen lennék kibontakozni ebből. Sőt, igazság szerint legszívesebben én ölelném át mindkettejüket.
- Később menj be anyához – mondja senpai halkan a bátyjának, majd csendesen magunkra hagy minket, és eltűnik egy oldalsó kis folyosón, ahonnan további két ajtó nyílik. Azt hittem, ez egy aprócska lakás, de ahogy elnézem, jóval nagyobb annál.
Victor megfogja a kezem, és gyengéden maga után invitál. Biztos, hogy itt a helyem? Úgy értem, nem szeretem, hogy még miattam is aggódnia kell. Engedelmesen megyek utána, és próbálok a keze forróságára koncentrálni. A szemközti kis folyosón megyünk végig, ahonnan szintén két ajtó nyílik, és Victor mindenre felkészülten, óvatosan nyitja ki az ajtót.
Huh?
Szóval ilyen egy világbajnok gyerek szobája? A fal színe szinte nem is látszik a rengeteg éremtől, egy különálló széles vitrinszekrény is magasodik az egyik oldalon, ami csak a kupáival van tele, mégis olyan ízlésesen ellensúlyozzák mindezt az apró, kedves tárgyak, a megszámlálhatatlan plüssállat, amit talán a rajongóitól gyűjtött be, és mindegyiket kiállította egy kedves emlékként, hogy egyáltalán nem kelti egy múzeum hangulatát. Jobb oldalon egy hatalmas ágy terül el, amiben szerintem négyen is bőven elférnénk, rajta uszkármintás takaró. Annyira tipikus, ahogy a Maccachinre hajazó, kutyaalakú kispárnák is, és az ágy végében elhelyezett, bolyhos pokróccal bélelt kosár is, amiben több, mint valószínű, hogy fent említett eb töltötte unalmas délutánjait annak idején. Hűha! A levegő egyenesen vibrál, és mindent betölt Victor illata. Nem, nem a samponjáé, az övé. Árad a bútorokból, a tárgyakból… Alig bírok ellenállni, hogy ne vessem rá magam, és csókoljam addig, amíg még bennem is nem kezd el állandósulni ez a csodálatos eszencia, ami hozzá tartozik.
Fenébe, vissza kell fognom magam, neki pedig mennie kell.
- Ha lepakoltál, megmutatom, hol fogsz edzeni – mondja mosolyogva, és átnyújt egy apró, de annál sűrűbben teleírt papírlapot. – Ez a mai programod.
Milyen naiv voltam, hogy azt hittem, csak viccelt. Huh?! Ez most komoly? Ebbe tényleg bele fogok halni!
- Ez itt – kezdi, és átrángat a folyosón lévő másik szobába, ahol legnagyobb meglepetésemre csak egy fél falat beborító tükör, szőnyegek és mindenféle sporthoz szükséges apróság van. Saját edzőszoba?! – Az apánk dolgozószobája volt. Mostanában Nikita használja, de mára csak a tiéd. Kezdd az ötszáz felüléssel!
És a jól megszokott mosoly kíséretében magamra hagy. Francba. Azt hiszem, hiába vártam az éjszakát, nem fogom megérni.
~§~
Órák óta kínzom magam, és kezd besötétedni. Még egy karhajlítás, és még egy, az izmaim kezdik feladni, de én a végsőkig kínzom őket. Victor sehol. Miért nincs itt? Elment az anyukájához, de ez órákkal ezelőtt történt. Még… tíz és… vége… Nem bírom tovább. Egyszerűen csak letagadhatnám… de képtelen lennék hazudni neki. Még! Még!
Huh? Mi ez az illat? Olyan, mint a… katsudon? Huh? Nem, ez nem lehet valós. Csak elvette az eszem az edzés és a Victor-hiány. Mégis, ez határozottan hús és tojás, azzal az isteni plusz aromával, ami a katsudont katsudonná teszi. Nem lehet, hogy…
Az ajtó nyílik, és bár Victorra számítottam, egy mosolygó senpai lép be rajta, a kezében egy megpakolt tálcányi… katsudonnal?! Úristen!
- Azt hiszem, valaki egy kis motivációra vágyik. Mennyi van még hátra?
Ha épp nem az összecsuklás szélén állnék, azt hiszem, odafutnék hozzá, és legalább körbepörgetném a szobán katsudonostól, így viszont csak elkínzottan nyögöm ki:
- Tíz.
- Hmm, és mit szólnál, ha mindegyik után adnék egy falatot a szádba?
Haaa! Ennek már a gondolata is több, mint isteni, de Victor minimum kinyírna, ha megtudná. Azt hiszem, nem én bólogatok, mint egy kiskutya – az Maccachin, aki senpai nyomában szintén a tálca után ácsingózik. Engem csak valami földön túli erő kényszerít rá. Nika pedig vidáman letérdel előttem, felszúr egy darabot egy villára, és miután sikeresen végrehajtottam egy hajlítást anélkül, hogy pofára estem volna, határozottan odanyújtja, és addig nem tágít, amíg nem sikerül belémtömnie.
- Vkusno! – nyögök fel attól az íztől, ami szétárad a számban. Kicsit olyan ez, mint… Victor illata.
Az sem érdekel, ha belefulladok, vagy ha meghalok tőle. Az utolsó erőfoszlányaimat, amit én sosem érhettem volna el, senpai mesterien ássa elő minden falatnyi hússal és rizzsel. És tojással! Victor egész biztosan ki fog nyírni, ha rájön.
Még egy… utolsó, és…
Fogalmam sincs, mit érezhetett Victor, mikor arra kellett visszaérkeznie, hogy teli szájjal landolok egy tálcányi katsudonba az utolsó karhajlításom után, miközben senpai térdel előttem, Maccachin pedig igyekszik felnyalni a földre borult húsdarabokat, de az, hogy hirtelen egy fikarcnyi érzelmet sem láttam az arcán, határozottan a szívinfarktus határára küldött.
- Yuuri, van asztalunk is, nem kell a földről enned – mondja hirtelen nevetve, majd mellém lép, és felsegít. – Mindennel végeztél?
Félve bólintok, elvégre nekem most szerinte épp diétáznom kéne, de szerencsére nem úgy tűnik, mintha túlságosan zavartatná magát a titkos vacsorám miatt.
- Ha megetted, akkor gyere aludni, holnap korán kelünk. Többször nem lógjuk el a pályát, oké?
És magunkra hagy minket. Nika arcán átsuhan valami bűntudat-féle, de miután ezredszer is megköszönöm neki, hogy képes volt főzni nekem, ő is egész jókedvűen kezd el mesélni nekem a mostani életéről. Én pedig azzal szenvedek, hogy mennyit mondjak el neki a mostanában történtekből, bár azt hiszem, egyelőre a legjobb, ha ezeket egyszerűen csak kikerülöm. Belegondolva, én sem szívesen hallanék arról, hogy Mari-nee miket csinál a pasijával, szóval… Ahh, mégis mióta tartom Victort a „pasimnak”? És… miket csinálunk? Csókolóztunk párszor, és tegnap este volt az a dolog, de… Fogalmam sincs, mi van köztünk.
~§~
Alig fél órával később aggódón lépek be Victor szobájának ajtaján. Csak egy kislámpa fénye világítja meg a teret, de ez épp elég. Victor alsónadrágban áll a szekrénye előtt, és épp a haját törli szárazra. Oh, szóval ő már fürdött. Ennyi edzés után én is valósággal sóvárgok utána, úgyhogy lesütött szemmel kérek egy kis útbaigazítást, és mire észbe kapok, egy hatalmas, hófehér fürdőkádban terpeszkedek, és hagyom, hogy a meleg víz ellazítsa fájó izmaimat. Ez valami csodálatos.
Ha otthon lennék, talán sose szállnék ki, így viszont igyekszem tizenöt perc után kikászálódni, felrángatni az alsómat, és nem pánikolni, mikor rájövök, hogy a pizsamámat a bőröndömben felejtettem. Ennyire komolyan nem lehetek idióta! Ha most beállítok Victorhoz ez szál alsóban, azt fogja hinni, hogy felkészültem arra, amit reggel mondott. Ijj!
Na jó, essünk túl rajta, majd pánikolok, ha már ott tartunk. Ha egyáltalán komolyan gondolta.
Azt hittem, talán már el is aludt, de nem – az ajtó mellett áll, összefont karokkal, és megilletődve néz végig rajtam.
- Egyre szebbek az izmaid – állapítja meg csillogó szemekkel. Most tényleg? – Sokat fejlődtél.
Ahh, komolyan bűntudatom van a katsudon miatt, még ha ezerszer újra és újra meg is enném, ha visszamehetnék az időben.
- Bocsánat, holnap sokkal többet edzek majd, és le fogom dolgozni! – ígérem hevesen bólogatva, ő viszont egyszerűen csak elém lép, és a földre dobja a nyakamban csüngő, vizes törölközőt.
- Nikitának fontos vagy – mondja olyan halkan, mintha szégyellné magát, hogy egyáltalán kiejti ezeket a szavakat. Már épp kezdeném vigasztalóan felé nyújtani a kezem, mondván, ez semmin nem változtat köztünk, amikor váratlanul megragadja a karomat, egy szempillantás alatt az ágyhoz húz, és eldönt a matracon. - De nekem jobban.
Nikita? Hogy jön ide senpai? És… fontos vagyok Victornak? Erre már célzott egy párszor, de ez a hangsúly egyenesen megbabonáz. Hirtelen eszembe jutnak a reggeli szavai, miszerint mit fogunk mi ma este csinálni, és elönt egy pánikkal vegyített várakozásteljes izgalom. Akkor én… ma este fogom elveszíteni a… Ráadásul Victorral? Nem, mintha nem ezen rágódtam volna egész nap, de mégis… Te jó ég, egyáltalán hogy kell az ilyesmire felkészülni?! Vajon Victor mennyire tapasztalt ebben? Egyik lehetséges válasz se nyugtatna meg – bele se akarok gondolni, hogy ő már csinálta ezt másokkal is, de az, hogy esetleg én leszek a kísérleti alany – ahh, muszáj legalább mondanom valamit, mielőtt ismét valami olyasmit produkálok, mint pár napja, és totálisan belegázolok a lelki világába. Én így mégsem… vagyok képes rá. Azt hiszem. Nem, határozottan nem!
- Hadd mondjak el neked valamit – kéri gyengéden, mintha lenne bármi más választásom, mint végighallgatni, amikor négykézláb térdel fölöttem, és a két keze satuba fogja az én két csuklómat.
Beleegyezően bólintok, figyelmen kívül hagyva, mennyire zavarba ejtő ez a teljesen alárendelt szerep, és hogy mennyire nyomorultul érzem magam, amikor ennyire szánalmas helyzetben vagyok mellette.
- Éveken át kerestem valakit, akiben megtalálom az álmaimat. Régen a húgom volt az egyetlen partnerem, és nem hittem, hogy találkozhatok bárkivel, aki jobb nálunk, és aki átírhatja a műkorcsolya jövőjét.
Már épp készülnék tiltakozni, elvégre, már hogy is lehetnék én jobb bármelyiküknél - ők embertelenül profik, gyönyörűek, kecsesek, és isteniek - , de szabadon ereszti az egyik kezem, és a mutatóujjával végigsimít az ajkaimon, hogy még a lélegzetem is elakad.
- Mielőtt az edződ lettem, azt hittem, sosem találom majd meg. Aztán egy nap Nikita hosszú idő után írt nekem. Elküldte a videódat, és csak annyit fűzött hozzá, hogy te vagy az ember, és aki képes felülmúlni mindkettőnket. Megkért, hogy ha én is látom, amit ő, hozzalak vissza a jégre. Bár, őszintén szólva nem akkor figyeltem fel rád először.
Ezzel arra céloz, hogy akkor, a Sochi Grand Prixen nem csak ugratott, amikor közös képet akart velem? És én szó nélkül faképnél hagytam? Te jó ég, és még ezek után eljött hozzám?
- És m-mit láttál? – kérdezem hitetlenkedve.
Az ő mosolya felmelegíti a szívem, és még ha akarnék sem lennék képes kételkedni a szavaiban.
- Téged. Azt a fényt, ami belőled árad. Akarlak téged, az első perctől, amióta láttalak korcsolyázni.
Talán kicsit sértő lehetne ez, hiszen Victor vonzalma ezek szerint tényleg a korcsolyámnak szólt, és nem nekem, bár figyelembe véve, hogy neki a jég az igazi szerelme, talán ez a legtöbb, amit valaha bárki megtapasztalhat tőle.
A matrachoz szorít, és végigsimít az arcomon, az ajkaim simogatja a mutatóujjával, majd lecsúsztatja a tenyerét a nyakamon, a mellkasomon, én pedig kezdek beleőrülni ebbe az egészbe.
- Victor, ne fogj le. Én is hozzád akarok érni.
Mintha nem is a saját hangom hallanám. Borzasztó rekedtes hangok törnek fel belőlem, és minden önuralmam kezd szertefoszlani.
Ő azonban nem enged.
- Napok óta feszült vagy, lassan már a korcsolyára sem tudsz koncentrálni – közli velem, mintha épp arról beszélne, hogy az ég kék. - Az edződként kezdenem kell ezzel valamit.
Aha, szóval az edzőmként kötelességének érzi kielégíteni… Mi a fene?! Bár belőle esküszöm, kinézem a dolgot. Várjunk… Most tényleg arra célzott, hogy… tudott róla, hogy mivel küszködök folyamatosan?! És hogy… ő fogja megoldani…
- Csak túl sok minden történt mostanában. N-nem szükséges emiatt bármi f-furcsát csinálnunk. Kicsit még ez is aggaszt - vallom be az összes félelmemet, ha már egyszer rávettem magam.
Victort azonban egy pillanatra sem tántorítják el a kétségeim.
- Semmit nem kell megtenned, amire még nem készültél fel - a magabiztossága gyógyír minden kétségemre. Tényleg, akár az életem is a kezébe tenném ebben a percben. Mást meg pláne. Ahh, nem igaz! És mindennek a tetejében Victor cinkos mosollyal rámkacsint. - Ha szeretnéd, csak kényeztetlek kicsit, amíg el nem alszol.
Bár akár többet is ki lehetne érteni ebből, az a gyermeki mosoly és lágy hangszín meggyőz, hogy komolyan képes lenne egész este csak simogatni. Még ha egyes részeim tiltakoznak is a hallottak ellen, legbelül nagyon hálás vagyok neki ezért.
Hirtelen úgy ölel át, hogy jóformán megmozdulni sem tudok. A teste betakar és átmelegít, és bár eddig feszült voltam, most csak kellemes nyugalmat érzek.
Apró csókot nyom a számra, majd még egyet, és még egyet, míg már levegőt sem kapunk, csak összefonódva próbálunk minél többet magunkba fogadni a másikból. Ahh, Istenem, hogy fogom túlélni, ha ezek után mégsem csináljuk végig? Úgy érzem, lassan minden sejtem lüktetni kezd, és mindenem hihetetlenül forró. Különösen ott, ahol leginkább vágyom az érintésére. Te jó ég, mégis hogy mondhatnám el neki, hogy belehalok, ha nem tesz valamit pár percen belül?
Kicsit mocorog rajtam, feljebb csúszik, beborít a teste melegével, egy olyan mérhetetlen szeretettel néz le rám, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Ez nem lehet igaz, ha bármikor máskor tenné, másra sem tudnék gondolni, minthogy biztosan csak hallucinálok, mert ennél jobb dolog nem is történhetne velem. És mégis mindez most teljesen mellékesnek tűnik. Hozzá akarok préselődni, egyesülni vele, magamba olvasztani őt, és együtt átélni a megsemmisítő gyönyört, ami csak mi adhatunk meg egymásnak. Amikor a nyakamba csókol, végleg elveszek.
Már az sem zavar, hogy egyre hangosabban zihálok, és a testem magától mozdul, felemelkedik, a gerincem pedig ívbe hajlik; közelebb akarok lenni hozzá! Apró csókokkal halad végig a vállamon, a kulcscsontomon, ad néhány egész leheletfinom puszit a torkomra, majd a nyelvével csak alig észrevehetően végignyal a fülem mögötti érzékeny területen, amitől már tényleg nem bírok visszafogni egy elfojtott nyögést. Tovább folytatja azt az édes kínzást, én pedig teljesen megsemmisülten fekszem alatta.
Épp csak annyi erőm van Victor alatt, hogy kicsit megmozdítsam a lezsibbadt lábaimat, ám ami ezután következik, arra nem voltam felkészülve; ezzel ugyanis Victor egyenesen a két combom közé préselődik, és mindkettőnk számára világossá válik, hogy a másik is készen áll valami többre. Victor izgalma visszhangot ver a fejemben - elvégre most nem részeg, és különösebben maga alatt sincs. Egyszóval: még ha nem is értem a miértjét, kíván engem. És az arckifejezéséből ítélve már pontosan tudja, hogy én is őt.
Ahh, annyira kínos. Igaz, a tegnap este után ez sem számít furának, azt hiszem - talán csak a dolog kölcsönössége. Annyi előnye viszont mindenképp volt, hogy Victor a felismerés pillanatában elfelejtett lefogni, amit én most ádázul ki is használok. A kezem végre felszabadult, és én átölelem a hátát, amolyan halk beleegyezésként, hogy azt tesz velem, amit csak akar. Talán idióta vagyok, de olyan régóta vágyom már arra, hogy így tartson a karjaiban, ráadásul egyre nehezebben viselem el az állandósult fülledt gondolatokat is.
Amikor Victor végül ráeszmél, mit kérek tőle, talán ösztönösen préseli nekem magát, nekem pedig apró energia-kisülések szakadnak fel minden egyes részemben, ahol érintkezünk. Az a keménység, ami a két lábam között nekem feszül, már önmagában elég lenne, hogy könyörögni kezdjek valami többért, de ahogy elnézem, Victor is épp eléggé zavarodott miatta. Ebben a helyzetben a szavak már semmit nem érnének, úgyhogy... kénytelen leszek összeszedni magam.
A kezem szinte magától mozdul, és siklik le arról a káprázatosan izmos hátról, és mielőtt vacillálhatnék, rásimítom a kezem a fenekére.
Felnyögnék attól a tökéletességtől, amihez foghatót még sosem tapasztaltam, de ő megelőz. Azt hiszem, különösen érzékeny pontját fedeztem fel, elnézve azt a bűbájosan szégyenlős arcot, amivel félig lehunyt szemeivel pislog le rám. Imádom ezt az oldalát; azokat a ritka alkalmakat, amikor a nagy Victor Nikiforov beleremeg az érintésembe, és emiatt aztán zavarba jön. Talán soha többé nem leszek ilyen elszánt, így véletlenül se emelem fel a tenyerem a helyéről, inkább a másik kezemet is lecsúsztatom a párja mellé, és egy határozott mozdulattal magamhoz rántom.
Egyszerre kapunk levegő után, amikor kettőnk izgalma egymáshoz feszül. Noha a két alsónadrág még mindig vékony, de annál jelentősebb falat képez köztünk, az a lüktető keménység, ami az én legforróbb pontomhoz nyomódik, mindenre választ ad. Itt az ideje cselekednünk végre, hiszen egyiken sem bírjuk már tovább.
Az első döbbenet után folytatja azt a fájdalmasan kellemes csóksorozatot, amivel elborítja a mellkasomat, az arcomat, a számat… én pedig olyan vakmerő vagyok, mint még soha életemben, amikor nemes egyszerűséggel becsúsztatom a két kezem az alsóneműje alá, és lesimogatom róla a fölösleges ruhadarabot.
Bár különösebben nem zavartatja magát, hogy hirtelen teljesen meztelen előttem, tagadhatatlanul begerjedt állapotban, egy pillanatra azért látom a meglepetést az arcán. Talán nem számított rá, hogy én hamarabb megszabadítom a fehérneműjétől, mint ő engem. Haha, meglepi Victor Nikiforovnak, csak mert szereti a…
Te jó… ég. Ez… tegnap is ilyen hatalmas volt?
Akkor nem igazán mertem lenézni, pontosabban hosszasan bámulni, bármekkora volt is a kísértés, de most szembe találkozni vele… kicsit sokkolt. Az enyém talán feleekkora sincs. Fenébe, mit fog szólni, ha meglátja, mennyire fejletlen vagyok hozzá képest azokon a részeken? Talán még a kedve is elmegy az egésztől.
- Yuuri – mintha valahonnan a távolból szólna hozzám. Oh, igazából egész közel van, csak borzasztó halkan ejti ki a nevem. – Valami baj van?
Istenem, hogy is lehetne bármi baj? Hiszen Victor minden részét fel lehetne ruházni az „isteni” jelzővel! Mi ez a megkínzott, aggodalommal teli tekintet? Ő Victor, akinek a magabiztosság a védjegye! Mégis miért kellene aggódnia ilyen csodálatos testtel?
- Miért kérdezel ilyesmit? – Vörösebb talán nem is lehetnék, de talán a mai nap tanulságával élve jobb, ha őszinte leszek. – Csak azon gondolkodtam, hogy az enyém… nem egészen ilyen. Mármint, nem ekkora. Vagyis…
Haaaah, megint rosszat mondtam! Victor egyre reményvesztettebbnek tűnik, a haja nedves tincsekben lóg a szemébe, ami most tengerzöldnek tűnik, és olyan mély, mint egy feneketlen tó.
- Megijeszt téged? – kérdi óvatosan, és be kell vallanom, engem ez a kérdés rémít halálra. Mi jár a fejében, ami ilyen reakciókat vált ki belőle?
- Mi? Dehogy! Csak attól félek, hogyha meglátnád, az enyém nem olyan nagy szám, szóval… talán… nem akarnád tovább.
Egy pillanatra értetlenül bámul rám, majd miután felfogja, épp mit készültem kinyögni, nevetésben tör ki. Meh, nem mintha olyan szórakoztató dolgot mondtam volna, de szerencsére hamar rájön, hogy kínosan érzem magam miatta, és abbahagyja.
- Yuuri, te vagy nekem a leggyönyörűbb ember a világon – mondja egy őszinte mosoly kíséretében, és végigsimít a hasamon, a combjaimon, a… ahh! - Minden részed imádom! A füleidet, az arcod, a nyakad
Azt hiszem, hirtelen minden részem felsorolja, amihez épp hozzáfér, és beborít az ajkával, nedvessé téve minden apró bőrfelületet rajtam, majd gyakorlatias mozdulattal lenyúl, és mielőtt bepánikolhatnék, lehámozza rólam az alsómat - ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy a kezem még mindig nem mozdult el a hátjósáról, ráadásul rémült kisállatként kapaszkodok belé. Vajon mekkora tapasztalata lehet ebben Victornak? Jobb bele sem gondolni.
A hűvös levegő hirtelen végigborzongat, és bár meztelenül fekszem alatta, nem érzem magam védtelennek. Hihetetlen csodálattal mér végig, majd a tekintete csak úgy mellesleg megállapodik azon a részemen, ahol a legjobban vágyom a figyelmére.
- Látod, csodálatos vagy – mondja átszellemülten, és már szinte elemi erővel érzem, hogy megmozdítja a kezét, hogy közénk nyúlva felőrölje minden aggodalmam, de vagyok olyan idióta, hogy közbelépek, és a kezemmel magamhoz rántom.
Valami hihetetlen, földöntúli tökéletességgel ékelődik be a két combom közé, és az érzés, ahogy meztelen izgalmunk egymásnak feszül, jóformán az ájulás szélére juttat. Azt hiszem, egy csepp vér sem maradhatott az agyamban, csak ez magyarázhatja, hogy kétségbeesetten markolok belé, préselem magam hozzá, és kapkodok levegő után, mintha teljesen elment volna az eszem. Nem tudom tovább visszafogni magam.
- Victor, mozogj! – csúszik ki a számon, és elképesztő, milyen kétségbeesetten hangozhatott. Ő azonban nem mond semmit, csak teljesíti a kérésemet.
A szemem előtt apró, fényes csillagok szikráznak minden egyes alkalommal, amikor Victor előre löki magát, és eleinte észre se vettem, hogy én is ugyanolyan szenvedéllyel mozdulok vele. Mi a fene ez? Hiszen csak összedörgölődzünk egy kicsit, és ez sem erősebb, mint amikor magamnak csináltam, most mégis képes lennék belepusztulni ebbe a megsemmisítő gyönyörbe, amit Victor ad nekem. Újra és újra, míg végül már semmi másra nem vagyok képes, csak alig-alig visszafogni halk nyögésekké a kiáltásokat, amik ki akarnak törni belőlem.
- Yuuri – suttogja a fülembe. A hangja bármikor képes borzongással eltölteni, de most felér egy elektromos töltéssel, amit végigvezet rajtam. - Jó érzés?
Hát nem látja, hogy épp belehalni készülök az élvezetbe? Vagy csak hallani akarja tőlem? Ahh, képtelen vagyok megszólalni, úgyhogy kénytelen leszek máshogy a tudtára adni. A két kezemmel végigsimítok a fenekén, és bár azt hittem, sosem leszek képes újat mutatni neki ezen a téren, azt hiszem, valami mégis lehet, amiről még ő maga sem tud.
Csak egy apró érintés, és mégis… Victor háta ívbe feszül, és a fejét hátravetve nyög fel, miközben jóformán a matracba döngöl. Úristen. Ilyen érzékeny lenne ott? Habár az öntudatomból nem sok maradt az eddigi elképesztő ostrom után, ez az új felfedezés újult erővel indított be bennem valamit. Az ujjaim a tőle tanult mozdulatokkal esnek neki, és bár közelebb már nem is lehetnénk, egyre kétségbeesettebben rántom magamhoz, miközben ő is láthatóan kezdi elveszíteni az eszét.
Az arckifejezéséből ítélve Victor Nikiforov, az én egyetlen istenem talán még sosem tapasztalta meg ezelőtt, hogy valaki a hátsóját kényeztesse, és valamiért ez olyan erőt ad nekem, hogy talán egész éjjel képes lennék ezt tenni neki. Borzasztóan csábító, apró sóhajok törnek fel belőle, amik már önmagukban megrészegítenek, és ötletem sincs, mikor kezdtem el ismét átvenni az irányítást, hiszen nemrég még csak egy rakás nyöszörgő kis idegvégződés voltam Victor tapasztalt csókjai és érintései alatt. El akarom érni, mindennél jobban vágyom rá, hogy egy igazi extázist tudjak nyújtani számára, aminek a végén semmi másra nem tud majd gondolni, csak rám. Önzőség lenne? Talán igen. De ő csak az enyém. Senkivel nem vagyok hajlandó osztozni rajta.
- Ha sokáig simogatsz még ott, nem leszek képes… gyengéd maradni – jelenti ki figyelmeztetően, de még ez sem tud eltántorítani. Valójában csodálom, hogy még közben is milyen összefüggően tud beszélni. Hiszek benne, hogy bármilyen messzire megyünk is, ő gondoskodni fog rólam, és nem okoz fájdalmat nekem. Hiszen ő Victor, aki vigyáz rám akkor is, ha az egész világ a halálomat kívánja.
- Ne fogd vissza magad!
Hajaj, nem gondoltam, hogy tényleg nem fogja. Még szinte ki sem mondtam ezt, a két lábam felhúzza a csípője két oldalára, és olyan erővel esik nekem, hogy mással talán már kegyelemért könyörögnék, ő mégis olyan érzékiséggel műveli, hogy semmi másra nem vagyok képes, csak nyöszörögni, miközben egyre hevesebben nyomódunk egymásnak. És megérzem… az a feszítő érzés elindul a derekamtól felfelé, szikrázó bizsergést keltve a gerincemben, és az egész testem lüktetni kezd a vágytól. Victor nem lassít, lángra lobbantja az érzékeimet, és azt hiszem, ő is valami hasonlót érezhet. Már azzal sem törődik, hogy menőnek tűnjön, egyszerűen csak hagyja, hogy az ő hangjai is válaszoljanak az enyémekre, noha mindketten igyekszünk minél inkább visszafogni őket.
Egy utolsó pillanat, egy utolsó, minden eddiginél erősebb súrlódás, és kétségbeesetten feszülünk egymásnak, ő a (nem létező) derekam öleli át, én pedig a vállát, és a nyakamba fúrja az arcát, miközben a vágy csúcspontján elérjük a beteljesülést.
Amikor a légzésünk kicsit csillapodik, Victor nehézkesen legördül rólam, és az oldalára fekszik mellettem. Követem a mozdulatot, hogy amolyan nyálas romantikus filmbe illően bámulhassuk egymást, és most kéne talán csókolóznunk, és örök szerelmet vallanunk egymásnak, de ahogy elnézem, egyikünk se bírna egy értelmes szót sem kinyögni ezek után. Ő még egész aktív, összekulcsolja az ujjainkat köztünk a párnán, és összefonódó kezeink fölött néz rám átható tekintettel. Az a csillogó, most épp mélykék szempár többet árul el nekem minden vallomásnál. Bárcsak csinálhatnánk még, akár egész este… de a délutáni edzés és az esti ráadás épp eléggé kiütötte még az én hírhedt állóképességemet is annyira, hogy már csak álmomban folytathassam a Victorral vívott kis harcunkat a dominanciáért.
- Annyira aranyos vagy, Yuuri – hallom talán a képzeletem mélyéről, mégis apró mosolyt csal a szám sarkába.
Holnap jó leszek a jégen, és Victor elismeri majd, hogy senki más nem lehet nálam jobb partnere. Sem a lepedőn, sem a műkorcsolyában, sem sehol máshol. Semmi másra nem fogok koncentrálni.
Legalábbis ezt gondoltam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ahhh! Nagyon bejött a fejezet! Az est mégis félig-meddig úgy lett, ahogy Viktor jósolta Yuurinak. A dominancia harc bejött, ellenben vááá! Tudni akarom, ki lesz a nyertes, így hát olvasom is tovább! :D