1. fejezet - Álom?
„Legjobb lesz, ha ezúttal tényleg abbahagyjuk ezt.”
A hajnali fények Szentpéterváron is mindig halványlila derengésbe vonták a falakat, de ez a mostani pirkadat megmagyarázhatatlanul hatolt át a szokásosnál jóval nagyobb ablakokon. Viktor felült az ágyában, és hunyorogva nézett körül a túlságosan ismerős szobában, ami akár csarnokként is megállta volna a helyét.
Az arannyal díszített márványfalak, amik között gyermekkora nagyrészét töltötte; ez szinte azonnal tudatosult benne – de hogy mégis hogyan került ide, arról fogalma sem volt. A régi dolgai érintetlenül sorakoztak a falfól falig húzódó polcsorokon, épp úgy, ahogy bármelyik egyszerű gyereké a világon, csak épp sokkal terjedelmesebben. Apró zenélő doboz, miniatűr körhinta, plüsskutyák, hógömb, táncoló virágok, amik sosem hervadnak el… Na jó, talán mégsem olyan volt ez a szoba, mint bármely más kisfiúé, és Viktor maga sem volt átlagos gyerek annak idején, habár igyekezett mindig is rájuk hasonlítani, több-kevesebb sikerrel.
Megpróbált felállni, de szinte azonnal visszazuhant a párnahalmok közé. Több, mint tíz éve nem járt ezen a helyen, és máskor talán érzett volna valamiféle megilletődöttséget, hogy mégis ki hozhatta ide, mindezek ellenére mégis az a mondat öntötte el a tudatát újra és újra. „Legjobb lesz, ha ezúttal tényleg abbahagyjuk ezt.”
Abban biztos volt, hogy minden bizonnyal hamarosan fény derül rá, hogyan került ide, és elég pontos elképzelései is voltak, ki állhat ezek mögött. Már azt is csodálta, hogy ezidáig nyugodtan élhette az életét, még ha azt az állandó versenyek, a rajongók, és az öregedés gondolata át is itatta aggodalommal. Talán épp ideje volt.
Az előző esti veszekedést azonban nem tudta feldolgozni, ráadásul mivel alkalmuk sem volt jóvá tenni, megilletődött attól, milyenre sikeredett a végső búcsújuk. Jobb esetben. Mert ugye, az nem lehetséges, hogy Yuuri meggondolja magát, és keresni kezdje?
Ahh, és vajon gondoskodik majd Makkachinről a történtek ellenére? Hiszen ő olyan ártatlan, és olyan magányos lesz, ha nem térhet vissza innen. Márpedig, Jégvölgyből nincs kiút, amíg valaki odafent nem akarja, hogy legyen.
Az egyik alacsonyabb polchoz hajolt, és elmerengett, mennyivel alacsonyabb lehetett, amikor utoljára itt járt – akkoriban még nem kellett behajlítania a térdét. Kezébe vette és kinyitotta a díszes zenélődobozt, mint minden este gyermekkorában, és ugyanazzal az ámulattal figyelte kiemelkedni a belsejéből az apró, fekete hajú bábut, amint csöppnyi korcsolyájával elsuhan a perem mentén, majd elvégez egy tökéletes Flipet. A csillogó kék ruha egy herceg megjelenését kölcsönözte az emberi alaknak, akihez foghatót még sosem… várjunk. Nem lehet!
Egész gyermekkorában ez a zenedoboz nyújtott számára vigaszt. Hitt benne, hogy egy nap ő is uralhatja a jégtükröt az emberek között, egy átlagos férfiként, aki a saját erejéből válik majd nagyszerűvé, távol mindentől, amit nem ő választott magának. És végül szembesülnie kellett vele, hogy az élet nem azért küldte az halandók közé, hogy ő maga egy legyen közülük: csakis miatta. A jég igazi hercege miatt, aki valahogy természete ellenére lángra gyújtotta, és megtanította arra, mi a szerelem.
- A sorsunk akarta, hogy találkozzunk, Katsuki Yuuri – sóhajtotta mosolyogva. – Ennek nem lehet vége.
~§~
A világ a feje tetejére állt, a tévé minden csatornáján a tragédia körülményeit próbálták megmagyarázni. Mi történhetett? Baleset? Gyilkosság? Vagy esetleg…?
De mégis kit érdekel?
Katsuki Yuuri a jéghideg padlón ült, a térdein összekulcsolta két kezét, és a szoba sötétjében bámult maga elé a semmibe. Nem hallotta sem a kétségbeesett, zokogó rajongókat, sem a sajnálkozó korcsolyázókat. Legutóbb talán épp egy falfehér, akadozó szavú Chris adott hangot kétségbeesett döbbenetének az egyik csatornán – Yuuri pedig fel sem nézett.
Ugyan képtelen volt kikapcsolni a híradót, mintha azzal bármit is meg nem történté tehetett volna, ha esetleg megtud egy új részletet. Legfeljebb még apróbb darabokra tört volna a lelke, de már ez sem számított. Őrülten szúrt a mellkasa legbelül, és hiába húzta egyre feljebb és feljebb a lábát, a fájdalom nem enyhült. A szeme előtt mintha apró, rózsaszín lepkék verdestek volna a csillogó szárnyaikkal – bár az elmúlt órákban látott már szörnyeket leselkedni az ágy alól és sárkányokat is elsuhanni az ablak előtt. Kezdte elveszíteni a józan eszét.
Egy pillanatra elkapta a tekintetével a vörös hajú orosz lány könnyes beszámolóját az utolsó közös emlékekről, aztán szorosan lehunyta a két szemét. Nem akarta látni, hogy kifordított mindenkit magából a dolog. És a lepkéket sem, amik valamiért – hiába próbálta elhessegetni őket – nem tágítottak.
Minden országban ezrek, ha nem milliók gyújtottak gyertyákat azon az éjjelen, és bár tudta, hogy azt várják, hogy ő álljon az első sorban a jajveszékelők között, képtelen volt felkelni a hűvös járólapokról, amik a maguk vacogtató jegességével még az élethez kötötték. Érezni akarta a fájdalmat, elmerülni az önsajnálatban, sírni, mint egy kisgyerek, ahogy az természetes lenne.
A könnyek mégsem jöttek. Furcsa, hiszen soha életében nem volt problémája, ha sírni kellett, főleg nem, ha a szobája magányában. Ez a mostani helyzet azonban egész más volt: egyszerűen nem tudta megérteni, hogy történhetett ez meg. Pont most, miután…
Aztán egy órával később arra eszmélt, hogy a szoba ajtaját nézi meredten.
Minden este, pontosan nyolc harminchatkor lépett be, önfeledt mosollyal az arcán, azokkal a huncut szikrákkal a szemében, amik mindig zavarba ejtették. A jégkék szempár úgy pásztázott végig rajta, mintha legalábbis átlátna a ruháin, és amikor már úgy érezte, belehal, ha ma éjjel sem érinti meg, végül mégis csak összebújva aludtak el. Sok-sok álmatlanul töltött éjszaka a karjaiban – amik soha többé nem jönnek el.
Amúgy sem jöttek volna – hiszen ő maga adta ki az útját előző este. Te jó ég, mi van, ha… minden emiatt történt? Ha annyira a szívére vette, hogy emiatt….
Nyolc óra negyven perc. Még mindig semmi.
Yuuri mégis kitartóan figyelte a kilincset – talán, hátha valami csoda folytán megmozdul.
A belső feszítés minden perccel egyre erősebbé vált, míg végül már úgy érezte, veszekedni akar az ajtóval, amiért tétlen maradt.
- Gyerünk már – sóhajtotta maga elé, és észre sem vette, mikor mélyedtek a körmei a nadrágja szárába. Feszülten karmolta végig a fekete szövetet, ami valósággal el akarta szorítani a vérkeringését. Miért? Hiszen egész nap egy falat étel sem ment le a torkán – egészen a reggeli telefon óta.
Nyolc óra ötvenkét perc – az ajtó még mindig mozdulatlanul állt, a lepkék meg egyre szemtelenebbek lettek. Egyre fényesebbek, és egyre apróbbak. A szeme előtt már csak apró fénypontok táncoltak, és a feje furcsán kezdett zsibbadni. Közben a reklámtenger után valami nyomasztó film folytatódott a tévében; ahogy elnézte, már jó ideje tarthatott, pedig megesküdött volna rá, hogy odafigyelt.
- Gyere már – mordult ismét a bejárat felé.
A válaszul kapott csend szétégette belülről, és úgy érezte, teljesen megsemmisíti. Ügyetlenkedve rángatta ki az éjjeliszekrény legfelső fiókját, és épp csak egy pillantásra méltatta a zöld dobozt, de azzal is meg kellett szenvednie, hogy reszkető kézzel kihalásszon belőle egy pirulát.
„Nem fog jönni. Soha többé.”
- De igen, megígérte, hogy sosem hagy el! Akkor sem, ha én küldöm!
- „Legjobb lesz, ha ezúttal tényleg abbahagyjuk ezt.” Hiszen te magad mondtad neki.
Saját magával vitatkozni – hát tényleg megőrült volna?
Erővel nyomta le a saját torkán a nyugtatót, épp az utolsó pillanatban, mielőtt a két lába elgyengült, és az ágyra zuhant. A lepedőbe markolt, mint sok-sok éjszakán, miközben Ő a hátának simult, és bár biztos volt benne, hogy nem szándékosan kínozza, mégis megnehezítette ez a közelség az éjjeleit. Most a fél karját is odaadta volna, hogy még egyszer érezhesse azt az ölelést, hogy láthassa az ezüstös tincseket a saját arca fölött, melegedhessen a teste által. A hosszú ujjak minden egyes alkalommal végigsimítottak a vállán, majd a hajába süllyedtek, és óvatosan cirógatták. Annyira zavarba jött tőle… mégsem volt képes megállítani.
„Soha többé nem fog megérinteni. Azok az ujjak dermedten fekszenek majd a föld alatt, a jégen soha többé nem áll majd az a csoda, amit a világ magáénak tudhatott egy rövid időre.”
- Elég már!
A fénylő pontok a feje körül lebegtek, és a gyógyszer váratlanul vágta fejbe. Először csak a végtagjai kezdtek zsibbadni, aztán legbelül a legapróbb sejtjei is. Zuhant – lefelé, egy sötét és hűvös világba, ahonnan talán nem is akart visszatérni soha többé.
~§~
- Yuuri!
Az a hang még most sem hagyta nyugodni. Szenvedéllyel telve szólt hozzá, megborzongatta a bőrét az a kedvesen mély tónus, amitől apró szikrák száguldottak fel a gerincén, ahányszor csak meghallotta. Lassan kinyitotta a szemét.
Maga fölött apró fények keringtek, kósza összevisszaságban. Talán szentjánosbogarak, gondolta Yuuri, és oldalra fordult. Semmit nem láttott, csak halvány derengéseket.
Valami nem volt rendben; tudta, hogy csak álmodik, de mégsem a szokásos módon. Csodálkozva nézett körül, próbálva hozzászoktatni a látását a sötétséghez, és közben azon töprengett, hogyan lehetséges egy ilyen helyzet - elvégre egy álomban nem jellemzőek az olyan hétköznapi problémák, mint akár a farkasvakság; ez a kép mégis túl valóságosnak tűnt. A hideg levegő olyan vad dühvel tépett a csontjaiba, mint azon a télen, amikor Oroszországban töltötte a karácsonyt. Lassanként egy hatalmas, tágas szoba képe sejlett fel előtte, ami inkább lehetett volna egy kisebb jégcsarnok is, legalábbis meg mert volna esküdni rá, hogy a halványlilán csillogó falakat tömör jégtömbökből faragták ki. Ahogy a padlót is. Mi a…?
Meleg tenyér simult a vállára, és ő összerezzent. Ismerte ezt az érintést, túl jól ismerte, és épp ez okozott akkora döbbenetet. Soha senki más nem ért hozzá így.
- Viktor?
Szinte magát is meglepte, milyen vehemenciával fordult hirtelen a másik oldalára, hogy aztán szembetalálkozzon a jégkék szempárral, ami életének hosszú évei alatt kísértette az álmait.
A férfi arcán átsuhant valamiféle megmagyarázhatatlan érzelem, mielőtt végigsimított Yuuri arcán.
- Hát eljöttél hozzám! – mondta izgatottan.
Olyan valóságos volt a hangja, és olyan meglepett... Hogy produkálhat egy halott ilyen széles érzelmi skálát a hangjában? Várjunk. Egyáltalán, beszélnie, lélegeznie sem kellene, nem igaz?
- Ez egy álom – állapította meg, leginkább saját magának, és elmélázott Viktor szokásos, gyermeteg mosolyán, aminek kezdeménye feltűnt a férfi szája szegletében.
- Az lenne?
Egy álom. Egy borzasztó, lidérces álom kezdete, amiből hihetetlenül fájdalmas lesz feléredni; azonban úgy érezte, ez a egyetlen esélye, hogy valamiféle megnyugvásra tegyen szert.
- Kérlek, mondd hogy nem miattam tetted! – A szavak úgy törtek elő belőle, egyszerre követelőzően és rémülten, mint még soha életében. Emlékezett rá, hogy volt egy-két alkalom, amikor annyira maga alá gyűrte a félelem, hogy Viktoron vezette le végül a feszültségét, de ilyen hangot sosem ütött meg vele szemben.
Az élénk tekintet az övébe fúródott, és Yuuri úgy érezte, perceken belül belehal, ha Viktor nem cáfolja meg a félelmeit. Képtelen lett volna együtt élni a tudattal, hogy mindez miatta, és ahatározatlansága miatt történt.
- Mit… tettem? – kérdezte Viktor meglepetten. Ez egy álom… miért nem tudja hát, amit ő, Yuuri is tud? Minden annyira…különös. De talán épp azért ilyen életszerű, hogy képes legyen elhinni, hogy megtörtént.
- Meg… te… magad…
Mielőtt sikerült volna összeszednie egy értelmes mondatot, Viktor keze a pólója alá siklott, és elakasztotta a szavait.
- Viktor, mit csinálsz?
- Kihasználom, hogy csak álmodunk.
Olyan gyengéden, mégis olyan szórakozottan értek el hozzá ezek a szavak… mégis mit kellett volna tennie?
Mozdulatlanul feküdt, miközben a hosszú, vékony ujjak végigborzongatták a hasát, és elkalandoztak az oldalára. Kedvesen simogatták, habár ezt az érintést sosem bírta ép ésszel elviselni. Egyszerre érezte úgy, hogy menekülnie kell, és hogy a lelkét is eladná lassan, csak lépjenek tovább erről a szintről - ám edzője ennél a pontnál mindig abbahagyta tevékenységét; egészen mostanáig.
A vékony ajkak a nyakára hajoltak, és bár még sosem csókolta a száján kívül máshol, a gyengéd cirógatás a nyakán most valósággal kábulatba ejtette.
- Vik…tor… - sóhajtotta magán kívül, és próbált nem törődni a szemében gyűlő könnycseppekkel. Ő már nem él. Ez az egész csak a fantáziája torz szüleménye, a vágyai, amiket ilyen bűnösen, álmában él át.
Mégis… mint minden alkalommal, most sem volt képes ellenállni neki. Két karjával kapott a férfi bűnre csábítóan erős karjai után, magához ölelte őt, és hagyta, hogy egy apró, reszketeg sóhajtás hagyja el a száját.
Sosem vallotta meg neki a szerelmét. Talán mindig is tudott róla, hiszen sosem tudta leplezni az érzseit, de… most tiszta szívéből bánta, hogy amíg élt, sosem mondta el neki. És most, bár kettejük teste észveszejtően fonódott össze, ez akkor is csupán egy álom volt, túl késő és túl kevés mindenhez.
Apró, borzongató csókok, egyre lejjebb és lejjebb… Viktor… az álomkép – komolyan a fejébe vehette, hogy bosszút áll rajta, és kivégzi, miközben alszik. A végső búcsú lenne? Nem, az lehetetlen… és miért érzi mindezt ennyire élethűen? Voltak már nedves álmai, főleg fiatalabb korában, de sosem voltak ennyire valóságosak.
Viktor forró tenyere végigsimított az arcán és letörölte a könnyeit, nedvessé téve az egész arcát, de már ez sem érdekelte.
- Megígértem, hogy örökké veled leszek, nem igaz? Csak várj rám, Yuuri!
Yuuri…
~§~
- Yuuri!
A következő kép, ami a látóterébe került, egy aggódalmas Phichit maga fölött. Kétségbeesetten szólongatta, és próbálta felrázni, miközben aggodalmasan tekintgetettmaga mögé. Mi történhetett?
- Phichit? Te miért…
- Velem kell jönnöd! – Még soha életében nem látta barátját ennyire feldúltnak. Sőt… még csak idegesnek sem mondta volna, habár sok versenyt izgultak végig életük során.
Ám ami a legmeglepőbb… szárnyak. A bőrszerű, fekete szárnyak vitorlaként feszültek a fiú háta mögött, máskor barátságos, mély tekintete most mélyvörösen izzott fel.
Ez… egy újabb álom. Vagy megőrült volna?
Próbált valami értelmeset kinyögni, megrészegülten az előző pillanatoktól, Viktor érintései alatt, és a mostani sokkból, amit ez az abszurd látvány váltott ki belőle, de mielőtt összeszedhette volna magát, Phichit megragadta a kezét, és olyan könnyedén kapta fel az ágyról, mint a gyakorlott jégtáncosok a partnerüket.
- Mindent elmesélek majd, de most bíznod kell bennem!
A hajnali szél hűvösen ölelte körül, az aranyló első napsugarak rezes árnyakat festettek fedetlen bőrére. Repült… ami, fogalma sem volt, hogyan lehetséges. Phicit a karjában tartotta, és bár mindig is törékeny fiúnak tartotta, minden erőlködés nélkül megtartotta őt. Ez… csak egy újabb álom. Nem lehet más.
És számára egyáltalán nem létezhet olyan valóság, amelyben Viktor nem része az életének.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
