Történet: Kageyama egész életében csak a röplabdára koncentrált, ami mellett semmi másra nem jutott ideje. Többek között a fiúkat érintő témákra sem, ráadásul sosem világosították fel. Érthető hát, hogy nem tud zöld ágra vergődni, amikor hirtelen furcsán kezdi érezni magát épp Hinata közelében.
Disgusting
1.fejezet – Émelyítő
Émelyítő. Egy bonyolult kanji is van rá, és ha jól emlékszem, az angolok a „sickening” szóval fejezik ki. Vagy a „nauseous”-szal? Az a nyelv maga a borzalom. Terrible. És az utolsó pótvizsga óta még az alvásképtelen hajnali óráimban is csak erre tudok gondolni, néhány más dolog mellett. Az undorító dolgoknak több szintje is van, ahogy ezt mostanában az álmaim is bizonyítják. Régebben mindig csak a röplabda járt a fejemben. Ez így volt rendjén. A nyári szünetben viszont elkezdtek a gondolataim valamiféle gusztustalan irányba kanyarodni, aminek az okát képtelen vagyok felfogni.
Még tavaly történt, az egyik területi meccsünk előtt. Hinata szokás szerint a wc-n töltötte a buszozás utáni fél órát, én pedig franc se tudja, miért rúgtam hátba azt a farokarcú Tsukishimát, amiért megjegyzéseket tett rá. Igazából jól esett, nem pont Hinata miatt. Az a szerencsétlen engem is halálra irritált az állandó pánikrohamaival, amit el kellett sütnie szinte minden meccs előtt.
Viszont nem számítottam rá, hogy a bébirépa épp abban a pillanatban talál visszaérkezni, és úgy megörült annak, hogy – szerinte – megvédtem, hogy két kézzel megragadta a csuklóm, és ódákat zengett róla, hogy „nem is vagyok olyan szemét, mint hitte”. Amiért persze lecsaptam, de… az az érintés émelyítően beleitta magát az emlékeimbe, mint az olvasztott méz a forró tejbe. Belehatol a tömény, gyomorforgató édesség az ízébe, míg végül már ihatatlan lesz az egész. A tej meggyalázása.
A tenyere hihetetlenül forró volt, és a bőre sima. Még ebben sem igazán tért el egy általános iskolástól, sőt, még egy lánytól sem. Pontosan, Hinata olyan volt, mint a nők: törékeny, gyenge, béna, és idegesítő. Épp ellentéte az anyámnak, akire ezek közül csak a legutóbbi állítás jellemző. Valamiért Hinatával mégis kellemesebben telt az összezárt idő, talán a röplabda miatt, ami mindkettőnknek ugyanolyan fontos volt.
És ami a leggyalázatosabb az egészben, hogy az az érintés újra és újra előjött az álmaimban. Legtöbbször a valóságnak megfelelően csak a csuklómat érintette meg, aztán néha, amikor feszültebb hangulatban feküdtem le, az ujjai elindultak felfelé a karomon. Ötletem sincs, mi a franc ez, ahogy arról sem, mit tehetnék ellene.
Néha még az a meggondolatlan mondat is kíséri, amivel egyszer előrukkolt a meccs közepén. „Kageyama, te tényleg fantasztikus vagy!” Különféle hangsúlyokkal, különféle élethelyzetekben, miközben megérint. Talán… álmomban a testemre érti? Abban nincs is semmi fantasztikus, legfeljebb a magasságom, az ő szemében! Újra és újra megérint, már a vállamon járnak az apró ujjak, és… hozzáér a nyakamhoz. Mi a franc?! Azt hiszem, egy pár percre visszaaludtam, és… na ne, már megint!
Az alsónadrágom meleg és nedves, én pedig egyszerre vagyok kényelmetlenül nyugodt és ideges. Mi lehet ez? Talán beteg vagyok? Nem lehet, hiszen nem fáj semmim. Párszor előfordult már, az utóbbi időben egyre gyakrabban, de ez még nem ok a pánikra. Ugye? Néha… észrevettem, amikor a furcsa, ragacsos nedvesség előtt felébredtem, hogy… egyes részeim nem olyanok, mint általában. Nagyobbak lettek, és kemények. Talán meg kéne nézetnem magam egy orvossal.
Az egyetlen, ami közös minden alkalommal az utóbbi időben, hogy valahogy feltűnik Hinata az álmomban. Ez talán egyfajta jel? Ő tenné ezt velem? Valami rossz vicc lehet.
Ha holnap – azaz ma - elkezdődik az új tanév, és találkozunk, egész biztosan megölöm ezért! Gondoskodok róla, hogy többé ne merjen a közelembe jönni, amikor nem muszáj, és hagyja abba a kísértésemet. Legalább éjszakánként.
~~
Émelyítő az a sok cseresznyevirág, ami folyton csak hullik és hullik ebben az időszakban. Mi a francot szeretnek ebben az emberek? Minden tele van a rothadó szirmokkal, ezek meg dagonyáznak benne és fényképezkednek vele. Mindenfelé párocskák enyelegnek, mintha bármi értelme lenne ennek, amikor kezdődik az iskola, és ezzel együtt a klubtevékenységek. Fogalmuk sincs, miből maradnak ki, hogy el sem tudják képzelni az örömöt, amikor a labda lepattan az ellenfél területén! Egyiküknek sem, kivéve egyet, aki ész nélkül elhúz mellettem biciklivel. Anyádat, Hinata! Akkor is én fogok győzni!
Talán őrültség volt biciklivel versenyezni, de legalább csak fél perccel ért hamarabb az iskola kapujához, és a tanév első győzelmétől megrészegülten még volt pofája meg is várni. Komolyan megütöm!
Huh? Ma olyan furcsán áll a haja. Bezselézte volna? Milyen nevetséges, mint egy Nishinoya-utánzat! Törpefanboy. Bár határozottan jól áll neki, már ha bármi képes nem óvodásan állni rajta. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, hogy „ez nem igaz, végül is a tisztafekete iskolai egyenruhában is elég kellemes látványt nyújt”, és öles léptekkel közeledek felé.
- Hinata, van fogalmad róla, mit jelent az a szó, hogy „csalás”?!
Csak győzedelmesen vigyorog rám, és még pofátlanul össze is fonja a két karját a mellkasa előtt, majd megtámaszkodik az idő közben lelakatolt biciklijén.
- Direkt lassan mentem –henceg tovább. – Nem gondoltam volna, hogy a szünetben elpuhulsz.
Végigedzettem mind a tizenegy napot, kussolhat. Ráadásul nála akkor is jobb fizikumban lennék, ha egész nap csak feküdtem volna.
- Nézzük meg, melyik osztályban leszünk – morgom az orrom alatt, és rohadtul büszke vagyok magamra, hogy még csak fel se rúgtam biciklistől.
- Hiányozni fognak Sugawara-sanék.
Csak dünnyög mellettem, én pedig bólintok.
- És a 10-es mez is.
Ez tényleg idióta.
A bejárati ajtóval szembeni hatalmas falon végtelennek tűnő lista hirdeti, hogy ki melyik osztályba került, szokás szerint az előző évi jegyek alapján. Várjunk. Akkor esélyes, hogy…
- Woaah, mindketten a négyesbe fogunk járni! – állapítja meg a törpe, és én nem értem, miért villanyozza fel ennyire, hogy mostantól még több időt kell majd eltöltenünk egymás társaságában. Az iskola leghülyébbjeivel. Valahol mélyen én sem tiltakozok ellene ugyan, elvégre így kevesebbet kell majd rohangálnom a folyosókon, hogy leszedjem a fejét, amikor épp gyökér volt, de ez a gyerekes öröm… émelyítő.
Magunkhoz képest egész nyugodtan, kevés civakodással indulunk el a tanévnyitóra, és próbálunk verekedés nélkül átjutni a tömegen, ami a nagyteremig kígyózik. Mekkora marhaság ez az egész. Csak annak örülök, hogy nem kényszerítettek rá, hogy nekem is az elsősöket kelljen győzködnöm a csatlakozásról. Aki nem akar magától, az dögöljön meg! Azaz, menjen más klubba. Már beteges, hogy anélkül is hallom Hinata dorgálásait a fejemben, hogy bármelyikünk bármit mondott volna.
Az egész napnak annyi értelme van, hogy Tanakáék elcsípjenek pár újoncot. Talán aki tőle nem riad el elsőre, annak még hasznát is tudjuk majd venni. Hinata… egész felnőttesen néz ki. Mit csinált magával másfél hét alatt? És ami lényegesebb, mit csinált velem? Erre csak ő adhat választ. Ha tényleg az ő keze van a dologban, én…! Megkérem, hogy vegye le rólam ezt az ártást. Borzasztó kellemetlen, és folyton csak idegesít, hogy anyám véletlenül se nyúljon a szennyesemhez, mielőtt én bekészíteném magamnak a mosógépbe.
- Kérdeznék valamit. Évnyitó után menjünk a hátsó udvarra.
- Huh? Miért nem mondod itt?
Semmit nem tesz könnyűvé, de mire is számítottam.
- Mert ez olyasmi, ami nem tartozik csak kettőnkre!
Fülig vörösödve, tátott szájjal bámul rám, és nincs ötletem, mi a franc baja van, hiszen még fel sem tettem a kérdést. Az így is rohadt nehéz lesz, miért kell még hozzá előre így reagálnia ennek a baromnak?!
- O-ott le-leszek! - bólogat, ami meglepő. Le merem fogadni, hogy egyből a tornaterembe akart futni, megnézni az elsőéveseket, már akik nem húznak haza azonnal, amint az igazgató befogja végre.
Borzasztó unalmas két órát vesztettünk az életünkből, amíg végighallgattuk a kötelező ismereteken túl a felügyelőket, az elsősök közül kiválasztott képviselők esküjeit, a végzősök osztályelnökeit, és még pár idiótát, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák, de kiállították őket bazári majomnak szavalni.
Hinata pedig idegesen áll egyik lábáról a másikra, a kezeit tördeli, vagy a hajával játszik. Hugyoznia kell, vagy mi?! Khm. Pisilnie. Aztán váratlanul leejti maga mellé a kezét, és egészen eddig nem is vettem észre, milyen közel állunk. A kézfeje… végigsimít az enyémen! Basszus. Az egész testemen végigcikázik valami borzasztóan… émelyítő.
Aztán véget ér az ünnepség, és elindulunk a csordával, annak a reményében, hogy hamar sikerül kikászálódnunk belőle. Hinata maradandó arcüreggyulladást kaphatott, az egész feje lángol, és kivételesen nem a hajszíne miatt.
Egyszer megpillantom Tanakát a tömegben, vadul integet felénk, én pedig visszaintek, de a kígyózó emberfalka miatt, ha akarnánk, se tudnánk közelebb menni egymáshoz. Majd holnap, vagy később. Most intézzük el a legérzékenyebb témát.
A hátsó udvar semmit nem változott tavaly óta. Ugyanúgy itt áll a rohadt cseresznyefa is, és ontja magából a tavaszi hóesést. Igyekszem távol maradni tőle, de Hinata persze, hogy pont alatta áll meg.
A szeme úgy ragyog, mintha épp most lőtte volna át a passzom az ellenség védővonalain. Mire gondolhat?!
- Hinata – kezdek bele, mielőtt lebeszélném magam az egészről. – Tudni akarom, hogy tettél-e mostanában valami furcsát, ami rám is hatással van?
Amilyen felhőtlen volt eddig, a szája olyan hirtelen görbül lefelé.
- Nem tudok róla – mondja csendesen, valami durcás éllel, amit nem tudok hová tenni.
- Miért vágsz ilyen csalódott képet?
- Hát csak… azt hittem, valami mást akarsz kérdezni… Mindegy, felejtsd el!
Hogy a kénköves pokolba tudnám elfelejteni, amikor lassan minden második éjszakámat és reggelemet megkeseríti?!
- Mostanában furcsa álmaim vannak – jelentem be szigorúan félrenézve. – Általában te is szerepelsz bennük, miközben idegesítesz, és mindig borzasztó a vége! Valami bosszantó dolog történik velem utána, pedig általában csak röplabdázunk benne, és mégis!
Értetlenül néz rám, én pedig legszívesebben orrba vágnám, hogy ne meressze ennyire a szemét. Furcsán érzem magam, amikor ennyire erősen koncentrál rám.
- Mik azok a bosszantó dolgok? – kérdi tanácstalanul, és már majdnem be is veszem, hogy tényleg fogalma sincs róluk.
- Utána… - Nem pirulhatok el, nem vagyok már kölyök. Ő pedig a csapattársam, aki mellesleg már nem egyszer hányt előttem, amikor nem bírta ki a mosdóig. – Mindig meleg és nedves a nadrágom, és… néhány testrészem…
Francba, képtelen vagyok rá. Ő viszont megdermed, mint egy vadászkutya, amikor szimatot fogott.
- Kageyama. Te fel vagy világosítva? – kérdi kerekre nyílt szemmel. A pupillája most nagyjából akkora, mint egy röplabda, persze kicsinyítve, és a barnaság körülötte földöntúlian csillog.
- Heh?! Miről?
És úgy kivirul, mint az az istenverte cseresznyefa fölöttünk.
- Ez hihetetlen, hogy veled is megtörténik! – kezd megőrjíteni ez a boldogság, amit produkál. Mi olyan jó ebben, aminek örülnie kell? A nyomorúságomon kívül. - Mármint, ez természetes dolog, de nálad nem hittem volna, woahh! És ráadásul a röplabdára izgulsz fel, ez annyira… ez annyira te vagy!
- Mit csinálok a röplabdára?
- Hát ööö… fel… ahh ezt bonyolult így elmagyarázni – zavartan kezdi dörzsölgetni a tarkóját, amit néha én is szívesen megérintenék most a cipőm talpával. Bár az ujjaim is megtennék. Várjunk. Mi? - Már nem emlékszem, én hogyan tudtam meg ezekről a dolgokat, talán alsó-középben magyarázták el a barátaim, meg volt egy óra is, ahol ez volt a téma. Neked nem?
Értetlenül rázom meg a fejem, és kezdek komolyan ideges lenni. Fogalmam sincs, miről van szó, de ha nem magyarázza el gyorsan, én leütöm!
- Mit szólnál, ha átmennénk valamelyikünkhöz? – kérdi szemlesütve. He? – Mutatnék pár dolgot, képeket, meg ilyeneket. Nálunk a kishúgom valószínűleg zavarna, úgyhogy esetleg hozzád…
Ez most komolyan meghívatta magát? Bár ha bármit tud mondani, ami segíthet ezen az őrjítő problémán, még azt is elviselem, hogy bepofátlankodjon az én területemre. Végül abban egyezünk meg, hogy megnézzük az elsőéveseket, és együtt megyünk haza. Hozzám. Francba. Azt hiszem, anya csak késő este fog hazaérni, apa pedig üzleti úton van. Nem kell engedélyt kérnem. Bár ha hazajönnek, és nem egyedül találnak, kifiléznek mindkettőnket.
~~
Egész úton borzasztóan pörög, ahogy az újoncokat elemezgeti, engem pedig az irritál, hogy máskor én is vele együtt beszélnék, amíg egymás szavába vágva nem versenyzünk, ki tud több mondatot végrehajtani. Valami Izumi magasságát isteníti, engem pedig a végletekig irritál a dolog. Mi a franc van velem? Örülnöm kéne, hogy erős az idei felhozatal.
Életemben először örülök, hogy elég közel lakom az iskolához, hogy megússzam az órákig tartó eszmefuttatást, hogy aztán valami őrjítő szorongás kerítsen hatalmába. Ez a kifejezés egész menő – angolul bele se merek gondolni, hogy lehet.
Hinata jól nevelten kibújik a cipőjéből, és nem vártam volna tőle, de tökéletesen egymás mellé, a falhoz teszi le őket. Meg voltam győződve, hogy csak lerúgja majd magáról. Szájtátva néz körül. Hm? Ez még csak az előszobánk, mi a francot bámul? A házunk egyáltalán nem nagy szám. Oké, a szobámon kívül elég csicsás a sok kiállított vacak miatt, amit a szüleink hazahordtak a munkájuk során jutalomként, de attól még semmi különös nincs benne. Ő mégis el van ragadtatva tőle.
Nem sok időt adok neki nézelődni, minél hamarabb letudjuk ezt, annál hamarabb hazamegy, és annál biztosabb, hogy anya nem kezd vérengzeni, amiért ide mertem hozni valakit, akit ő nem ismer. Bár ha jobban belegondolok, sosem járt nálunk senki.
Idegesen felvezetem a szobámba az emeletre, és magamban hálát adok mindennek, ami eszembe jut, hogy reggel még volt időm áthúzni az ágyat a kínos incidens után, és eltüntetnem minden bizonyítékot. Mással nem lehet probléma, alig van cuccom, azokat is katonás rendben tartom. Anyáék ki is végeznének, ha bármit széthagynék.
Végül feszengve belép a szobámba, és egyenesen az ágyamra mered. Mi a franc olyan érdekes benne? Talán lát rajta valamit, amit kifelejtettem?! Nem lehet!
- Essünk túl rajta – szakítom félbe a rohadék merengését, és durcásan leülök a haspadom tetejére. Ő kétségbeesetten néz körül, míg végül megkönyörülök rajta, és az ágy felé intek. – Leülhetsz rá, ha már annyira érdeklődsz felé.
Óvatosan ereszkedik rá, majd mikor felfedezi a rugalmasságát, jókedvűen ugrálni kezd ültében. Hülye kölyök.
- Hát őő… - kezdi ismét roppant értelmesen. – Mire vagy kíváncsi?
A Mikulásra, valószínűleg.
- Arra, amiről beszélni akartál, te barom!
- Ne hívj baromnak – süti le a szemét. – Ha nem barátokként beszélgetünk róla, kínos lesz.
Megállom, hogy megfojtsam azt a gyönyörű ívű, vékony nyakát. Huh? Hogy mit?
- Hát tudod – kezd bele. – Tudod, hogy születnek a gyerekek?
Ennél idiótábban nem is kezdhetett volna bele. Hogy jön ez ide? Bár ha belegondolok, sosem gondolkodtam ilyen pitiáner dolgokon. A gyerekek émelyítőek, és soha nem foglalkoztatott, hogyan kerülnek a terhes nők hasába. Valahogy ott teremnek és kész. Aztán kijönnek, és néhányukból röplabda bajnok lesz.
- Ki a francot érdekel? Nem akarok gyereket – horkantok fel. – A lényeget mondd!
- Ez a lényeg! Ahhoz, hogy egy gyerek megszülessen, szükség van rá, hogy „olyan” dolgok történjenek veled.
Azt hiszem, az értetlenség kiülhetett az arcomra, mert a homlokára csapva, egyre gyorsabban reszkető lábakkal folytatja.
- Veled is történt már?
Azt hiszem, teljesen bepánikolt.
- M-minden fiúval meg szokott történni, ez… ez… ez…. természetes!
Még mindig nem igazán értem, de ezt nem kötöm az orrára.
- És mit keresel ott te? – kérdezem egyszerűen, mire ő tényleg sokkos állapotban ugrik fel az ágyról.
- Kageyama, lehet, hogy… a röplabdán kívül… tetszem neked?
Mégis mi ez a tekintet? Mintha épp könyörögne nekem valamiért.
- He? Már miért tetszenél, idióta? Csodálom a reflexeidet, és az ugrásaidat, de…
Amit tesz, azt egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni. Hinata… leveszi a pólóját. Lassan, óvatosan, centiről centire. Melege lenne, vagy mi a…?!
Végül félmeztelenül áll meg előttem, nekem pedig valami a torkomon akadt.
Láttam már őt így, minden edzés és meccs előtt és után, amikor egy helyen öltöztünk át, vagy amikor a táborokban együtt fürödtünk. Sokszor figyeltem már a csökevényes, vékony karjait, a termetéhez képest egész izmos hasát és vádliját, megállapítottam, hogy alig nő rajta szőr, de ami mégis, az sokkal sötétebb vörös, mint a haja. És hogy apró termete ellenére egyes részei mégis nagyjából akkorák, mint az enyém. Bár ezzel nem igazán törődtem. Azt hiszem. Oké, néha szerettem megfigyelni, hátha találok valamit, amivel később visszavághatok, ha ő is megtenné, de semmi más okom nem volt erre. Most mégis… az a világos bőr vonzza magához a tekintetem.
- Mit érzel? – kérdezi szégyenlősen, bár ötletem sincs, mit pirul még ezek után.
Épp durván rávágnám, hogy „naná, hogy semmit!”, de túl sok időt tölthetett Daichi-sannal, ugyanis a szám nem engedelmeskedik nekem.
- Valami… furcsát – nyögöm megsemmisülten, és próbálok másfelé nézni, de egyszerűen nem megy.
És akkor közelebb lép. Megragadja a vállam a felsőmön keresztül, amitől az összes eddigi álom emléke váratlanul süvít végig rajtam.
- Akkor jó, mert én is – bólint, és egész közel hajol. A testem… forróság lepi el. Valami fellüktet bennem, sokkal erősebben, mint egy sikeres ugrószerva után. Hinata itt van, pár centiméterre tőlem, és még jobban közelít. A bőre illata belekúszik az orromba, pontosan olyan, mint a nyári napfény. Kellemesen friss, mégis rettenetesen, kiállhatatlanul édes.
Émelyítő.
~~~~~~~~
A ficet az igazat megvallva egy amv ihlette, ez itt:
Remélem nektek is tetszeni fog, és... Boldog Szülinapot utólag is Kageyamának! (dec. 22.-én született a drága) :3
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
