A jég mások szemében talán csak fagyott víz, ami veszélyt jelent az öreg nénikre télen, amikor a kosárkáikkal a piacra igyekeznek. A gyerekeknek maga a boldogság, a felnőtteknek egy jelenség, ami létezik, de nincs túl nagy jelentősége. A korcsolyázóknak pedig az a hely, amit a második otthonuknak hívhatnak. Vagy talán az elsőnek? Nem vagyok benne biztos; abban viszont igen, hogy abban a pillanatban, amikor korcsolyázás közben Viktor két karja a vállaim alá siklik, és hátulról átöleli a mellkasomat, úgy érzem magam, mint aki hosszú idő után hazaérkezett. Ő képes megmenteni bármitől, mindig ott lesz, és bár fogalma sincs róla, mit kezdjen a könnyeimmel, valahogy mindig felszárítja őket.
- Ennél a pontnál hajlítsd be a kezed – adja ki az utasítást, és mikor már épp kezdenék belemerülni az érzésbe, hogy körülvesz és megtámaszt engem, hirtelen elenged. Fenébe, épp csak egy pillanaton múlik, hogy nem csúszik ki alólam a lábam. Ráadásul a kezem meg sem mozdult… Ahh, eljön valaha is az idő, amikor képes leszek mellette csak a korcsolyára figyelni? A fejem már megint tele van bűnös gondolatokkal, pedig az este még határozottan sokára jön el.
Victor keresztbe tett lábbal áll meg a jégen, mint egy príma balerina, és az egész tartásából árad valami megfoghatatlan kecsesség, amit én sosem tudtam igazán elsajátítani. Őt elnézve próbálom én is legalább kihúzni magam, és… nem a jeget bámulni. Reménytelen. Igaz, ő az edzőm, de még annál is erősebb a késztetés, hogy őt nézhessem, mint hogy én korcsolyázhassak.
Victort szeretni, akarni, kívánni… miközben senpai talán engem szeret. Ez az én hibám, ugye? Ha ez igaz, fájdalmat okozhatok mindkettejüknek. Ahh, nem gondolkodhatok ezen, miközben sehogy sem állok!
- … és a pontosságod még mindig az időzítés kárára megy. A második négyes helyett inkább próbálhatnál két duplát, azzal még pontosabban jönne ki a lépés a refrénre.
- Oké – bólintok, mintha mindent tisztán értettem volna. Igaz, fogalmam sincs, miről volt szó. Reménytelen, még csak azt sem tudom, hogy kapcsolódik az idei témám a zenéhez.
„Szabadság.”
Ez a szó ugyan többször is elhangzik a dalban, mégsem értem pontosan. A zene persze gyönyörű, és képes megérinteni a lelkem, de…
Miért nem tudok figyelni? Idén nyernem kell.
Viszont még Victor szavai sem érnek el hozzám, csak szótlanul figyelem az ajkai mozgását, a karját, amivel össze-vissza mutogat, miközben a hibáimat magyarázza, és új ötleteket vet fel.
Mit jelent nekem a szabadság?
Miután Victor kiválasztotta a rövid programomhoz a zenét, addig zaklatott, amíg nem vettem pár francia-leckét, egyiptológiáról szóló könyveket kellett olvasnom, és egy csomó önismereti őrültséget, amiket a mai napig sem értem, mire voltak jók. Aztán sokáig nem is engedett a jégre, helyette reggeltől estig heteken át csak balett óráim voltak, sőt, beíratott valami elképesztően kínos ősi egyiptomi táncra is, aminek a abszurditását csak növelte, hogy ő maga is egy nevetséges óegyiptomi tógában jelent meg minden alkalommal, és a terem szélében terpeszkedve, mint holmi fáraó, kommentálta, hogy még mindig nem elég jó, amit csinálok. És mindeközben mégis csak az járt a fejemben, és hogy ki akarom sajátítani, esténként pedig senpainak áradoztam róla, hogy éppen mik történtek aznap köztünk. Ha tudtam volna… Bár, nem lehetek biztos benne, hogy Yurio jól tudja, ugye? Még van remény, hogy ez csak félreértés legyen.
A zene ugyanolyan érzéssel tölt el, mint eddig: furcsa, és bár a ritmusára azonnal késztetést érzek a jégre száguldani és hajmeresztő dolgokat csinálni, bosszant, hogy nem tudom átérezni. Szabadnak lenni… azt jelentené, hogy nem kell aggódnom semmi miatt, csak önmagam lehetnék? Valaki, aki szeret, és akit viszont szeretnek, ezzel pedig senkit nem kell bántania.
A koreográfiám tökéletes, milyen is lehetne bármi, amihez köze van Victornak… de amikor ő is a jégen áll, fogalmam sincs, ki vagyok én mellette. Még mindig az a kölyök, aki rajongott érte, csak épp felnőtt hozzá, és a partnerévé vált? Vagy egy férfi, aki még az elmúlt időszakban történtek után sem mer igazán önmaga lenni, hogy nehogy csalódást okozzon? És ezek után… hogy fogok senpai szemébe nézni? Főleg, hogy… talán már nincs is sok időnk együtt lenni. Ne…
- Yuuri, figyelsz te rám?
Habár egész jókedvűnek tűnik – a reggelhez képest mindenképp -, a jégkék tekintetben aggodalom csillog.
Én komolyan ki akarom mondani, hogy minden rendben. Próbálok legalább bólintani, de képtelen vagyok rá. A szám reszket, és bár nem akarom engedni, hogy bármilyen érzelem kitörjön belőlem, valahogy túl erős a fájdalom, ami áthasít rajtam.
Csak egy értéktelen, rossz ember vagyok, aki nem képes semmit véghez vinni, ellenben átgázol azokon, akiket szeret.
A meleg folyadék magától indul el a szememből, és tudom, hogy nem sírok, mégsem áll el. Mi a fene ez?
- Gyere ide – mondja Victor halkan, és magához ölel. Úgy simogatja a hátam, mintha gyerek lennék, és alig érezhetően ringat a jégen. A teste melege úgy hat rám, mint vastag, puha takaró egy fagyos téli éjszakán.
- Victor, é-én nem értek semmit – robban ki belőlem hirtelen. – A zenét sem. Téged sem, Yuriot, Nikát sem, és… magamat sem!
Ismerem annyira, hogy nem fog ellökni magától, akármilyen idiótaságokat hordok össze, de arra nem számítottam, hogy mosolyogni fog, miközben letörli a két szemem a hüvelykujjával. A kezemnél fogva a lejátszóhoz irányít, és lenyomja az indítógombot. Huh, megtanulta volna… kezelni az érzelmeimet?
- A francia nyelvnél csak az emberek érthetetlenebbek, ugye? – kérdi nevetve, és elindítja a lemezt.
A dal szövegére pontosan emlékszem, két éjszakámba telt lefordítani – főleg, hogy csak szótárt használhattam hozzá, netet nem.
„Minél tovább megyek, annál inkább tudom, hogy itt vagy, a személyiségem része vagy, szárnyalnom kell, mert úgy érzem kisiklottam.”
Nem áll meg, Victor visszahúz a pálya közepére és nem engedi el a kezem, helyette a koreográfiámat kezdi, de… páros verzióban? Jaj ne, mit kéne csinálnom? Mostanában elkezdtem jobban belekóstolni ebbe is, de még mindig borzasztó esetlennek érzem magam közben – noha nem, mintha annyira zavarna, hogy Victor irányít, inkább csak bennem motoszkál egyfajta késztetés közben, hogy ne engedjem annyira uralkodni magam fölött. Telhetetlenné váltam volna?
Nem hagy gondolkodni sem, a hátam mögé kerül, és előre lendít, míg végül már akkor is csinálnám, ha fogalmam sem lenne róla, mi következik. Újra és újra magához húz, majd elenged, a lágy, gyengéd érintései irányítanak.
„Szabadítsd fel elméd, hallgasd, ahogy a világ énekel. Miért töltenéd életed egy árnyékot üldözve,
mely csak egy halovány másolat,egy hang, mely folyamatosan hív,és fokozatosan elveszi előled az oxigént?”
- Ne aggódj – leheli szeretetteljesen a fülembe, és időt sem hagy meglepődni. – Csak gondolj arra, ami boldoggá tesz! Ott lesz a szabadságod is.
Még fel sem eszmélek, Victor két tenyere megállapodik a derekamon, váratlanul maga felé fordít, és még lélegezni is elfelejtek döbbenetemben. A levegőben vagyok, közvetlenül fölötte, és kerek szemekkel bámulok le rá. Olyan egyszerűen tart meg és siklik velem előre, mintha súlytalan lennék, és az erőlködésnek még csak szikrája sem látszik rajta. Te jó ég, Victor ennyire erős lenne?
És itt, ebben a pillanatban a dal áthatol rajtam.
„Mi vagyunk az önmagunkkal vívott háború, látni akarom, látni akarom a fényt, legyünk hát szabadok!”
Katsuki Yuuri vagyok, huszonnégy éves, a férfi, aki Japánt képviselte az egész világ előtt. A férfi, aki talpra állt a legmélyebb fájdalomból is, és megmutatta, mire képes a puszta akaratával. Akit elutasított a Föld, mert magáévá tette az élő legendájukat, és aki mégis elérte, hogy elismerjék. Elismerés… talán ez az a pont az ember életében, amikor a legkönnyebben elveszítheti a szabadságát? Amikor bűnre csábítja az emberek rajongása, és minden tettével csak azt látja maga előtt, hogy mikor fog csalódást okozni? Ez az a háború, amit önmagával vív meg az ember, és amiben vagy győzedelmeskedik, vagy végleg elbukik.
Ami boldoggá tesz… a levegőben repülni, Victor karjaiban, miközben azzal az átható, szerelmes pillantásával néz rám, és a vonásai ellágyulnak. A hely, ahol nincs fájdalom, félelem, nincsenek határok. Csak mi, és azok az érzések, amiket mindketten átélünk, és amiben egymás támaszai lehetünk… Ahh! Ez lenne az? Az ok, amiért korcsolyázni kezdtem… akkor, gyerekként nem akartam senkit sem legyőzni. Nem akartam a világ legjobbja lenni. Én csak… Victorral akartam korcsolyázni. Barátokat szerezni, akik velem együtt siklanak majd a jégen, és bár Victor volt az elsődleges példaképem, ők ugyanolyan fontosak voltak számomra. Boldognak akartam látni őket, azért akartam jobb és jobb lenni, hogy mosolyt csaljak az arcukra, amikor rám néznek. Victor… Yuuko… Phichit… Nika… Yurio… és mindenki más. Velük, értük akartam csinálni ezt!
Úgy érzem, kiabálni tudnék.
Victor óvatosan enged a földre, a korcsolya kicsit megbillen alattam, mielőtt stabilan meg tudok állni.
- Honnan tudtad? – kérdezem hitetlenül, és megragadom a két kezét, hogy eszébe se jusson elengedni. A zene még mindig szól, a dallam hátborzongatóan hűvössé teszi a levegőt.
„Éljünk szabadon, csak magammal nézek szembe, azt hiszem, az egyetlen harc, ami folyik, ellenem van.”
- Habár elsődlegesen sportolók vagyunk, egyúttal művészek is, és a művészetek halála a megfelelni akarás. Felejtsd el a Grand Prixet és az aranyat. Tudom, furcsa lesz tőlem hallanod ezt, de csak akkor győzhetsz, ha szabadon korcsolyázol, a belső feszültség nélkül, hogy bárki jobb lehet nálad.
Valamiért úgy érzem, a rég elveszett motivációm szikrái pattognak a szemem előtt. „Szabadság.” A korcsolyázás öröme… Meg akarom mutatni mindenkinek, mennyire csodálatos ez. Nikának, aki lemondott róla, Yurionak, aki sosem tudott igazán ellazulni közben…
Apropó, a minitigris.
– Öhm… Victor, Yurio már fél órája eltűnt. Neked nem mondta, hová megy?
Oh, ne. Teljesen elfelejtkeztünk róla. Igazából egy órával ezelőtt még egymást nyúztuk, és próbáltunk minél több látványos ugrást végrehajtani, aztán Victor újra és újra becsatlakozott, majd… valamikor a szőkénk köddé vált, én pedig túlságosan el voltam foglalva a gondolataimmal. A következő, ami rémlik, hogy Victor bekapcsolta a rövid programom zenéjét, és automatikusan nekiálltam a koreográfiát gyakorolni. Háromszoros Lutz, két dupla Toe Loop, lépés, lépés… Hová mehetett Yurio?
- Ha jól emlékszem, a telefonjával babrált valamit, aztán leült a második sorba – kezdi Victor az állát dörzsölgetve, majd, mint akinek kigyulladt a fejében az ihlet szikrája, a pálya széle felé terelget.
Azt hiszem, Victor nem ember. Mindent tud, amit nem, arra pedig ráérez.
Oroszország jégtigrise – haha - a második sorban, három széken elterülve alszik édesen, mint egy csecsemő, miközben a telefonja egy centi híján lebeg a helyén maradás és a padlóhoz csapódás között. Hihetetlen, milyen aranyosak a vonásai, amikor épp nem akar keresztülszúrni a tekintetével.
- Mostanában ő is túlhajszolja magát – magyarázza Victor, és talán az utolsó percek egyikében megmenti a zuhanástól a ketyerét. – Várható volt, hogy előbb-utóbb kidől.
A szavai csak ezután realizálódnak bennem.
- Mégis miért, ha nem versenyzik?
Úgy néz rám, hogy ha nem is mondana semmi mást, akkor is belém fojtaná a szót. Mi lehet ez már megint?
- Valami fontosabbra készülünk mind, amiben természetesen nagy szerepet szánunk neked is.
- Victor, beavatnál végre?
Még csak meg sem billen, miközben átveszi a korcsolyáját az utcai cipőjére, összecsomagol, és belebújik a kabátjába. Értetlenül követem a példáját, bár nem értek semmit. Azt hittem, egy pár órán át gyakorlunk még.
Victor egy szó nélkül felnyalábolja Yuriot, és az ölébe véve elindul vele a kijárat felé.
- Ha megnyered a Grand Prix Finalt, elmondok mindent – mondja egy alig észrevehető mosollyal a szája szegletében, és végül rám kacsint.
- Mi? De hát most mondtad, hogy nem számít, hogy győzök-e, amíg élvezem!
- Azt mondtam, csak úgy győzhetsz, ha élvezed – nevet rám. – Attól függetlenül nagyon csalódott leszek, ha idén sem sikerül.
Amilyen gyorsan csak lehet, én is összedobálom a holmimat, és igyekszem lépést tartani vele. És én még azt hittem, bármi is változott.
– Yuuri, ma menjünk inkább, és fektessük le ezt a kiscicát. Rengeteget haladtál, és a nassolás után rád fér egy egészségesebb vacsora. Nálunk.
~§~
Lustaságnak elkönyvelhető kényelem ide vagy oda, ma határozottan örülök, hogy kocsival tehettük meg a pálya és Victorék háza közötti távot. Különösen, mivel voltam olyan bolond, hogy rábólintottam Victor ötletére, miszerint: „Ha fel tudod úgy hozni az emeletre, hogy közben nem ébred fel, este már nem kéne az egyensúlyodat és a stabilitásodat fejlesztenünk.”
Nem, mintha Yurio kilóiban lenne bármi nehézség, talán akkora lehet, mint egy nyúlánk tízéves, a szűk lépcsőfordulókban manőverezni vele úgy, hogy a lépteim súlyát elnyelje a talaj – nem a legegyszerűbb feladat, amit a mai napon kaptam. Victor pedig céltudatosan ütögeti előttem a kódokat, kapcsolgatja a lámpákat, és bogarászik a kulcsaival. Belegondolva, kívülről talán olyanok lehetünk most, mint a már összeszokott házasok, amikor egy hosszú nap után hazacipelik az alvó gyereküket. Lépés lépés után, lassan, óvatosan… épp eléggé motiváló, hogy valószínűleg kinyírna, ha ráébredne.
Némi szöszmötölés után végül Victor kinyitja a bejárati ajtót, és megcsap egy olyan különös érzés, amire nem találok magyarázatot. Olyan, mintha hazaérkeztem volna.
Bentről halvány fény szűrődik ki, és hangok, borzasztóan ismerős hangok. Nika senpai és… Phichit?!
Nem hittem volna, hogy valaha előfordul majd, hogy jóformán fellököm Victort, többnyire inkább rá jellemző, hogy elfelejtkezik rólam, de most, mint egy kilőtt nyílvessző futok előre, és állok meg a nappali közepén.
Senpai látványa… azt hittem, jobban kiborít majd.
A kanapén ül, maga előtt a laptopjával az asztalkán, a kezében fehér csészével. Az arca ragyog a boldogságtól, miközben a kamerába néz, majd egyenesen rám, kicsit döbbenten, majd ismét elmosolyodik.
- Nahát, ennyire kiütöttétek? – nevet rám, és csak ekkor jövök rá, hogy még mindig a karjaimban tartom Yuriot. – Gyere, tedd le ide mellém, és köszönj Phichitnek.
- Phichit!
Talán kicsit kényelmetlen pozícióba sikerült letennem az alvó oroszlánt, mert egy apró nyögéssel átfordul, és Nika vállának dől. Aranyos! Ahh, de… thai barátom látványa már önmagában boldogsággal tölt el, főleg, hogy mostanában az edzéseink és az időeltolódás miatt leginkább csak pár kósza üzenetváltásra futotta közöttünk.
- Yuuri! Jól vagy? Nika mondta, hogy ti is minden nap késő estig edzetek. Az ott… Yuri Plisetsky?
Olyan jókedvű, mint mindig, maga a gondtalanság mintapéldánya, pedig pontosan tudom, mennyit küzd az eredményeiért.
- Most már még jobban – nevetek, és igyekszem úgy leülni a kanapéra, hogy Yuriot se lapítsam ki, de ne kelljen nyújtózkodnom se túl sokat, hogy a kamera látószögében maradjak. – Látod, a tavalyi bajnokot már kiütöttem, kezdhetsz félni!
Nika felvont szemöldökkel néz rám, majd egyszerre mosolyodunk el, miközben Phichit szemei látványosan elkerekednek.
- Mi?! Akkor mégiscsak be kell mutatnom az új védjegyugrásom – morfondírozik, mintha komolyan venné egy szavam is. Borzasztóan hiányoznak azok az idők, amikor mi hárman összeültünk esténként, és bár sosem veszekedtünk, még csak nézeteltéréseink sem voltak, imádtuk egymást ugratni.
- Új védjegyugrás? – pislog Nika, és helyettem is felteszi a kérdést. - Micsoda?
Barátunk feláll, matat valamit az asztal alatt, majd felemel egy különösen kövér hörcsögöt, és olyan közel tolja a kamerához, hogy semmi mást nem látunk, csak két értetlenül bámuló gombszemet, és egy pufók pofazacskót.
- Úgy hívom, mókuskerék! Ő Christoff, és egyik nap beleszorult a kerekébe. Olyan állati mozdulatsort előadott, miután kigurult belőle, hogy eszembe jutott egy új ötlet, Celestino már majdnem áldását adta rá.
- Te jó ég, Phichit – Oh, igen, határozottan jó érzés újra önfeledten szórakozni. - Ezt látni akarom!
- Én a helyedben biztonságba helyezném azt az egeret – jegyzi meg Nika, és próbál a helyzethez képest komoly arcot vágni. – Igaz, alszik a macska, de ha megérzi a szagot…
Szöszmötöl valamit Yurio hajával, majd előkotor az asztal fiókjából két hajgumit, és két apró fülféleséget rittyent a feje tetejére. Mi pedig Phichittel szakadunk a bűntudattal teli röhögéstől.
- Masnit is! – bukik ki belőlem, mielőtt átgondolnám. Te jó ég, mikor váltam ilyen emberré, aki egy alvó gyereken szórakozik?
Nika pedig óvatosan, hogy minél kevesebbet mozdítson a szőkénken, kotorászik a fiókban, míg végül előhúz egy világoskék, csipkés szélű masnis kiscsatot, és Yurio feje tetejére pattintja.
- Könyörgöm, hadd fotózzam le! – Phichit még csak meg sem várja a válaszunkat, azt hiszem, máris hevesen veri a printscreent.
Nika még arról is gondoskodik, hogy pont középen legyen áldozatunk a képen, és közben ő maga is jól nézzen ki mellette. Én pedig… próbálok nem túl idióta fejet vágni, már amennyire két nevetés-roham között képes vagyok erre, miközben apró copfokat kötözünk Yurio maradék hajából.
- Hashtag Yuri Plisetsky cute kitty – állapítja meg senpai, Phichit pedig szorgalmasan jegyzetel.
- Ne felejtsük ki a kukac Nika_Lnko and kukac Yuuri_Katsuki trolling in the deep hashtaget se!
És ez az a végzetes pillanat, amikor a jókedvünk szenvedő alanya álmosan kinyitja a szemét, és értetlenül néz körül. Rám bámul, Nikára, majd Phichitre, és akkor észreveszi magát a kamera mini képernyőjén.
Ezt hívják úgy, hogy felbőszített fenevad?
- Mi a franc?! – pattan fel, és hitetlenkedve megtapogatja a haját. Ijesztően kifut az összes vér az arcából, és visszahuppan a kanapéra.
- Malac! – ordít rám, és megragad a kabátomnál fogva. Ohh, észre sem vettem, hogy elfelejtkeztem levetkőzni.
Nika nevetve ment meg.
- Az én ötletem volt – vallja be, és gyorsan maga elé ránt egy kispárnát, noha nem úgy tűnik, mintha a tininknek szándékában állna bárki mást kivégezni rajtam kívül.
- Háh?
Már épp folytatná az idegrohamát, amikor egy hűvös jelenlét mindannyiunkba belefojtja a levegőt is.
- Victor? – Az edzőm előttünk áll, enyhén elnyílt ajkakkal, kerek, rácsodálkozó szemekkel, és valami fenyegető aurával, ami most körülöleli az alakját. Vajon megint valami olyasmit tettem, amivel a lelkébe gázoltam? Vagy…
- Én is… szeretnék masnikat tűzni Yurio hajába – jelenti ki, mire szőkénk jóformán hanyatt esik, miközben próbál elhátrálni.
- Hhááh?!
- Gyere, mi lefogjuk! – jelenti ki Nika csillogó szemekkel, én pedig egyetértően bólogatok. Victor pedig úgy vetődik közénk, mint egy óvodás, akit végre beavatott a többi gyerek valami titkos rosszaságba. Együtt lenni, miközben a végére már az én hajamba is kerül néhány eperalakú kiscsatt, Viktornak pedig antennát gumizunk a feje tetejére… és mindeközben Phichit teleszórja mindezzel az Instagramot, hosszú ideje életem legszebb éjszakája.
~§~
Este tizenegykor egy kiadós fürdő után belebújni a kedvenc, kényelmes pizsamaalsóba maga a Mennyország. Legalábbis ezt hittem, amíg Victor nem kapott el a szobájában, és nem döntött a kulcsra zárt ajtónak, miközben a szájával befedte az enyémet.
Kétségbeesetten kapok levegő után, de már az sem érdekelne, ha megfulladnék. Újra és újra elmerülök abban a gyengéd, mégis követelőző csókban, a karom átöleli a nyakát, és a lábam a két combja közé csúszik. Épp csak egy kicsit lököm magam előre, és Victor felnyög, majd a kezével megtámaszkodik a vállam fölött az ajtóban. Vesz egy pár mély levegőt, és láthatóan próbál lenyugodni.
- Yuuri, várj egy kicsit. Előbb… szeretnék mutatni valamit – mondja halkan, és elhúzódik tőlem, csak az ujjait fonja a csuklómra.
- Huh?
Az ágyhoz vezet, és minden forró gondolatom ellenére csak előhalász az ágyneműtartóból egy méretes fekete dobozt, aranyszínű masnival átkötve.
- A tiéd – mosolyog rám, és leül a csomag mellé, a háta mögött megtámaszkodva a jobb kezén. Bontsd ki!
Hirtelen komolyan el kell gondolkodnom, hogy a kíváncsiságomnak engedjek, és nekiálljak kicsomagolni a meglepetést, vagy a legmocskosabb oldalam hagyjam felszínre törni, és Victor köntösének övével kezdjem a bontogatást. Mindkét lehetőség borzasztóan csábító. Végül úgy döntök, hogy elsőre a – sejthetően – ártatlanabb lehetőséget választom. Nagyon remélem, hogy semmi olyasmit nem találok benne, ami megingatja azt a csöppnyi önbizalmamat is, amit magamra edzettem.
Olyan vagyok, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt. Annyi különbséggel, hogy semmi esetre sem szeretném tönkretenni a csomagolást, úgyhogy legalább öt percig szenvedek vele, míg végül tökéletesen sikerül kibontanom, minden sérülés mentesen.
Arany, csillámos selyempapír, Victor szemei pedig egyre jobban ragyognak. Ez…
- Ez… Úristen, az új kűrruhám?!
Azt hiszem, sikerült olyan hangot kiadnom, amit legjobb lenne letagadni, ha lehetne.
A fekete anyag selymesen siklik az ujjaim között, és bár ránézésre sokkal nehezebbnek képzelné az ember, valójában hihetetlenül könnyű. Az arany díszítés a fekete alapon egyszerre elegáns és fényűző, épp, mint… ohh. Az egyiptológia leckék! Az egész ruha olyan, mintha egy ősi egyiptomi istenség ihlette volna, a díszítés, a csillámok közé rejtett, apró hieroglifák, az ősi szimbólumok, amik együttesen nem is ruha, hanem egyenesen ékszer érzetét keltik – olyan gyönyörű, hogy bűnnek érzem hozzáérni. És a háta… Istenem, azt hiszem, szégyenszemre sírva fogok fakadni. De… de… Ez még szebb, mint az eleje! A kristályok megcsillannak a lámpa fényében, és körös-körül szórják szét az arany fényt, amit a tükröződő alapfelület vetít alájuk. Még a precízen hímzett motívumok is szinte ragyognak, és könyörögnek érte, hogy az ember le se vegye a szemét a türkiz és bronz érzéki játékáról, ami csak még jobban kiemeli a mintázat gazdagságát. Mi lesz, ha méltatlan leszek hozzá, hogy ezt viseljem? Ezt, amit Victor kimondottan az új koreográfiámhoz készíttetett, ezt, amiben akár egy isten is korcsolyázhatna?
- Victor, ez fantasztikus – jelentem ki megrendülten, és nem bírom ki, hogy ne öleljem magamhoz ezt a műremeket. – Ez szebb, mint amit el tudtam volna képzelni!
És ez az a perc, amikor hirtelen az állam alá csúsztatja a kezét, és maga felé fordítja a fejem.
- Idén mindenképp szeretnék aranyat csókolni, a végeredménytől függetlenül – somolyog rám egy vesébe látó pillantás kíséretében. Na de…! Hmm, megéri, ha szokás szerint játszom az értetlent, vagy inkább megmutassam egy másik oldalam? - Nem próbálod fel?
Valójában égek a vágytól, hogy rajtam lehessen, és alig várom, hogy láthassam magamon, viszont előtte még… van egy kis dolgom. Elvégre az ajándékokat illik megköszönni, főleg az ilyen csodálatosakat, nem igaz? Mintha az időjárásról beszélnék, jelentem ki:
- Nem szeretném összekoszolni.
- Huh? – Azt hiszem, tényleg meglephettem, legalábbis kerek, csillogó szemei, és a halványrózsaszín pír az arcán erről tanúskodik. Na de Victor, mégis, mire gondolsz?
A kezem önkéntelenül siklik a hajába, az ujjaim eljátszanak a puha tincsekkel. Valójában izgató, noha nem is történik semmi különös. Bár őt figyelve kezdem úgy érezni, hogy a világ legerkölcstelenebb dolgát művelem: minden apró simítással élesen szívja be a levegőt, és egyre közelebb húz magához, míg végül a testünk forrón préselődik egymáshoz, én pedig átvetem a lábam a combjain.
Ellenállok a kísértésnek, és folytatom az eddigi tevékenységem: lágyan simogatom az ezüstszőke hullámokat, míg végül Victor már önkéntelenül dörgölődzik a tenyeremhez, mint egy szeretetéhes kismacska. Egyre türelmetlenebb, és mikor a két keze a pizsamafelsőm alá siklik, úgy érzem, eljött a pillanat, hogy megfordítsam a helyzetünket.
- Kócos lettél – nevetek fel, és elnézve az égnek meredő kusza frizurát, még csak nem is túlzok. - Várj, megfésüllek.
Olyan képet vág, mintha nyakon öntöttem volna hideg vízzel, majd kényszeredetten ugyan, de rábólint az ötletemre.
Lemászok róla, és szándékosan pepecselve előkeresek egy fésűt a bőröndömből. Még csak kipakolni sem volt időm, erről igazán nem tehetek!
Vajon… tudat alatt lenne valami furcsa fétisem Victor hajára? És neki is arra, ha játszom vele?
Mögé térdelek, és óvatosan lesimogatom a leglátványosabban meredező részeket, majd a fésűvel is rásegítek. Ohh. Jól hallottam, tényleg felsóhajtott?
Csak pár mozdulat, és Victor a mellkasomnak feszül, a fejét pedig hátrahajtja. Nem könnyíti meg ugyan, de tovább folytatom.
- Nem gondolkodtál még rajta, hogy újra megnöveszd a hajad? – kérdem mosolyogva, kiélvezve, hogy most érezhetően gyorsabban veszi a levegőt, mint máskor.
- Így nem tetszem neked eléggé? – kérdi, és a hangja megremeg, én pedig csak a fejem tudom csóválni. Már megint rossz következtetéseket von le.
- Dehogyis, nem erről van szó. Csak azt hiszem, élvezem ezt csinálni - Ennél zavarba ejtőbb vallomást nem is tehettem volna, és ráadásul tökéletesen érthette, mivel egy pillanatra megdermed az ölemben. Oh ne, valamit mondanom kell… - Na és, kevésbé lennék férfiatlan melletted.
Francba, lazán kinyögtem, ami eszembe jutott!
- Úgy értem...
- Mostanában kezdesz elszemtelenedni – nevet fel. – Azt mondod, szeretnél az elsőszámú férfi lenni kettőnk közül? Az ilyen kijelentéseket illik tettekkel alátámasztani.
És a fésű apró koppanással landol az éjjeliszekrényen. Felhívás elfogadva.
A kezem lassan indul felfelé a karján, a tenyerem a vállára simul. Gyengéden, de határozottan húzom hátra az ölembe, majd mikor nem számít rá, kicsusszanok mögüle, és fölé kerekedek.
Meglepetten figyel, de nem tiltakozik. Ó, talán ő maga sem gondolta, hogy képes vagyok rá.
Apró csókot nyomok a homlokára, és a füle mögé söpröm a kóborló tincseket, amiket még így, kifésülve is alig lehet rendre bírni; ez pedig épp elégnek bizonyul, hogy az én egyetlen istenem szégyenlősen nézzen félre.
Ötletem sincs, miért kúszik be a fejembe a „szabadság” szó. Talán, mert most jöttem rá, hogy mi az, amit igazán csinálni szeretnék?
Apró csókokkal borítom be, miközben kioldom a köntösét, és még magam sem hiszem el, milyen ügyesen sikerül kihámoznom belőle. Nem sietem el, az ajkaim bebarangolják a hófehér bőr minden szegletét. Egyre lejjebb és lejjebb, miközben Victor egyre erősebben markol a lepedőbe, és talán elkárhozok érte, de látni akarom őt kikelni magából, magán kívül hánykolódni a csókjaimtól, a nevemet kiáltva kérni egyre többet és többet…
Lassú vagyok és őrjítően gyengéd, talán már a saját idegszálaimat is megviseli, és el sem tudom képzelni, ő mit élhet át. A bőre egyre nedvesebb a tenyerem alatt, minden perccel szabálytalanabbul veszi a levegőt, és még csak a csípőjén körözök a nyelvemmel, amikor elkínzottan a vállamba kapaszkodik; azt hiszem, talán ő maga sincs tudatában, de elkezd ösztönzően lefelé tolni.
Csodálatosan hatalmas és kemény. Ez, hogy képes vagyok ilyenné tenni őt, egyenesen simogatja a lelkem, és feléget belülről, míg végül már másra sem vágyom, csak birtokba venni az egész testét.
Amikor lehajtom a fejem, még hozzá sem érek, a férfiassága megreszket előttem, és Victor egészében összerándul. Kegyetlen vagyok, de… ki akarom élvezni a látványát.
Feljebb kúszok hozzá, az egyik kezemmel megtámaszkodok a vállában, és sikerül pont úgy helyezkednem, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben a másik kezem elindul lefelé. Az ujjaim a lábai közé siklanak, épphogy elkerülve a forró keménységet, ami annyira vágyakozik az érintésem után. Először csak azon a vonalon haladok lefelé, ahol a combjai véget érnek, egyre lejjebb és lejjebb. Eljött az idő, hogy megismerjem Victor egyetlen olyan részét, amihez még nem volt elég bátorságom eddig.
Óvatosan simítok végig a testének azon a pontján, ahol még sosem jártam, a tekintetem összefonódik az övével, és…
Abban a pillanatban valami nedves borítja be a hasam.
Huh?
Victor… ilyen hamar…?
Egyetlen érintéstől?
Elkerekedett szemekkel bámul rám, és olyan hirtelen kapja a szája elé a kezét, ahogy az arca lángba borul.
Te jó ég! Ha eddig nem lettem volna szerelmes belé, most egész biztosan belézúgtam volna.
Mégis mi ez a reakció? Mint egy kisfiú, aki életében először tapasztalta meg, milyen, amikor… várjunk. Vajon elképzelhető, hogy még sosem kényeztette őt "ott" senki? Mármint voltak már barátnői, talán barátai is, de… ha mindig ő volt, aki csinálta a dolgokat, elképzelhető lenne, hogy ez az egész ismeretlen számára? És én… vajon elég jó lehetek neki, mindezek ellenére? Talán csak az újdonság varázsa, de... Most azt hiszem, nincs időm gondolkodni. A kék szempár teljesen eltűnt előlem, egy hihetetlenül sápadt alkar mögé, a száját pedig vékony vonallá préselte össze.
Nem egyszerű eset, ugye? Bár nekem is elég különös megbirkóznom vele, hogy ebben a szituációban az én felelősségem minden, és nem várhatom, hogy megoldja helyettem, amibe én ugrottam bele. Mit mondhatnék, amitől nem érezné annyira kínosan magát? Ő Victor Nikiforov, az ég szerelmére! Azt hittem, ha sikerül is eljuttatnom idáig, a végén látni fogom majd azt a jóllakott óvodás arcát, mint általában az ilyen jellegű dolgaink után. Most mégis… mintha kétségbeesett lenne. Ez a szintű zavar… miért tetszik nekem annyira?
Komolyan nem vagyok normális. Régebben, amikor még „csak az edzőm” volt, úgy gondoltam az esetleges szeretkezéseinkre, mint valamiféle rituáléra, ahol Victor dolgokat tesz meg velem, és én bármit csinálok is, semmi nem zökkenti majd ki.
A férfinak, akit nők ezrei kívánnak… valójában Agapé lenne az Erósza?
- Jól vagy? – kérdem gyengéden, hogy talán ezzel előcsalhatok belőle bármiféle reakciót, de sokáig nem hajlandó megszólalni sem.
- Ilyesmi még sosem fordult elő – mondja elhaló hangon.
Elfojtom a mélyről jövő késztetést, hogy a jól bevált módszer szerint nekiálljak bocsánatot kérni, de tulajdonképpen - miért is kellene?
- Egy párszor mentél már el, miközben csináltuk, nem igaz? – Még engem is meglep, milyen természetesen buknak ki belőlem ezek a szavak. - Mit számít, hogy hányszor, vagy milyen gyorsan? Egy kicsit én is elsiettem, de még előttünk az egész éjszaka.
Ő viszont még mindig ijesztően sápadt.
- Yuuri… Nem tartasz… szánalmasnak miatta?
Huh?
- Fogalmam sincs, milyen partnereid lehettek a múltban, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe jut. Csodálatosabb vagy, mint bármi, amit el tudtam képzelni. Azt akarom, hogy még legalább ezerszer sikerüljön elérnem, hogy ne legyél képes uralkodni magadon!
Victor tekintete olyan sokrétű érzelmi skálát tükröz, hogy ebben a percben én érzem magam a messzi földről jött playboynak, aki épp elcsábítja a város legszebb nőjét. Akarom őt, teljes egészében, látni az arcát tűzben izzani, a szemét csillogni az extázis pillanatában. Az előbb épp csak megérintettem, és így reagált. Vajon… milyen arcot vágna, ha belé...hatolnék?
Kénytelen vagyok nyelni egyet, és bár ezek után biztos vagyok benne, hogy nem tiltakozna ellene, adok magamnak egy percet, hogy átgondoljam: én magam készen állok-e rá, hogy felelősséget vállaljak érte. És ő maga adja meg a választ végül.
A két lábát szégyenlősen keresztezi a derekamon, a karjai kérlelően nyúlnak utánam, és a jégkék szempár ultramarin árnyalatúvá mélyül.
Akar engem; és én meg fogok adni neki mindent.
~§~
A Yuuri zenéjét ihlető mű: :)
És Yuuri kűrruhája, by Kalina művésznő, akinek hatalmas köszönet érte <3 :))) :
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
