Fejezethez tartozó megjegyzések:
Itt is az új fejezet :) Valami elkezdődik a két marha között, ám hogy mi lesz a végkifejlet... >:D
2. fejezet - Dominancia
A nevem Katsuki Yuri, és jelenleg épp egy barna bolhazsákot próbálok evésre ösztönözni. Na jó, csak vicceltem, igazából Maccachin a második legtisztább lény a környezetemben. Közvetlenül a gazdája után, aki már nagyjából fél órája áztatja magát a fürdőben - komolyan, mint egy kölyök, akit beengedtek a habok közé! A reggeli jókedvét elnézve semmire nem emlékszik az éjszakából, vagy ha mégis, szóra sem méltatja a történteket. Bár inkább az előbbire tippelnék.
„Yuuri. Szeretkezzünk!” Hirtelen kiráz a hideg.
Azok a szavak nem képesek kimászni a fejemből. Lassan elhiszem, hogy Victornak tényleg az érzelmeimmel való játszadozás a fő hobbija. Na persze! Ő, meg bármi igazán szeretése, ami nem kaja, korcsolya vagy a kutyája - kizárt. Én pedig egy oltári nagy gyökér vagyok, az ölemben laptoppal, felvágottal és kutyafejjel, miközben képtelen vagyok levenni a szemem a fürdőszoba ajtajáról.
Elvégre, bolondul a meglepetésekért – mit szólna, ha rátörném az ajtót, és ráugranék a fürdőkádban? Teljesen meghibbantam. Ezer százalékosan biztos, hogy kitalálná, hogy fordítsa a saját javára a történteket; én vizes lennék, ő meg győztes. A neve is azt jelenti, nem?
Kis csilingelő hang, és a laptopom alsó sarkában apró ablak villan fel: „Nika_Lnko videót küldött.” Voaahh, Nika-senpai és Uno-kun új koreográfiája! Azt hiszem, Maccachin utál engem. Elejtettem a parizerét, és még hirtelen örömömben belekönyököltem az oldalába is. Szerencsétlen állatot ismeretségünk ideje alatt már nem egyszer sikerült megkínoznom akaratomon kívül, és ő szeretetteljesen mégis mindig körülöttem bóklászik. Bár lehet, hogy csak elege van Victorból, és a szőre rasztásra dögönyözéséből.
Na jó, bocsánatkérően kap egy buksisimogatást, és felmászok laptopostól a katonásan rendszerezett íróasztalhoz (hogy a fenébe van ilyen rend rajta?Az enyém legfeljebb azóta néz így ki, mióta Victor becsöppent az életembe, és nem akartam, hogy még a renyheségemmel is cukkoljon), és felkucorodok a forgószékbe.
Nem vagyok büszke arra, amire készülök, de Nika-senpai a Victor utáni legnagyobb példaképem, ráadásul az egyik legjobb barátom volt az egyetemen: együtt dolgoztunk, és együtt jártunk edzeni is.
Hogy őszinte legyek, gyerekkoromban nem igazán érdekelt más Victoron kívül. Mániákusan rajongtam érte, képes voltam csak azért megvenni sportújságokat, mert volt bennük egy kép róla, folyamatosan olvastam, hogy akár egy töredéknyi információt megtudjak róla, még, még, még! És amikor tizennyolc lettem, egyszer csak az egyetemen megismerkedtem Nika-senpaijal a korcsolya-klubban. Hihetetlen volt.
Mivel neki az orosz az anyanyelve, összeszedtem minden bátorságom, és megkértem, hogy korrepetáljon. Khm, ez természetesen nem az, aminek látszik; véletlenül sem Victor miatt kezdtem el nyelvet tanulni, csak nem volt jobb ötletem a szabad kreditjeimhez. És a nyelvtanulás hasznos, ugyebár.
Ha erre Victor rájönne, addig zaklatna, hogy inkább belevetném magam a Volgába. Már csak azért is, mert néha, amikor látványosan elrontottam valamit, nekiállt mosolyogva, oroszul kielemezni, hogy rohadtul olyan vagyok, mint ő az én koromban, majd angolul hozzátette, hogy csak így tovább, már haladok. Fogalma sem volt róla, hogy a nagy részét értettem, ahogy arról sem, amikor egy bódultabb pillanatában „imádnivaló kis hercegem”-nek hívott, majd mikor észbe kapott, mindenáron meg akart győzni, hogy ez azt jelenti: „igazán jól csináltad”. Nem mintha hasonló élményekben reménykednék, ugyan, csak ez vicces. Hahaha. Ha... Azt hiszem, el kéne mondanom neki.
Ó igen, a videó. Túl izgatott vagyok megnézni.
Nika-senpai az egyetem egyik legjobb tanulója volt, egy évvel felettem kezdte a humánkineziológia szakot Detroitban. Négy éven keresztül motivált és fejlesztette az önbizalmam, segített lefogyni, és minden tehetségtelenségem ellenére belémverte az orosz nyelvet gyengébb középfokon (máshogy nem volt hajlandó velem kommunikálni, ráadásul tökéletes ösztönzési módszeréhez tartozott a speciális Victor-fényképgyűjtemény, amit ötletem sincs, honnan googlezhatott össze).
Olyan volt számomra, mint egy őrangyal, és még úgy is nézett ki: hosszú, szőke haja lágy hullámokban omlott le a hátán, és az egész megjelenéséből sugárzott a légiesség. Már kiskorában leszerződött balerinaként, éltanuló volt Oroszországban és ösztöndíjjal vették fel Amerikába. És mindez eltörpült amellett, amikor korcsolyázott (Phichit totál bele van zúgva mai napig, amit egyébként teljesen megértek: Nika-senpai konkrétan egy női Victor… Hmm, azt hiszem, ezt a kijelentést nem gondoltam át teljesen).
Az egyetlen különbség a nemükön kívül, hogy Nika-senpai Victorral ellentétben nem képes lelki válságba taszítani fél perc alatt, miközben ódákat zeng a saját tökéletességéről. És senpai csak párosban jégkorizik, azt is csak hobbiszinten teszi. Várjunk, ez már kettő.
Kattintás után felcsendül egy ismerős dallam, és senpai aranyszínű ruhájában átsiklik a jégen. Csodálom, hogy mostanában már hagyja magát videóra venni, amikor találkoztunk, még fényképet sem hagyott készíteni magáról, pedig Pichittel rengetegszer próbáltuk rábeszélni. Fura egyénekkel vagyok körülvéve. Mellesleg… Victor vajon belefulladt a habokba? Ja nem, hallhatóan lubickol az élvezetekben - addig van időm tizenkét éves fankislányt játszani suttyomban. El ne felejtsem átküldeni Pichit-kunnak.
Nika-senpaira… egy kicsit irigykedek. Homokszőke haja most laza copfban hullámzik mögötte, hihetetlenül kék szemei felolvasztják a jeget. Pazarlás, hogy sosem versenyzett. Talán akkor Victorral már egy pár lennének - ki más lenne tökéletesebb barátnő egy olyan embernek, aki emberfeletti rekordokat döntött, mint egy másik, aki megtehetné? Állati nagy szerencsém van, hogy ez a kettő sosem találkozott.
Mégis mire gondolok már megint?!
„Dancing bears, painted wings… things I almost remember…” Gyerekkoromban rongyosra hallgattam ezt a dalt. Anasztázia is orosz volt. Francba.
Uno-kun, senpai jelenlegi partnere szintén Michiganben tanult, és ahogy elnézem, ő sem volt képes ellenállni annak a tehetségnek, aminek mindannyian tanúi lehettünk, így hát ő is Oroszországban kötött ki végül.
Nika-senpai teste súlytalannak tűnik. A lábai alig érintik a jeget, szinte repül a levegőben, gondolkodás nélkül ugrik a társa karjaiba, aki megtartja, felemeli, és irányítja a mozdulatait. A páros jégkori lenyűgöző.
Vajon mekkora bizalom kell ehhez a partnered iránt? Tudnék én így hinni bárkiben? Persze, aki nem Victor, aki valószínűleg akkor is el tudna kapni, ha épp hason csúszva talicskáznék át a pályán - de mivel mindketten férfiak vagyunk, ennek a lehetősége kizárt. Na meg azért is, mert akkora hülyét képtelen lennék magamból csinálni, ahogy én kinéznék Victor mellett a jégen, még ha ez is a legvadabb álmaim egyike. Mármint azok közül, amikben épp nem csókolózunk.
„Someone holds me safe and warm…”
Nedves, meleg kéz öleli át a vállam, és hirtelen megcsap a már jól ismert, keserédes illat, ami az éjszakáimat kísérti.
Miaszentséges...! Ahh, annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy Victor mögém került. Mondd, hogy nem vörösödtem el! Nem veheti észre, milyen erős hatással van rám a közelsége. És az előző esti álmom után…
Gyorsan leállítom a videót.
- Valaki párosban gondolkodik? – A hangja szórakozott és kihívó; csak a szokásos. Úgy tűnik, minden rendben. Vagyis, dehogy van rendben.
- Ezt csak egy barátom küldte – mondom a lehető legáltalánosabb hangon. - Mindig is tetszett a páros korcsolya, de sosem gondolkodtam rajta, hogy én is... Na meg nem is igazán tudok alkalmazkodni a lányokhoz, és-
A haja vizes, érzem, ahogy a fülem is nedves lesz tőle. Lassan elindul a keze felfelé a karomon, és fogalmam sincs, mi a fenét csinál, de elakad a lélegzetem. Ezt hívják vajon... erogén zónának?! Túl gyengéden simogat, és minden erőmet felemészti, hogy ne sóhajtsak fel. Bele is halnék. Te jó ég, az illata most sokkal erősebb, mint máskor!
- Mi… ez?
Na ne. Kimondtam hangosan! És. Megszagoltam a haját? Ezért minimum ki fog röhögni, vagy rosszabb esetben elkönyvel perverznek, és… bár ő is mindig furcsa dolgokat csinál, és most is ő jött ilyen közel. Én nem tehetek róla, csak az a szag, amitől komolyan, mindjárt…
Ismét csak halkan kuncog rajtam, és a székemnél fogva maga felé fordít. Huh? Alig tíz centiméter választja el az orrunkat.
- Beindultál tőle? – kérdi vesébe látó pillantással, egy félmosoly kíséretében.
…
- Huh?!
Igazából… állatira. Látja rajtam, tudja. El sem merem képzelni, milyen képet vághatok, ráadásul csak most jöttem rá, hogy Victor már megint alulöltözöttebb, mint azt a helyzet igényelné.
- Pézsma és cédrus – közli, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Nem a te hibád, ha nem tudsz ellenállni. Ha szeretnéd-
És újra itt a jég királya. Tudja, hogy vonzó, tudja, hogy ellenállhatatlan; amint megérzi a gyengeséged, végleg maga alá gyűr, és többé nem hagy felülkerekedni, legfeljebb elhiteti veled, hogy a nyomába érhetsz, ha szolgálod őt. Csakhogy én már nem az a Katsuki Yuri vagyok, aki orrvérzést kap, csak mert a nagy Victor Nikiforov rámosolygott.
Határozott mozdulattal megragadom a törülközője szélét, amit a dereka köré tekert, és miközben egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust, lerántom róla - hehe, az a ledöbbent arc megfizethetetlen -; és miután minden férfiasságom és önfegyelmem összevakartam, hogy véletlenül se nézzek le – izé, ezt most azt hiszem, nem mondtam ki még fejben sem – egyszerűen a fejére dobom. Imádok a hajával szórakozni, már csak azért is, mert ez azon kevés dolog egyike, ami még őt is képes kibillenteni a lelki nyugalmából.
- Csöpög belőled a víz. Meg fogsz fázni.
Érdekes, amikor tudom, hogy szexi vagyok, egy oktávval mélyebb lesz a hangom.
Teljes siker, meg sem tud szólalni, csak csendben figyel, én pedig töretlenül szárítgatom, mintha fizetnének érte. Mondjuk, ha azt vesszük, ingyen szenved már hónapok óta, hogy ne égessem be az egész világ előtt - szóval akár ki is élvezheti.
Lassan, gyengéden, felőrölve minden önuralmát – kezdem azt hinni, hogy szadista hajlamaim vannak. A mazochisták mellett. Neki pedig gyanítom, van egy csöppnyi hajfétise, mert pár másodperce egy szemernyit sem változott az arckifejezése, de abban sem vagyok biztos, hogy lélegzik egyáltalán. Ne nézz le…. ne nézz le… Nem megy.
Már a szemeitől is nehéz elszakadnom, de az ajkai valósággal magukhoz vonzanak. Az a száj; éreztem már a magamén pár röpke pillanatra az utóbbi időben, de akkor mindig csak hirtelen felindulásból történt, és túl sokáig ki sem tudtam élvezni. Eddig mindig ő kezdeményezte, de mi lenne, ha most…
Közelebb, még egy kicsit… Fogalmam sincs, mikor érkezett térdre, és én ülőpozíciómból adódóan mikor kerültem fölé, de már nem is számít. Most először én akarom meglepni őt, adni neki egy olyan élményt, amit egyhamar nem fog elfelejteni.
Talán tényleg nem lélegzik? A szeme nyitva van, nem is pislog, örökösen hófehér bőrén mintha alig észrevehető, rózsaszín foltok tűnnének fel. A szája. Résnyire nyitva felejtette? Talán… Nem lehet! Szándékosan arra vár, hogy megtegyem? Ösztönösen mozdulunk egymás felé, a törülköző leesik a fejéről a vállaira.
Közelebb, és közelebb, már csak nagyjából két centiméter lehet köztünk, innen már tényleg nincs visszaút! A tenyerem az arcára simítom, ő lehunyja a szemét, és én mindjárt… elérem…
„…my heart used to know… Things it yearns to remember…”
Maccachin megtalálta a jutalomfalatkás zacskót az asztal tetején, a laptop mögött, és az idióta eb csodásan rámancsolt a space-re. Hogy az a…!
Zavartan pislogok vissza Victorra, aki közben már félig a kutyáján csüng, és merev arckifejezéssel bámul a képernyőre. Nem lehet, már megint elcsesztem!
Victor tekintete egyre sötétebb, ahogy figyeli senpaiék Anasztázia-gyakorlatát, majd egyszer csak megragad az ingemnél fogva, és leránt magához, totálisan mellőzve a tényt, hogy a térdem egyenesen a padlóhoz csapódik. Maccachin boldogan fut a frissen zsákmányolt reggelijével, hogy beássa a zsákszámnyi játéka közé.
- Yuuri. Csináljuk!
Victor most hozzám beszél? Micsodát csináljunk? ... MI?!
Talán… azt, amit tegnap este?! Nem, az nem lehet!
- M-m-mire gondolsz, Victor? – kérdem reszkető szűzlány hangon. Ennyit a dominanciámról, és a korcsolya nélküli Erószról. – Én...!
Az egész ember szinte ragyog.
- Párost! Egy páros koreográfia, kettőnkkel, egy külön előadásban, Szentpéterváron!
Ah, szóval tévedtem, mégsem arra gondolt. Égés. Várjunk csak, hogy mit akar...
- Miii?! - Ennél mélyebbre már úgysem süllyedhetek, pláne, mivel ritka idióta pózba sikerült vágnom magam a földön, a szék és az asztal közé préselődve. - De, de, de nekem fogalmam sincs az emelésekről, meg a párosról, és és fiú vagyok! Te egyáltalán értesz hozzá?
Miközben én egy szuszra elhadartam az összes létező kifogást, ami hirtelen eszembe jutott, ő látszólag összeszedte magát. Ez sosem túl jó kezdet. Egy szál f… frottírtörölközőben feszít, és ismét le se olvad a gyermeki „hat kiló csokit kaptam a Télapótól” vigyor az arcáról. Neki látszólag teljesen normálisan megy a beszéd, ami vagy azt jelenti, hogy előbb túl sokat gondoltam bele, vagy csak Victor ihletet kapott, amiről a jóég se fogja tudni lebeszélni. Gyanítom, az utóbbi.
- Természetesen! – újságolja lelkesen. - Juniorként volt néhány partnerem is, de nem igazán tudták tartani a ritmusomat, úgyhogy visszatértem az eredeti tervekhez.
Aha, oké.
- Victor - kezdem szkeptikusan, hátha ebből esetleg megért annyit, hogy visszaszálljon a realitás talajára. - Ha a te tökéletesen kiképzett partnereid nem tudták, gondolod, hogy nekem menne?
Mintha komolyan elgondolkodna ezen.
- Az állóképességed megvan hozzá - mondja feltartott mutatóujjal. - Ami a többi részét illeti, egyelőre kizárt. De ezért vagyok én az edződ, nem igaz?!
És már megint nem vesz komolyan. Ahh. Maccachin, soha többé nem veszek neked tarjás jutalomfalatkát! De ez mégis teljesen abszurd. Vannak dolgok, amire még ő sem képes, bármennyire is szeretné!
- Teljesen mindegy, még ha világrekorder is vagy, és tudsz varázsolni – mondom a létező legkomolyabb hangomon, mintha még reménykednék benne, hogy jobb belátásra téríthetem - két férfi nem műkorcsolyázik párosban!
- Hmm, most hogy említed, ez bizonyára meglepné a közönséget.
Komolyan. Nem. Hiszem. El. Már megint itt tartunk! Ahelyett, hogy végre pihennénk és nekilátnánk egy új koreográfiának, közben meg… lazítanánk kicsit, most valószínűleg belevágunk az eddigi legabszurdabb dologba, ami Victor agyában valaha megszülethetett. Bármennyire is lázadunk fel, a közönség nem fogad el mindent – és már a netnek, na és persze Victor hirtelen felindulásainak hála így is túl sok információ terjeng rólunk, ami elég zavarba ejtő. Beszél, beszél, beszél. Nem is értem, mit mond, de azt hiszem, az elhangzó ugrásokból ítélve már a koreográfián töri a fejét. Na ne, ezt biztos, hogy nem fogom-
- Ahh, és Yuuri. Fogynod kell!
Tutira kinyírom egyszer. Vagy ő engem.
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Nyugodtan írjátok meg a véleményeteket, örülök mindennek :3 ja és... hamarosan megjelenik egy grumpy cat is, csak hogy ne legyen már olyan egyszerű az életük ;D
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Tetszik! :D Kíváncsi vagyok, mikor is bonyolódnak egymásba, de ténylegesen és ki is lesz a domináns :P