7. fejezet – Bukott angyalok
Hogy mi a boldogság? Én, Katsuki Yuri, talán sokkal többet gondolkodtam már ezen életem során, mint ahányszor értelme lett volna. Ha tízévesen megkérdezték volna, mi lenne az, ami után bátran azt mondanám: most már akár meg is halhatnék, nem is tétováztam volna rávágni, hogy „Victorral akarok korcsolyázni”. Ennél többet viszont sosem reméltem volna. Ha teljesen őszinte akarok lenni, már az is csodával határos, hogy a sok csalódás, és a menekülés utáni vágy ellenére ő kitartott mellettem, és elkapott, amikor zuhanni kezdtem, bármennyire készültem végleg feladni. Mikor mertem volna remélni, hogy egy nap majd így fekszem mellette, hogy én leszek az egyetlen, akit ilyen szorosan tart a karjaiban? Hihetetlenül biztonságban érzem magam, még ha a szívem egyre inkább ki is akar szakadni a mellkasomból.
A kislámpa még mindig ég, és bár máskor képtelen lennék elaludni világosban, most kimondottan örülök a fénynek. Talán kicsit elbóbiskoltam, de az az érzés, amire ébredtem, határozottan elűzte az álmot a szememről.
Kellemes melegség vesz körül. Victor hátulról ölel át, vékony, erős karja a hasamon pihen, a haja csiklandozza a vállam. És… valami más is hozzányomódik a combomhoz, de abban nem merek biztos lenni. Ah, nem lehet... Attól függetlenül, hogy talán csak pár órája könnyebbültem meg, most még izgatottabbnak érzem magam. Mi ez? A túlcsorduló érzelmek mellékhatása lenne?
„Utána” mindig egész jól szoktam lenni, most mégis, magamon érezve Victor illatát, az ölelését, egyszerűen még többet akarok belőle. Ő viszont édesen alszik mögöttem, mint egy jóllakott csecsemő, és még ha elég határozottan érzem is, hogy ő is készen állna egy újabb... (Minek is szokták ezt mondani? „Menet”-nek?), holnap egész biztosan megkapnám a magamét, ha nem lenne elég erőm toe loop-ot ugrani. Vagy csak nem lenne kellően magas az ív. És persze őt sem lenne szívem felkelteni az önuralmam hiánya miatt. Azt hiszem.
Nem tudom, hogy szándékosan történt-e, vagy csak álmunkban fészkelődtünk pont ebbe a pozícióba, de ennél tökéletesebben nem is simulhattunk volna egymásnak. És épp ez okozza a legnagyobb dilemmát. Még ha nem is csinálunk semmit, büntetlenül akarom bámulni Victort! Többször is láttam már meztelenül, de a neveltetésem és a gátlásaim megakadályozták, hogy alaposan szemügyre vegyem, főleg, amikor ébren van. Alvás közben pedig nem találtam etikusnak. Ám a tegnapi éjszaka után (vagy az még „ma” volt?), azt hiszem, amolyan kimondatlan engedélyem van rá. Ugye? Addig mocorgok, hogy sikerül észrevétlenül kibontakoznom az öleléséből, és a hátára döntenem. Kicsit nyöszörög álmában, mintha váratlanul érné a szoba hűvössége a testem melege nélkül, de pár pillanattal később ismét édesen szuszog tovább.
Annyira imádnivaló – férfi létére! A haja kócosan borítja be a fél arcát és a párnát körülötte, a szája alig észrevehető, apró résnyire nyílik, a szempillái pedig valahogy bűnösen hosszúnak tűnnek. Kicsit hiányzik ugyan a jégkék szempár csillogása, de az a boldog nyugalom, ami most sugárzik belőle, mindenért kárpótol. Na jó, talán én is vétkezhetek néha! Elvégre, Ő akarta belőlem mindenáron a bűn szimbólumát faragni, és a szerelem címszava alatt belém olvasztani Erószt.
Kínzó lassúsággal indul el lefelé a tekintetem, és már az is zavarba hoz, amilyen bűnre csábító a mélyedés, ami a kulcscsontja és a nyaka vonala között húzódik. Nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy óvatosan, az ujjam hegyével végigsimítsak rajta. Ohh! Hátborzongatóan forró és nyirkos a bőre, és mégis olyan hihetetlenül puha!
A mellkasa mostanában sokkal vékonyabb, mint amikor megjelent az onsenünkben. Talán az lehet az oka, hogy napestig csak henyélt egész évben, és ha néha az edzések alatt be is mutatta, mit kéne csinálnom, leginkább a korlát mellől ugráltatott, vagy épp Maccachint dögönyözte. Az egyetlen szerencséje lehet, hogy velem ellentétben nem hajlamos hízásra, különben az ő étkezési szokásaival már a szárazföldön gyorsabban gurulna, mint ahogy a jégen siklik. Ennek a gondolatára igyekszem nem belefulladni a saját elfojtott nevetésembe.
Mégis, ez a test, ami kitárulkozik a szemeim előtt, még így, a duzzadó izmok nélkül, vékonyan és törékenyen is feszes és csábító. Ő még hetven évesen is ugyanilyen vonzó és szexi lesz, ha nem is tesz érte semmit – de hát ez Victor Nikiforov.
Huh? Eddig ugyan még nem figyeltem meg különösebben, de… a mellbimbói alig sötétebbek, mint a bőre. Annyira aranyos! Bár, ha ezt meghallaná, valószínűleg magába roskadna. Vajon ráébredne, ha…? Csak egy apró csókot lehelek rá, és jóformán szívinfarktust kapok, mert Victor – akármilyen hihetetlen - válaszul felsóhajt álmában. Te jó ég, mit művelek?! Ez már erőszaktevés, nem?
Annyira jó íze van a bőrének! Nem tudom, mit érzek egyáltalán, de az illat, ami belőle árad, és az a kellemesen sós íz, ami ehhez társul, együttesen lebontják minden ellenállásomat. Tudni akarom, mindenhol ugyanez a kombináció fogadna-e, ha bebarangolnám a teste minden egyes szegletét! Jaj, ne. Ugye, nem arra készülök, hogy álmában…? De bizony.
És mire észbe kapok, a szám már a hasát csókolgatja, az ujjaim gyengéden simogatják az oldalát, a csípőjét, a nyelvemmel épp csak feltérképezem a domborulatokat, az összeset, amit képes vagyok elérni – (ahh, francba, Victor íze egyre erősebbé válik, ahogy lefelé haladok, míg már lassan ki sem bírható ép ésszel!) -, és megtörténik, amire abszolút nem számítottam.
- Yuuri…
Victor hangja olyan halkan és elkínzottan hallatszik, hogy nem tudom eldönteni, hogy épp szenved, vagy nagyon is élvezi ezt. Azt hiszem, a lelkem is belém fagyott, úgy pislogok fel rá. Még mindig alszik. Huh? Akkor ezek szerint… rólam álmodik? Vajon-
Magamban már képes lettem volna elmerengni, hogy vajon pontosan miféle gondolatai lehetnek rólam, de valami teljesen nyilvánvalóvá teszi – és az a valami épp most nyomódott a hasamnak, egyértelműen a tudomásomra hozva, hogyha eddig képes voltam elmenni, nem lehetek olyan kegyetlen, hogy félbehagyjam.
Habár láttam már ilyen állapotban, még mindig képes ámulatba ejteni. Ahh, talán csak álmodom! Victornak éjjeli mere… öhm, szóval, olyan állapotban van, miközben talán rólam álmodik? Ne, nem lehetek zavarban ettől! Elvégre velem is megtörtént már párszor miatta, és a tegnapi dolgaink után ennek már nem kéne ennyire izgalomba hoznia. Hihetetlenül kínos, szerintem még a fülem is főtt rák színű ebben a pillanatban. Szerencse, hogy Victor nem látja ezt; bár, a közelségem valószínűleg érzi. Istenem, annyira kívánatos, minden egyes része! Az arca, a párnákon nyugvó karjai, a mellkasa, a lapos hasa, a kinyújtott jobb, és a felhúzott bal lába, a hosszú, izmosan vékony combjai, a… Mit is akartam mondani?
Azt hiszem, tudom, mit kéne tennem, de tekintve, hogy még sosem próbáltam, és fogalmam sincs, hogy Victor szeretné-e egyáltalán… oh, most komolyan meg fogom tenni? Bevallom, egy párszor elképzeltem már, hogy örömet okozok Victornak, akár „így” is, és ha még nem égnék eléggé, azt is hozzátenném, hogy titokban megnéztem pár oktatóvideót is egyetemista koromban, de… most fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék hozzá.
Az én elsőszámú edzőm egyre nyugtalanabbul szedi a levegőt, és tudom, hogy az elhanyagolás akkor sem épp kellemes, ha az ember nincs öntudatánál, különösen, ha arra ébred fel. De mi lesz, ha magához tér, és… elutasít? Nem, Victor sosem tenne ilyet. Talán felajánlaná, hogy nem kell ezt csinálnom, és kitalálna valami ellenérvet, de sosem küldene el.
Annyira csodálatos és figyelmet követelő! Rám vágyik. És én – ha belepusztulok is – ki fogom elégíteni Victor minden apró, titkos szükségletét, amiket még magának sem merne bevallani. Hogy is csinálják az ilyesmit a filmekben? Vagy inkább bízzam a megérzéseimre? Oké, kezdjük csak szép lassan, óvatosan. Egy csók. Abból sosem volt semmi gond. Csak egy leheletnyi érintés, mintha meg sem történt volna, de mégis, olyan erős, ősi ösztönöket indít el bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam. Victor… megrándul a szám alatt.
Csodálatos. Forró és nedves, szinte könyörög az érintésemért. És én már nem tagadhatom meg tőle.
Nem vagyok benne biztos, hogy ügyes leszek, abban sem, hogy egyáltalán mi az, ami jól eshet egy férfinak, hiszen még így nekem sem csinálta soha senki. Bár az óvatosság valószínűleg elég fontos része. Akkor talán... próbaként, jó lesz, ha eleinte csak a nyelvem használom, aztán majd fokozatosan…
Talán az a legnehezebb az egészben, hogy ne nézzem közben az arcát. A lágy vonásai lassan feszültté válnak, és nem látok túl jól ebben a félhomályban, főleg szemüveg nélkül, de… mintha egyre kipirultabb lenne. Annyira jól néz ki, Úristen! És én vagyok az egyetlen a világon, aki most ezt csinálhatja vele.
A kezem magától mozdul, hogy a már kipróbált módszerekkel csatlakozzon a számhoz, és már nem is próbálom erőltetni, hogy elszakítsam a pillantásom Victorról. Minden mozdulatom megerősíti egy halk szusszanással, ahogy hirtelen fújja ki a levegőt egy jól eltalált csók után, és amikor még nagyobbá válik és megreszket a kezemben, elérkezettnek látom az időt, hogy mélyebbre engedjem őt.
Elsőre kicsit ijesztő a gondolata, hogy talán szánalmasan rosszul csinálom, vagy hogy olyan ügyetlen leszek, hogy fájdalmat okozok neki, de az a szenvedély, ami álmában megmutatkozik a vonásaiban, eltörli minden félelmem. Ah, az illata itt a legerősebb, teljesen elbódítja a fejem, és egyre inkább elveszítem az öntudatom. Ez… Victor vágyának az illata, amit irántam érez. Lehet bármi ennyire lenyűgöző a világon? És vajon milyen lehet… az íze?
Ohh! Úgy terveztem ugyan, hogy talán csak egy kicsit segítek rá, de… képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek. Akarom. Akarom, hogy csak az enyém legyen Victor, teljes egészében. Egyre forróbb, és egyre gyorsabban veszi a levegőt, már csak annyit látok, hogy a mellkasa is egyre szaporábban emelkedik és süllyed, de még mindig nem ébredt fel. Ilyen mélyen aludna? Ahh, nem is igazán tudom, mit mondanék, ha véletlenül felébredne közben, pedig már azon csodálkozom, hogy nem történt még meg. Érzem, hogy közelít. Az apró hangok, nyöszörgések (amikről ha tudna, talán letargiába ejtenék), egyre sűrűbbé válnak, míg végül a csípője is felveszi az ajkaim ritmusát, és minden mozdulatomra, amit a számmal vagy a nyelvemmel teszek, ő is előre löki magát. Egyre gyorsabban, egyre mélyebben, és mikor már semmi nem tarthatná vissza, hogy beteljesüljön, megérzem Victor ujjait az arcomra simulni.
A másik kezével a hajamba túr, álmosan-elgyötörten nyög fel utoljára, és engem annyira sokkol, hogy rajtakapott, hogy teljesen felkészületlenül ér, amikor egy pillanat alatt még nagyobbá és keményebbé válik, és még mélyebben hatol belém. Victor íze hirtelen elönti a számat.
Ahh… megilletődve próbálok levegőhöz jutni, hogy közben neki se rontsam el pont a legfontosabb pillanatot, de ez nem egyszerű. Ez az íz egyszerre tesz boldoggá és tölt el kétségbeeséssel. Akkora… idióta vagyok, hogy elsiettem!
Amikor mindketten lecsillapodunk kicsit, Viktor maga emel fel magáról az államnál fogva, nehézkesen felül hozzám, és hitetlenkedve néz rám. Elborzasztó látványt nyújthatok, tiszta maszatosan és felhevülten, kócos hajjal, és vörös arccal, ráadásul képtelen vagyok a szemébe nézni. Nagyon elszúrtam, ugye? Annyira egyszerűnek tűnt, ahogy mások csinálták, mégis...
- Moy prekrasnyy, már megint nem fogadsz szót nekem. – Victor hangja érdes, mégis hihetetlenül kedves bársonyossággal töri meg a szobában beállt csendet. Huh? Komolyan a gyönyörűségének hívott? Ebben a mostani állapotomban? - Mondtam, hogy pihend ki magad holnapra.
Még akkor sem enged ki az öleléséből, amikor álmosan tapogatózva zsebkendőt szerez az éjjeliszekrényről, és letörölgeti az arcom az előbbi tevékenység maradványaitól.
- Nem voltam túl jó, ugye? – motyogom megszégyenülten, és már várom, hogy valami komolytalansággal összetörje a pillanatot, amivel mindkettőnk zavarát leplezheti, de továbbra is csak mosolyog rám, a szeme pedig úgy ragyog, mintha valami különösen drága kincsre nézne.
- Még soha senki nem ébresztett ilyen kellemesen – vallja be egyszerűen, és bár az apró pírfoltok még látszódnak az arcán, valójában sokkal összeszedettebb, mint én. – Igaz, én szerettem volna először csinálni neked, de megint megleptél.
Gyengéden dönt el az ágyon, és takar be mindkettőnket, én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy felrobban az egész testem. Ohh. Annyira rá koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy én magam is borzasztóan begerjedtem. Kicsit hátrébb csúszok, hogy Victor véletlenül se vegye észre, ő azonban túl jól ismer ehhez; a homlokunkat egymáshoz simítja, és míg egyik kezével az arcomat simogatja, a másikkal lenyúl, és a markába vesz.
Épp csak kis híján tudom visszafogni, hogy ne kiáltsak fel. Gyakorlott mozdulatai megállás nélkül taszítanak egyre mélyebbre és mélyebbre a gyönyör hullámaiba, míg végül semmi más nem létezik számomra a világon, csak Victor homloka, az érintései, és az az őrjítően forró kéz, ami kényeztet odalent.
- Holnap este, ha szeretnéd, addig fogom csinálni neked, amíg meg bírsz mozdulni – ígéri mosolyogva, de olyan elszántsággal, hogy nyelnem kell egyet, pedig már a légzés is nehezen megy.
Egyre erősebben és gyorsabban mozog, és végül már ő maga is eltűnik a szemem elől, csak az illata és az íze marad nekem. Egy vakító, lüktető fehérség, ami magába olvaszt, és mikor mindent magába szívott, amit Victor iránt érzek, egy végső, nyögésbe fulladt sóhajtással tör ki belőlem, nedvessé téve Victor kezét és a takarót közöttünk.
Fogalmam sincs, mikor csókolt meg, már csak annyit érzékelek, hogy az ajkai az enyémre simulnak, és a karjaiban zuhanok a sötétségbe. Bármi történt is köztünk a múltban, és bármi vár ránk a jövőben, sosem leszek képes elengedni ezt a boldogságot.
~§~
Tekintve, hogy én aludtam kettőnk közül a kevesebbet, és mégis én keltem hamarabb, kezdem tényleg elhinni, hogy emberfeletti állóképességgel vagyok megáldva. Mindezek ellenére végre eláraszt a nyugalom. Sehol egy sürgető, idegőrlő gondolat, csak a tiszta szerelem, ami kicsit elbódít, de nem készül megőrjíteni. Victor már megint angyalian durmol a takaró alatt kiterülve, és legszívesebben órákig elnézném még, ahogy a reggeli napfény az arcán játszik, de borzaszóan idegesít, hogy mindenem izzadt és ragad. Vajon ki tudnék osonni észrevétlenül egy gyors zuhanyzásra? Bár… idegen házban nem szívesen mászkálok egyedül, főleg nem ilyen állapotban, de egyszerűen képtelen vagyok így várakozni.
Óvatosan kimászok Victor mellől, és lekapcsolom az éjjel közepén továbbra is égve felejtett kislámpát. Oké, köntös fel, tiszta alsó, tiszta nadrág, ah, Karatsuki póló! Erről jut eszembe, ma szeretnék az edzés és Victor mellett sok-sok-sok időt eltölteni senpaijal! Igaz, hogy írásban folyamatosan kommunikáltunk, de személyesen majdnem két éve nem láttam. Ismét gondtalan diáknak akarom érezni magam egy kicsit, Nika mellett korcsolyázni a jégen, szinkronban salchow-t ugrani, a kezét fogni és átölelni, miközben önfeledten nevetve siklunk a jégen. Victorral ellentétben vele sosem éreztem feszültnek és frusztráltnak magam, sőt, a jelenléte felszabadított és megnyugtatott. Jobban belegondolva, talán nekem mindig is ő volt az Agapém. Victor véres bosszút állna rajtam, ha megtudná ezt.
Lassan tényleg elgondolkodhatok a besurranó szakmán, ha kiöregszek a korcsolyából. Szinte hangtalanul sikerül kiosonnom a folyosóra, és becsuknom magam után az ajtót. Fürdőszoba, fürdőszoba… melyik ajtó is volt pontosan? Ez? Oh, ennek kellett lennie. Vagy várjunk, nem a másik?
- Törölközőt találsz a csap alatti fehér szekrényben.
Az a fáradt, de nevető hang egy pillanatra úgy ér, mintha leöntöttek volna jeges vízzel. Rajtakaptak! Nika senpai a kanapén ül, felhúzott lábakkal, az ölében Maccachinnel és egy gőzölgő fehér csészével.
- Huh? Törölköző? - Ahh, fenébe, tudtam, hogy valamit kihagytam!
- Megint elfelejtetted, nem? Komolyan, Victor memóriája sem túl jó, de a tiéd a legszörnyűbb.
Nem is igaz! Na jó, de. Viszont annak határozottan örülök, hogy felkaptam magamra a köntöst, mielőtt kijöttem – bele is halnék, ha senpai tiszta maszatosan látna, magamon az előző éjszaka tagadhatatlan jeleivel. Te jó ég, az előző éjszaka!
- Csak… leizzadtam egy kicsit – mondom gyorsan, minél kevesebb remegést engedve a hangomnak, és villámgyorsan becsörtetek a fürdőbe. Hálistennek eltaláltam a helyiséget.
Habár tudom, hogy nem maradhatok itt örökre, most legszívesebben lecsordogálnék a vízzel együtt a lefolyón. Victor illata még mindig átjárja a testem, érzem mindenemből áradni. Vajon csak én érzem ezt, vagy mások is fogják? Na jó, nem menekülhetek örökké.
Gyorsan felöltözök, és óvatosan, minél kevésbé bűnbánó arccal kilépek a nappaliba, és leülök senpai mellé. Még ha mostanában ki is derült pár fura dolog róla, ő sosem ítélne el semmiért. Meredten bámulja a méretes, szürke televízió képernyőjét, amin egy kislány és egy kisfiú balett mozdulatokat hajtanak végre.
- A tanítványaid? – kérdem őszinte érdeklődéssel, ő pedig bólint.
- Nasztya és Ivanechka, ikrek. Tehetségesek a balettben és a jégen is, de a szüleik csodákat várnak tőlük. Ők inkább csak kényszerből próbálkoznak.
Igazán elkeseredettnek tűnik, ahogy a - talán – kávéját kortyolgatva figyeli a két gyereket, és próbálja meglátni, mi a hiba a lépéssorban. El sem tudom képzelni, mi minden létezhet még Nika múltjában, amiről nem tudok, pedig nagyon is szeretném megérteni.
- Talán majd találnak egy példaképet, mint te, senpai – mondom őszintén, bár elég képmutatónak érzem magam, hogy pont én beszélek, aki már-már hírhedt a Victor iránti beteges fanatizmusáról. Na jó, csak az voltam. Most már teljesen más érzéseim vannak, azt hiszem.
- Az ő korukban engem sem igazán érdekelt – vallja be Nika őszintén. – Apa eléggé ideges volt miatta.
Egy újabb információ, ami ezernyi új kérdést vet fel: az apjuk, aki látszólag nem él itt, aki olyan sebet okozott nekik, amiről nem beszélnek, de érezhetően bennük van. Fenébe. Túl indiszkrét lenne egyszerűen csak rákérdezni.
- Mit iszol? – csúszik ki a számon, szerencsére inkább ez, mint a többi dolog, amik a fejemben kavarognak.
Nika tétovázik egy kicsit, majd megsimogatja Maccachin fejét, és felém nyújtja a csészét.
- Moccacinot. Megihatod, ha szeretnéd, nincs benne cukor, csak egy kis kókusztej. Jobb leszel tőle, és Victor is örülni fog neki.
Huh, miért kuncog? Sosem hallottam róla, hogy a kókusz fokozná a sportteljesítményt, de hát egy színjelessel végzett, diplomás kineziológusnak ne hinné el az ember…
- Menjünk el korcsolyázni együtt – nevet rám, és vállon bök. – Ha már az egyen-pólónkat vetted fel.
Az ötlet valami bizsergető melegséggel tölt el, és legszívesebben máris felpattannék, és elfutnék vele az első jégig, amit találunk! De…
- Victor kivégez, ha nélküle megyek el – mondom lesütött szemmel. Talán nem fújná fel a dolgot, elvégre Victor sosem a véreskezűségéről vagy a haragtartásról volt híres, de valahogy érzem belül, hogy teljesen kiakadna, ha egy szó nélkül lelépnék senpaijal, amíg ő alszik. Huh, ez olyasmi, mint a „megcsalás”? De mégis, a szívem mélyén vágyom rá, hogy Nikával legyek. Vele is. Victorral is. Mindkettejükkel. És ez már így fejben kimondva is elég betegesen hangzik.
- Vityának meg kell tanulnia bízni benned, ha a partnereddé akar válni.
Huh? Jobban belegondolva, talán Victor tényleg nem bízik bennem? Sosem gondolkodtam ezen, hiszen nekem már természetessé vált, hogy az életem is rábíznám, de ezek a szavak mégis szöget ütnek a fejembe. Senpai pedig, úgy tűnik, tökéletesen átlátja ezt. Csak remélem, hogy nem vágok olyan kétségbeesett képet, amilyennek belül érzem most magam.
- Amióta abbahagytam a korcsolyát nyolcéves koromban – kezdi sötét tekintettel, én pedig igyekszem nem kibukni az információtól, hogy Nika mégsem volt kezdő, amikor én tanítgatni próbáltam -, Victor senkihez nem volt képes alkalmazkodni a jégen. Önfejűen hajszolta a sikert, igyekezett lenyűgözni a közönséget, és senki mást nem hagyott ragyogni maga mellett. Te viszont más vagy. Ha a jégre lépsz, Victor bármilyen jó, két lehetősége lesz. Vagy az árnyékoddá válik, ami vezeti a mozdulataidat, vagy sosem lesz képes együtt dolgozni veled, és elbukik a partneredként. A páros műkorcsolya egy kőkemény sport, tele veszélyekkel. Egyikőtöknek sem lesz egyszerű, és talán nem is a te részed a nehezebb ebben.
Azt hiszem, csak most tudatosul bennem, milyen keveset tudok arról, amire vállalkoztam.
- Ez valamiért borzalmasan hangzik – vallom be. Egy kicsit talán félek. Azt hittem, ebben nem lesz semmi olyasmi, ami gondot okozna Victornak. Egyáltalán hogy létezhet bármi a jégen, ami neki nem megy ösztönösen?
- A páros műkorcsolyában talán észre sem veszed, mennyire háttérbe szorul a dominánsabb fél. Mint egy mesében. Ő azért van a jégen, hogy a hősies herceg legyen, akinek a hercegnője tündököl a karjaiban. De ha belegondolsz, a mesék többségében sem a hercegek a főszereplők, hanem a hercegnők.
Au. Határozottan beletapos a férfi öntudatomba ez a hasonlat.
- Hogy őszinte legyek, nem szeretnék hercegnő lenni. Csak egyszerűen… Yuri.
Ennél bénábban meg sem fogalmazhattam volna. Vegyük hozzá még a reményvesztett fejemet is, és megkapunk, mondjuk… egy tál katsudont, minden körítés nélkül. Nem a jó értelemben.
- Egy feltörekvő herceg, aki elrabolja Victor Nikiforov trónját?
Azt már Yurio rég elrabolta. Khm, ezt Victor előtt nem mondjuk ki. Ahh, talán, ha teljesen őszinte akarok lenni, régebben voltak ilyen gondolataim, de… ez őrültség. Na meg, már nem is igazán akarnék jobb lenni nála, egyszerűen csak érezni akarom magam mellett, hogy csak rám néz, csak engem figyel, amikor korcsolyázok.
- Senpai, te is tudod, hogy sosem győzhetném le Victort a jégen. Ő egy született tehetség.
- Biztos vagy ebben? Vagy inkább úgy kérdezem: szeretnéd látni, milyen volt az az ember, akit most legyőzhetetlennek tartasz, mielőtt elhitte magáról, hogy ő lehet a legjobb?
Miközben épp beleveszni készülök a kókusztejes moccacino csodálatos, édes ízébe, hogy addig se töprengjek máson, Nika a tévéhez sétál, és kinyitja az alatta lévő, hatalmas komódot. Roskadásig van pakolva régi kazettákkal.
- Ezek itt a felvételek, amiket apánk készített rólunk, miközben edzett minket – meséli nem túl lelkesen. – Szeretnéd, hogy meséljek róla, ugye?
Na jó, igyekszem nem túl lelkesen bólogatni. Bár azt hiszem, annyiban hasonlít a testvérére, hogy pár perc után bármilyen kegyetlenségemet kiheverné.
- Nikolai Lukyanenko , az apánk olimpiai bajnok volt a maga idejében. Egy igazi, vérbeli sportoló, akit csak a győzelem érdekelt. Oroszországban mindenki ismerte a nevét, és talán egész Európát bejárta a híre. Vele ellentétben anyánk a jégtáncnak szentelte az életét, ami sokkal inkább művészet, még ha az alapjaiban meg is egyezik a műkorcsolyával. Apa mindig is arra vágyott, hogy legyen egy lánya, aki helyettesítheti anyát, akit képtelen volt rávenni a versenyzésre, ezért amikortól meg bírtam állni a lábamon, szinte le sem engedett a jégről. Arra vágyott, hogy az ő tanítványa legyen a világ legjobb korisa. Victorral ellentétben én lassú, folyamatos kiképzést kaptam a kezdetek kezdetétől, őt viszont egészen addig nem is engedte a közelembe a jégen, amíg nem tudtam tökéletesen megállni rajta. Azt mondta, visszafogná a fejlődésem, ha még rá is figyelnem kéne.
Az az ember valamiért már ennyitől is unszimpatikussá vált számomra.
- Mi? De hát… miért nem korcsolyázhattatok együtt? Azt mondtad, együtt edzett titeket!
- Később igen. Csak mert észrevette, hogy az egyetlen dolog, amiért képes vagyok harcolni a jégen, az Victor boldogsága. Velem ellentétben ő imádta a korcsolyát, még ha nem is volt benne különösebben tehetséges eleinte. Gyűlöltem, hogy miért nem belőle próbált apa bajnokot csinálni, amikor ő másra sem vágyott, csak a figyelmére. Hogy vele is törődjön kicsit, ne csak velem.
Ez valahogy annyira hihetetlen számomra. Az is, hogy Victor kezdetben nem volt túl jó, de ami még inkább, hogy egy szülő hogy viselkedhet így a gyerekeivel? Nem emlékszem rá, hogy annak idején anyáék bármiféle különbséget tettek volna köztem és Mari-nee között. Támogattak minket, amennyire csak tudtak, és arra neveltek, hogy szeressük egymást. Annyira elképzelhetetlen ez számomra!
- Apa sosem tartotta sokra Victort, és egyáltalán a férfiak szerepét a páros műkorcsolyában – folytatja Nika, és hunyorogva próbálja kibogarászni a kazettákon lévő írásokat. - Azt mondta, bárhol találunk mellém egy idiótát, aki fel tud emelni. Az hiszem, a saját bukását láthatta Victorban, amikor ránézett, és sehogy nem volt képes elvonatkoztatni tőle. Még a nevünk is…
Meg mernék rá esküdni, hogy már nem is tudatosan beszél, csak maguktól ömlenek belőle a fájdalmas szavak. Sosem szeretett magáról beszélni, és az, hogy mégis megteszi, furcsa melegséggel önt el. Hálás vagyok ezekért a szavakért, és semmiért nem szakítanám félbe.
- A Victor nevet anya választotta, mert egy hónappal azelőtt született, amikor apa indult a nemzetin. Anyának apa volt a legnagyobb csillaga, biztos volt a „győzelmében”, aminek ezzel próbált emléket állítani. Tudta, mit jelentett apának a nemzeti; de végül elbukott egy feltörekvő műkorcsolyás, Yakov Feltsman ellen. Ezután a bátyám egész lénye erre az élményre emlékeztette, és talán… ezért választotta nekem bosszúból a Nikita nevet. Azt jelenti: „legyőzhetetlen”. Ráadásul gyakorlatilag a saját nevét adta nekem. Sokat várt tőlem, és valósággal irritálta, ha rajtakapott minket, hogy Victorral együtt játszunk. Amikor én rontottam el valamit, azért is őt verte el. Ha sírt, megbüntette, ha én sírtam, akkor is. Undorító, nem? Mindketten megtanultunk mosolyogni, akkor is, ha fájt valamink. Végül meggyűlöltem az egész korcsolyát, ahol az én hibáim miatt is Vityának kellett szenvednie.
- Öhm… - mondanom kéne valamit, gyerünk, mondj valamit! Mégis mit mondhatnék? Ez lenne az oka annak, hogy ennyire eltávolodtak? Vagy valami más is lenne, amiről Nika képtelen beszélni nekem? Bár nem ismerem, kedvem lenne megkeresni azt az embert, és addig kiabálni vele, amíg… - Mi történt vele?
- Amikor egyértelművé vált számára, hogy nem folytatom a korcsolyát, összeszedte a csomagjait, és Amerikába utazott, hogy edzőként folytassa tovább, és egy méltóbb lányból képezze ki a világ legjobbját. – Bár nevet, pontosan érzem a fájdalmat a hangjában, ami átjárja őt, bármit is mond. - Kerestem őt az egyetem alatt, de semmit nem találtam róla. Mintha elnyelte volna a föld. És talán jobb is így, Victor most boldog, én pedig itt vagyok anyának. Nincs szükségünk rá. Neked viszont szeretnék mutatni valamit, ami nagyon fontos nekem is és Victornak is.
Gyorsan kinyomja a dvd-lejátszót, és beüzemeli a régi stílusú vhs-t. Annyira fura ilyesmit látni a mai világban! Ha az előbbi beszélgetés nem zajlott volna le, talán nevetnék is rajta. Néhány bizarr recsegés, és elindul a felvétel.
Egy ósdi, apró jégpálya, és egy hatalmas kéz addig igazgatja a kamera látószögét, amíg a pálya szélei mind a képernyőbe kerülnek. Apró, felkontyolt hajú kislány siklik át a jégen, mögötte ingatag léptű kisfiúval, aki úgy tűnik, mintha teljesen pánikolna. Nika és Victor. Te jó ég! Elképesztően aranyosak, és mégis… szinte hihetetlen, hogy ezek ők. Nika talán négy éves is alig lehetett itt, Victor pedig, tekintve hogy nagyjából két és fél év van köztük… épphogy hat. Victor… amint a jégen bukdácsol? Bár az arckifejezése még a régi felvételen is látványosan derűs, mint akinek épp egy álma válik valóra. És Nika… szintén hihetetlenül boldognak tűnik mellette. Ő vezet, lány létére. El sem engedi a bátyja kezét, és stabilan tartja mindkettejüket. Egy négyéves… hihetetlen.
- Ez volt a második alkalom, hogy apa felengedte a jégre. Az elsőhöz képest már itt is sokkal jobb volt. Bizonyítani akart apának, és… tényleg nagyon élvezte, hogy velünk lehet.
Az meg is látszik. Bár leginkább csak ide-oda siklanak, de sokkal inkább tűnik úgy, mintha direkt, gyerekesen táncolnának, minthogy csak próbálnak együtt megállni. És egyszer csak Victor elesik. Bár olyan apró testtel nem tűnik nagy dolognak, de magával rántja Nikát is, és végül összegabalyodva landolnak egymáson. Mi ilyenkor mindig együtt nevettünk Yuko-sannal, ők azonban kétségbeesetten néznek a kamera felé. Ó. Minden bizonnyal az apjukra. Az nem szól semmit, de a két gyerek kapálózva próbál felállni, Nikának sikerül is, és próbálja összeszedni Victort, aki talán annyira bepánikolt, hogy újra elrántja a húgát is, és ismét a jégen vannak mindketten, egy rakáson, miközben úgy vergődnek, mint a partra vetett hal.
Nika felnevet mellettem.
- Látod? Vitya sem korcsolyával a lábán született. És épp ezért olyan fantasztikus az, ahová eljutott a saját erejéből.
Az a csodálattal teli tekintet, amikor róla beszél a háta mögött, az a lágy, kedves hang, amivel kiejti a „Vitya” becenevet… Tagadhatatlanul ugyanúgy imádja őt, mint én, még ha valamiért szemtől szemben képesek is lennének kitekerni egymás nyakát.
- Te szereted őt, ugye? – kérdem, bár sokkal inkább hangozhat kijelentésnek.
Cinkosan rámkacsint, amitől kiráz a hideg. Fenébe, miért ennyire egyformák?!
- Ne mondd el neki, jó? Rontaná a hírnevem.
Összemosolygunk, mint a régi szép időkben, és nagyjából kikerülve, hogy rálépjünk Maccachinre, összebújunk a kanapé előtti szőnyegen. Senpai ölelése egyszerűen maga a melegség, és valahogy olyan érzésem van, mintha otthon lennék – főleg, miközben a régi videót nézzük, amiben Victor épp nagy nehezen talpra küzdi magát, és egész ügyesen követi Nikát, amíg nem érkeznek el a kanyarig. Ott ismét sikerül valahogy egymásnak menniük, és fél métert csúszniuk előre, persze hason. Azt hiszem, ez igazán megnyugtató. Haha. Bár remélem, nem volt olyan kegyetlen hozzájuk az apjuk, amennyire Nika gyerekként átélte, és amennyire az elmondottak alapján én elképzeltem. Nem akarok belegondolni se, hogy Victornak olyan környezetben kellett felnőnie, ahol nem kapta meg a szükséges szeretetet.
Egy különösen kellemes dallam hallatszik. Oh, ha jól látom, egy új felvétel következik az előző után, amit talán évekkel később vettek fel. Victor haja szinte már ugyanolyan hosszú, mint Nikáé. Ők ketten együtt… Bámulatosak! Összeszokott ritmussal szelik át a jeget, siklanak el egymás mellett, majd egyesítik újra a kezüket, Victor egyszerűen… fantasztikusan vezet. Hogy lehetséges? Négy év alatt abból a botladozó kisfiúból igazi profi vált senpai és az apjuk mellett? Négy év, és egy átlagos gyerek elindult a világbajnokká válás útján, bizakodva vallott örök szerelmet a jégnek, és megállíthatatlanul tört előre. hihetetlenül gyors a dinamikájuk, főleg a zene ritmusa miatt.
- Yuu-chan. Szeretnélek megkérni valamire.
Huh? Épp most, eközben?
- Igen?
- Szeretném, ha megfigyelnéd ezt a páros koreográfiát. A neve Atlantis, apánk mesterműve, amin a nemzeti selejtezőn indultunk volna gyerekként. Sosem tudtuk tökéletesen végigcsinálni, és amikor sikerült volna, minden véget ért. Ez… fontos nekem, és Victornak is, de tudom, hogy magától sosem mondaná ki. Ezért kérlek téged.
Egy páros… koreográfia. Ami Victornak és Nikának is meghatározó valamiért. Valami, ami közös volt bennük, de valamiért meghiúsult. Nem mondom, hogy nem égek a vágytól megtudni, mi volt az oka… De miért pont én? Miért nem ők ketten?
Azok az emelések lélegzetelállítóak. Komolyan, a balerinák is megirigyelhetnék azt a tökéletes súlytalanságot, amivel ők ketten végrehajtják ezt az egész csodát.
A faliórára néz, és a távirányítóval leállítja a felvételt.
- Gyere velem.
- Huh? Hová?
Az arcán kis cinkos mosoly jelenik meg, és miután talpra szökken, a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Persze, nem fogadom el, elvégre férfi vagyok, vagy mifene.
- Azt mondtad, nem megy neked a páros Victorral. Segíteni fogok neked, mint régen – veheted amolyan korrepetálásnak is.
- De senpai, mondtam, hogy meg fog ölni, ha nélküle megyek el! Ő az... edzőm!
Egy pillanatra elhallgat, majd vet rámegy olyan pillantás, amiből már most tudom, hogy vesztettem ellene.
- Én pedig az edződ ex-partnere vagyok, aki megtanította vezetni. Nos, nem elég meggyőző?
- De igen. Fenébe, Nika! Miért nem tudok sose ellentmondani neked?
Barátság ide, vagy oda, ez bizony nem a legjobb tulajdonság. Mégis, amikor senpai szomorú tekintetét látom, és a segítségem kéri, akár a csillagokat is lehordanám az égről. Akárcsak Victornak. Belegondolni sem merem, mi lenne, ha egyszer ellentétes dolgot akarnának, mi sülne ki belőle. Bár, talán most épp ez a helyzet. Victor agyon fog csapni, amint felébred, és hűlt helyemet találja. Bár ez nem olyasmi, mintha elhagytam volna, ugye? Csak egy kicsit teljesítem a barátom kívánságát, ez nem olyan rossz dolog. Mellesleg, senpai, borzasztó alak tudsz lenni! Már épp készülnék kimondani, de megelőz.
- Azt hiszem, ez a Nikiforov vér mellékhatása. Elég meggyőzőek tudunk lenni, ha az érdekeink úgy kívánják.
~§~
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
