Nagyjából tíz percet kellett sétálnunk, amíg elértük a favázas, a szomszédjaihoz képest csöppnyi épületet. A kék rácsos ablakok sárga kerettel elég furán festettek, mégis, valamiért ismerősnek tűntek. Nagyon ismerősnek. Hmm?
- Mielőtt belehalsz, hogy nem jössz rá, hol láttad már, itt készült az a kép Victorról és Maccachinről, amit publikált a Skate Times. Utána tömegesen vettek uszkárt az elvetemült rajongói.
Khm. Pontosan tudja, hogy nekem is volt egy Vicchanom, szóval le sem tagadhatja, hogy ez szándékos gonoszság volt részéről. Viszont ritka csúnyán sikerülhetett ránéznem, mert még Victor is megirigyelhetné azt a bamba nevetgélést, amit ezután produkál.
- Jól van, bocsi!
- Senpai. Mostanában nagyon küzdesz érte, hogy elővegyem a rosszabb oldalam.
A hófehér, vékony kabát meglibben a szélben, és fogalmam sincs, hogy nem fagy jégcsappá benne, amikor én itt a duplán bélelt téli sífelszerelésemben is meg akarok halni. Pedig ez még nem is Szibéria!
- Mindent megbosszulhatsz a jégen, oké?
Ennél szebbet nem is mondhatott volna.
A jég, amin Victor először állt. A jég, ahol senpai fogta a kezét, és ahol talán hamarosan én fogom majd. Azaz, senpai az enyémet, először is.
A pálya valójában nem túl nagy, viszont sokkal takarosabb állapotban van, mint a felvételen. Ráadásul itt bent egész meleg van. Egy fiatal fiú üdvözölt minket oroszul, valamit hadartak egymásnak Nikával, aztán egy szó nélkül továbbengedett minket. Huh? Nyitva vannak már egyáltalán?
- Senpai, ő egy barátod? – kérdem csodálkozva.
- Ő Senij, két évvel fiatalabb nálam, régen őt is tanította apa egy ideig. Miután elvégezte a műszaki főiskolát, megkeresett, hogy nem dolgozhatna-e itt karbantartóként, és hát, miért is ne alapon… Most már elég a fizetésem, hogy ennyit rászánjak erre a helyre, és Senij egyébként is felülmúlta a várakozásokat.
- Huh, neked dolgozik? Várj… azt ne mondd, hogy ez a hely?!
- Apáé volt, de mindent a nevemre íratott, amikor kicsi voltam.
Nahát. Ez… tényleg hihetetlen. Amilyen apró ez a hely, annyira csodálatos. Belülről minden hófehér, talán csak a festésre nem volt még idő, csak egy gyors tisztításra-javítgatásra, de így is csodálatos a hangulata. Mintha a felhők között járnánk.
Egy ötéves lelkesedésével rángatom fel a korcsolyámat, mellettem pedig Nika ugyanígy tesz, majd előhalász a hátizsákjából egy pendriveot, és szinte egyszerre ugrunk fel a pálya szélén elhelyezett padról, és állunk meg egymás mellett, telve izgalommal és várakozással.
- Két óránk van, hogy hazaérj, mielőtt Victor kifiléz minket. Bár, megvan rá az esély, hogy tudni fogja, hol keressen.
Bólintok, és igyekszem nem erre gondolni. Ha igazán jó akarok lenni, és el akarom érni, hogy méltó társa legyek, le kell győznöm a félelmeimet. Senki más nem lenne képes erre motiválni, csak Nika, akivel minden olyan nyugodt és békés. Aki előtt nem félek leégni sem.
- Mehetünk?
Feszülten bólintok, és megragadom a felém nyújtott kezét. Lépésről lépésre, csak mint régen.
- Gondolj arra, hogy nem húz le a súlyod. Csak, mint a balettben – felhőkön lépdelsz, nem a lábad tart fent, hanem a szárnyaid.
Egy pillanatra elengedi a kezem, és a pálya szélénél csatlakoztatja a pendriveot a lejátszóhoz. Wow. Egy hihetetlenül szép zene kezdődik, és az akusztika olyan lehengerlő, mint egy menő versenycsarnokban.
„Te voltál az árnyék a fényemben. Éreztél minket?”
Ez a dal… egészen a szívemig hatol. Megérint, felemel.
- Dőlj előre – mondja Nika, és megragadja mindkét kezem, majd maga után húz. Szárnyak… tényleg létezhetnek, amikor csak egy vékony penge tart fent a jégen? A szárnyak borzasztó nehezek, és képtelenek megtartani. Talán egy madárfiókára hasonlíthatok, aki próbál repülni, de valamiért mégis képtelen rá.
Senpai nem sürget, gyengéden vezet maga után, időt hagyva mindenre. Csak ide-oda siklunk, semmit nem sietünk el. Mégis, úgy érzem, minden egyes másodperccel közelebb járok a lebegéshez.
„Hol vagy most? Vajon mindez csak a képzeletemben létezett?”
Ez a dal… ezzel a szöveggel… Nika senpai látszólag csak rám figyel, mégis néha-néha átsuhan az arcán valami különös érzelem. Jó akarok lenni, hogy boldoggá tegyem őt. Hogy segíthessek neki, és Victornak.
- Emeld a bal lábad – adja ki az utasítást, én pedig, mint egy szófogadó kisgyerek, teljesítem. Huh? Ha nem fogná a kezem, egész biztosan elesnék ebben a furcsa pózban. A testem túlságosan előre dől, a lábam pedig kibillenni készül az egyensúlyából, és hiába próbálom a szokásos módszerrel visszaállítani az egyensúlyom, képtelen vagyok rá. Irányítanak… Te jó ég, ha senpai képes így uralkodni fölöttem lány létére, ennyire kontrollálni a testem, milyen lesz majd Victorral?
- Senpai, kicsit félek - vallom be, de aztán sikerül a szemébe néznem, és minden aggodalmam elszáll. Őszinte szeretettel figyel, és szinte az sem billent ki ebből a csodálatos érzésből, amikor végül elengedi az egyik kezem, és maga után irányít oldalirányba. Úristen, repülök!
Ez a gondolat annyira megrészegít, hogy teljesen elveszítem az idő- és térérzékelésem. Semmi nincs, csak a képzeletbeli felhők körülöttem, a zene, ami betölti a teret, és az egyre gyorsabb iram, amiben Nika és én osztozunk.
- Most elengedlek, tartsd a két méter távolságot – mondja senpai, és elengedi a kezem. Jézusom! Bár ez történt, és nem tart meg többé, a jelenléte mégis szorosan átölel, és ugyanúgy lebegek továbbra is. Noha a stabilitásom jelentősen csökkent. – Salchow!
Szinte át sem gondolom, mit kéne tennem, reflexből ugrok a szavaira. Vele együtt. Huh? Mi ez a szinkron közöttünk? Nem, ezt nem én csinálom, hanem ő. Tökéletesen átlátja a mozdulataimat, és alkalmazkodik hozzájuk.
Ez a felfedezés annyira megdöbbent, hogy megállok, és csak bambán nézek magam elé. Szóval, a párosban a férfi szerepe a megfigyelőé. Tökéletesen összehangolja kettejük mozgását, és pontosan akkor van ott, ahol lennie kell, amikor a másik a kellő helyre érkezett. Azt hiszem, sosem leszek képes vezetni. Ám, ha segíteni akarok Victornak, nem hagyhatom, hogy még amiatt is aggódnia kelljen, hogy mikor töröm ki a nyakam, miközben próbálok nem ráugrani mindenki előtt. A zene megáll.
- Érted, ugye? – kérdezi Nika, én pedig bólintok. Mindig is csodáltam kettőnk között, hogy gyakran már félszavakból is megértettük egymást. Talán az együtt töltött rengeteg idő eredménye, amikor csak csendben ültünk egymás mellett, és néztük a naplementét, vagy a kedvenc zenéinket hallgattuk. Ha nem épp Victor-videókat néztünk.
- Már hogy értené? Az alkalmazkodás nem olyasmi, amit Victor zsebmalaca megérthetne. Egykönnyen.
Huh? Yurio? Mit keres ő itt? A haját ma valami ritka különc módon fésülte és tűzte hátra, amitől úgy néz ki, mint egy punk, amikor tanulni próbál az év végi reménytelen matekvizsgájára. Fekete bőrdzseki, feszülős nadrág… még ha néha bosszantó is, és a frászt hozza rám, meg kell hagyni, stílusa, az van. A másodperc töredéke alatt levetkőzik pólóra, leveszi az élvédőit, és úgy suhan mellénk a jégre, mint egy sértett, karmait meresztgető kismacska.
- Na figyelj, koca. Nevetségesen előre hagyod bukni a tökfejed! Ne a jeget nézd, hanem az utat magad előtt, hogy esetleg ne menj neki senkinek. Te lehet, hogy puhára esel, de más bele is halhat, ha rázuhansz.
- Koshechka, Yuri nem is kövér – dorgálja meg senpai. Azaz, igyekszik komolyan úgy tenni, miközben alig kap levegőt a visszafojtott nevetéstől. Ezek ketten… komolyan röhögnek rajtam?! Na ne! És, akkor ezek szerint…
- Yurio, te tudsz vezetni? – jobban nem is csilloghatnának a szemeim. Yurio annyira tehetséges! Hihetetlen, hogy ismerem. Épp csak mormog valamit a nemlétező bajsza alatt, mintha nem egészen ilyen reakcióra számított volna, de legalább kicsit visszafizethetek neki az előbbiért. Amikor megragadom a két kezét, egyenesen sokkos állapotba kerül, és falfehéren bámul rám. – Taníts meg rá!
- Meg a francot! Victor, mozdíts meg a segged és foglalkozz a pincsiddel, nekem beszélnem kell Nikitával!
… Victor?! Jajj ne. Az én edzőm tényleg ott gubbaszt a pálya szélén a lelátó legalsó ülésén, és teljesen reményvesztettnek tűnik. Igaz, számítottam rá, hogyha rájön a kis kiruccanásomra, nem fog neki örülni, de most egyenesen úgy néz rám, mint egy kisfiú, akitől elvették a nyalókáját.
- Ehm, Victor! – siklok a pálya hozzá legközelebbi részéhez, és áthajolok a korláton. – Megmagyarázom! Én csak, úgy gondoltam…
- Azt álmodtam – kezd bele jóformán sírós hangon -, hogy ricottás blinit sütöttél nekem, és ágyba hoztad a reggelit. Felébredtem, és se te… se a blini… Ha Yurio nem nyomta volna veszetten a csengőt, inkább fel sem keltem volna többé.
Már megint a ricottás blinijével jön nekem. Komolyan rá kell keresnem a neten. De… mi a…? Valójában le sem szidott, amiért leléptem, mégis sokkal rosszabbul érzem magam, mintha megtette volna. Hirtelen feláll, mellém lép, és a fülemhez hajol, hogy a másik kettő ne is hallja, amit mond nekem.
- Tényleg elég fura a tartásod mostanában. Délután ismét a tegnapit fogod csinálni, kétszer egymás után.
Istenem. Tudom, hogy vétkeztem. De ez még nem ok arra, hogy megöljön, nem?
~§~
Ha címet kellene adnom a mai napnak, ez lenne az: Passió a jégen.
Victor kijelentette, hogy másfél hetünk maradt a Moszkvai téli nyitógáláig, szóval a páros helyett kifulladásig csináltatta velem a szabad programomat, amit fejben ezerszer is elátkoztam, amiért egy lendületesebb zenét választottam, kizárva a köztes, apró pihenések lehetőségét is. Aztán végül olyan rosszul lettem, hogy mégsem duplázta meg az edzéstervem, helyette fél-fél órát kellett állnom mindkét lábammal mérlegállásban, majd addig futtatott a csarnok körül az utcán, amíg egyszerűen csak kiterültem.
A pihenőimben pedig, amikor Victor ennivalót rendelt, és kaptam némi szusszanásnyi időt, amíg azt magamba tömtem, végignézhettem, ahogy senpai Yuriot edzi. Nem magyarázták el, mi a fene folyik itt, és miért vagyunk itt mind a négyen, de bármelyikükből próbáltam kipuhatolni a dolgot, mesterien kibújtak a válaszadás alól. Ilyen az, amikor az ember fájdalmasan bénának és amatőrnek érzi magát mások mellett? Régebben is sokszor éreztem ezt, amikor Yurioval versenyeztünk, most viszont még jobban szégyellem magam. Már az egyéni koreográfiámban sem remekelek, és bár tavaly a „szerelem” téma, ösztönzött, idén valahogy minden sokkal laposabb.
Ráadásul, ha már senpai a közelembe jön, Victor még durvább feladatokkal áll elő számomra, ami ugyan hasznos, de ha belepusztulok, nem biztos, hogy sok értelmük lesz. Mi a franc az a tekintet, amivel keresztül tudna szúrni minket? Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném… féltékeny? Nem lehet. Régebben is kerültem már előtte ennél félreérthetőbb helyzetbe is másokkal, öleltem meg embereket, beszélgettem a barátaimmal, mégsem tapasztaltam tőle ilyesmit.
Végül akor telik be nála a pohár – és ahogy elnézem, Yurio is elég rondán méreget, amikor a nem is tudom, hányadik axel után egyszerűen csak elvetődök a jégen, senpai pedig azonnal hozzám siet, és átölel, amíg végül sikerül talpra állítania.
- Yuuri, mára végeztünk – jelenti ki, és abban a pillanatban, amint leléptem a jégről, megragadja a kezem, és maga után rángat.
Még igazán fel sem tudom fogni, mi történik.
- Holnap nyolcra legyetek itt – mondja Yurionak, aki még beszól valami olyasmit, hogy „csak a vénemberek henyélnek nyolcig”, majd levegőhöz sem hagy jutni, mosolyogva elköszön a plafont glettelő Senijtől, majd kézen fogva kivezet az épületből, ami előtt leparkolt a kocsijával. Huh? Képes volt autóba ülni, amikor tíz percnyire van a házuk?
- Szállj be – mondja komolyan, és feloldja a biztonsági zárat.
- Nem sétálunk inkább?
Szinte levegőt sem hagy venni, kinyitja előttem az első ajtót, és a vállamnál fogva az ülésbe lök.
- Ma a lakásomban… „alszunk”.
Ez a hangsúly határozottan ijesztő. Mi?!
- D-de… nincs váltásruhám sem!
Ő is beszáll, és miután mit sem törődve a kifogásaimmal becsatolja rajtam a biztonsági övet, ő maga is elvégzi a saját oldalán a tennivalókat, majd a gázra lép.
- Nem lesz rá szükséged.
Bármennyire szeretem és bízok benne, most képes lennék elhinni, hogy holnap már csak egy hulla leszek, egy zsákban, ami a tenger közepe felé lubickol. Szinte sugárzik belőle egyfajta megbántottság, amit azon kevés alkalmakkor tapasztaltam, amikor visszautasítottam őt. vagy valami olyasmit mondtam, amivel sikeresen átgázoltam rajta. Ennyire feldúlt mégsem volt sosem.
Talán negyed óra múlva beérünk a belvárosba, és leparkol egy modern apartman előtti parkolóban. Wow! Teljesen más, mint az eddigi környezet. Elbámészkodnék, de nem hagy időt – maga után húz, át az ajtón, a fényes folyosókon, a liften, és közben rám sem néz, a kezem mégsem engedi el. És végül a legfelső emeleten előveszi a kulcsát a zsebéből, kinyitja a zárat, és bependerít a sötétbarna bejárati ajtón.
Hűha. Egy igazi legénylakás, de annak valami elképesztően stílusos verziója. Tulajdonképpen egészen hasonlít a moszkvaira, csak itt szürke helyett kék a kanapé, és a konyha egybenyílik a nappalival.
- Victor, ma miért itt alszunk? – kérdezem halkan, hogy még ráfoghassam, hogy meg se szólaltam, ha esetleg nekem esne.
Bármiféle válasz helyett elém lép, és lehúzza a kabátom cipzárját, gondosan letekeri a sálat a nyakamról, és miután az egészet egyesével felakasztgatja az ajtó melletti fogasra, ő is nekivetkőzik. Nem kell sokáig várnom, hamarosan újra előttem terem, és a kezét az arcomra simítja.
- Ma este nem kell visszafognod magad – jelenti be fülledt hangon. Amikor még a szokásos fehérnemű-szaggató mosolyát is előveszi, akkor már biztos is lehetek benne, hogy nem viccel. Na, nem mintha nem szaltózna egyet a gyomrom tőle. – Nem számít az sem, ha kiabálni akarsz. Csak hagyd, hogy halljam a hangod.
- Victor, mi ez az egész? – nem akarom beismerni, hogy kicsit félek, ahogy azt sem, hogy a lábamon is alig bírok megállni. De nem akarok bizonytalan lenni.
Szinte éget az a hév, amivel nekem esik, magához ránt, és megcsókol, hogy aztán, mikor fél perccel később elszakad tőlem, fájdalommal teli tekintettel nézzen rám.
- Soha többé nem menj el mellőlem egy szó nélkül – jelenti ki keményen, bár valamiért olyan érzésem támad, mintha a felszín alatt könyörögne. - Főleg ne, hogy mással légy.
Ahh, szóval mégse tette túl rajta magát olyan könnyen. Én pedig már megint hülyét csináltam magamból.
- Megígérem. És megtanulok neked ricottás blinit is csinálni.
Elkerekedett szemekkel néz rám, majd csendesen átölel.
- Yuuri, kívánlak. – A hangja most borzasztóan mély, és túlcsordul benne egy erotikus felhang, ami már önmagában elég, hogy a vérem szép lassan kiürüljön az agyamból, és először az arcomba szökjön, majd… egyre lejjebb. – Te is szeretnéd?
- Én…
- Mondd ki. Mondd, hogy te is akarsz engem!
Most komolyan?! Ki kellene nyögnöm valamit, hogy ne csak álljak és piruljak, mint valami idióta, de fogalmam sincs az egészről. Rengeteg rémhírt hallottam már arról, mik történhetnek, amikor két férfi csinálja, de valahogy már a várakozás is kikészít. Kérjem, hogy vigyázzon rám, és legyen óvatos? Mindig annyira odafigyelt rám, azzal csak azt jelenteném ki, hogy nem vettem róla tudomást. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem okozna több fájdalmat nekem, mint amennyi feltétlenül szükséges, még ha ezzel a saját élményét rontaná is el.
- É-én…! – kezdek bele újra, de igazából még mindig fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom. Nos, amit őszintén szeretnék… - Magamban akarlak érezni téged. Légy gyengéd, kérlek!
Ó, francba! Tényleg kimondtam, mielőtt realizáltam volna, mit beszélek! Huh? Mi ez a lenyűgözött arc, és az a különös csillogás a szemében? Komolyan azt hittem, ezek után ki fog nevetni. Ehelyett közelebb húzódik, és olyan érzelmekkel teli csókba von, hogy már ettől az ájulás szélére kerülök.
Elképesztő az a szenvedély, amivel a karjaiban tart, és közben mégis olyan figyelmes és törődő. A keze az arcom simogatja, miközben egyre mélyebb csókokkal halmoz el, és csak egy-egy pillanatra szakadunk el egymástól, hogy egy szusszanásnyi levegőt kapjunk, aztán minden kezdődik elölről. A mozdulatai talán darabosabbak, mint máskor, de egyáltalán nem követelőzőek.
Mintha direkt próbálna lassanként rávezetni, csak becsúsztatja a kezét a pólóm alá, és ahelyett, hogy lerángatná rólam, egész óvatosan simogatja felfelé a vékony anyagot, és szinte észre se veszem, mikor húzta át a fejemen, csak annyit észlelek az egészből, hogy eltűnt egy réteg közülünk. Talán nekem is tennem kéne valamit, de egyelőre azt sem tudom eldönteni, hogy kiélvezzem ezt a folyamatosan erősödő vágyakozást, vagy követeljek még többet belőle. Döntésre képtelenül csak azt teszem, amit az ösztöneim diktálnak, és belefúrom az ujjaimat Victor selymes hajába. Ahh, hihetetlenül puha, képtelen vagyok... nem simogatni. Ő pedig beleremeg az ujjaim érintésébe.
Már régebben is észrevettem, hogy különösen érzékeny erre, de most egyre vadabbá válik, minden apró simítással, amikkel a selymes kis tincsekben babrálok. Végül nemes egyszerűséggel eldönt a világoskék, puha kanapén, és a két lábam közé fekszik, miközben egy pillanatra sem szakítja el a száját az enyémtől.
Azt hiszem, a lábaim maguktól fonódnak a dereka köré, és a két kezem önálló életet él, miközben nehézkesen lerángatom róla is felsőt. Még hallom fél füllel, hogy jókedvűen kuncog, miközben segít a szenvedésemen, és a végén ő maga bújik ki belőle, de szinte azonnal vissza is tér az előbbi tevékenységéhez, amint megszabadult a fölösleges ruhadarabtól. A keze már a nadrágom gombjánál matat, és egyre inkább kezdek beleszédülni ebbe az egészbe, ahogy lassanként lefejti rólam, és már csak egy szál alsóban pihegek alatta, ami pontosan megmutatja neki, mennyire kívánom. Máskor talán belehalnék a szégyenbe, de most másra sem bírok gondolni, mint arra a forró kézre, ami… Ugh! … épp most simult a legérzékenyebb pontomra. Te jó Isten! Victor… mióta ért ehhez ennyire?
Talán képes lennék kibírni, de ebben a percben visszatolja magát, amíg az arcunk egy vonalba kerül, és mély sóvárgással néz a szemembe, miközben tehetséges ujjai tovább folytatják odalent a kínzásomat. Ha legalább… közvetlenül érintene! De nem, gondosan ügyel rá, hogy a leheletnyi anyag köztünk maradjon. Pedig már legszívesebben könyörögnék, hogy csinálja erősebben, gyorsabban, akárhogy, de ne gyötörjön tovább, és mintha megértené, vágytól ködös tekintettel csókol meg újra.
- El sem hiszed, milyen nehéz ellenállni neked – suttogja szinte a számba, amikor elválunk egy percre, majd ismét lecsap rám.
Oké, ezek után már tényleg csak nyöszörögni vagyok képes alatta – különösen, amikor végre megkönyörül rajtam, és lehámozza az alsómat, hogy aztán puha tenyerébe vegyen, és érzékien masszírozni kezdjen.
Legszívesebben sírva fakadnék ettől a tökéletességtől, hát még akkor, amikor elszakad az ajkaimtól, rám mosolyog, és elindul lefelé, végigkóstolva a mellkasomon, a hasamon, és elidőzik a köldökömnél is, ami már túlzás nélkül meg fog ölni. A nyelve borzasztó tehetséges, mint az egész lénye összességében, de még soha semmi nem váltott ki belőlem olyan kétségbeeset rándulásokat, mint most ez az óvatos nyalogatás, amivel a csípőmet ostromolja.
El sem hiszem, amikor hirtelen megérzem a száját magam körül, egyszerűen olyan gyorsan önt el az extázis, hogy képtelen vagyok visszafogni egy kiáltást. Azt hiszem, ehhez képest, amit én produkáltam neki reggel, legjobb esetben is csak gyerekes próbálkozás volt. Victor hihetetlenül profi, egy pillanatra sem bizonytalanodik el. Gyengéden, mégis kibírhatatlanul intenzíven kényeztet, és a nyelve minden mozdulatára mintha áram csapna végig a testemen. Próbálok nyugton maradni, de ez az egész annyira sok, és új, hogy még a hangom sem vagyok képes visszafogni.
El sem tudom képzelni, meddig tarthatott, de gyanítom, nem sokáig. Talán egy pillanat alatt megtörtént, bár egy ilyen érzéki támadás után nem is csodálom. És Victor… Hahh?! Egészen addig fel sem emelte a fejét, amíg az utolsó reszketés is el nem csillapodott bennem. Nem lehet, hogy… hagyta, hogy én…? Ezek után, hogy leszek képes a szemébe nézni?!
Igaz, én is megtettem neki, de az közel sem hozott ennyire zavarba. Mi van, ha… borzasztó rossz ízem van?!
- Annyira édes vagy, Yuuri – mosolyog Victor, és felkúszik mellém, az ölelésébe vonva. Oh, nem tűnik megbántottnak, sem úgy, mintha rosszul lenne tőlem. – Kicsit hasonló a kókuszhoz.
…
Mármint… „úgy” édes?!
Kókusz…
„Idd meg, Victor örülni fog neki”. Nika senpai! Agyoncsapom, ha holnap találkozunk. Én komolyan azt hittem, hogy csak a sportteljesítményem lesz jobb tőle! Jézusom!
Épp készülne lángra gyulladni az arcom, ám Victor nem hagyja, hogy egy percre is másra gondoljak.
Hozzám préselődik, és alám csúsztatja a két karját, majd egy újabb csókkal nyomatékosítja a helyzetet.
- Készen állsz rá? – kérdi gyengéden, és a combjaim közé löki magát, egyértelművé téve, hogy részéről már semminek nincs akadálya. Ahhh, ennyire lázba hozta volna, hogy nekem csinálta? A szemében valami megmagyarázhatatlan tűz ég, ahogy végignéz rajtam, a keze elindul, és egészen addig tolja felfelé a két lábam, amíg azok ismét a dereka köré fonódnak - én pedig azt hiszem, most fogok elpatkolni instant orrvérzésben, ezen a helyen, Oroszországban, Victor Nikiforov tehetséges kezei között.
- Mire?
- Észrevettem, hogy nem tudsz lazítani a közelemben. Mindent meg fogok tenni veled ma este, ami izgatottá tesz, és holnap senki mást nem látsz majd, csak engem. Többé nem hagylak elmenekülni, Yuuri.
Ha az ösztöneim azt is mondanák, hogy fussak el, ezek után akkor sem lennék rá képes. Még ha rettegek is legbelül, alig várom, hogy ez az ember, az én legnagyobb álmom kisajátítson. És tétovázás nélkül bele is kezd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
