8. fejezet – Csodaország
Ki is az a Katsuki Yuri? Huszonnégy éves koris japán srác, több vereséggel, mint győzelemmel a háta mögött, de azért egész jó formában, telve reménnyel és valamiféle csökevénnyel, amiből mások az önbizalmukat teremtik elő. Azt hittem, elég erős egyéniség tudok lenni… amíg Victor közelébe nem kerültem.
De ő itt van, engem pedig teljesen magával ragadott a varázsa.
Tavaly ilyenkor még nem is reméltem volna, hogy valaha is testi érintkezésbe keveredek bárkivel – már csak azért sem, mert nem igazán volt mivel dicsekednem azon, ahogy kinéztem, főleg ruha nélkül, de legfőképpen azért sem, mert senkiben nem bíztam meg annyira, hogy elképzelhetőnek tartsam ezt. Most minden bizonnyal úgy kéne folytatnom magamban ezt a kis monológot – hmm, valójában gondolkodnom sem kéne, miközben Viktor épp elborít a csókjaival és az öleléseivel -, de ha mégis, azt kéne mondanom, hogy: „és akkor jött Ő, és mindent megváltoztatott bennem. Megtanított bízni valakiben, átadni magam, ellazulni egy másik ember érintése alatt…” – de ez mégsem ilyen egyszerű. Ideges vagyok.
Ha az arcára nézek, a szívem jóformán felrobban az érzelmektől, és a testem is vágyakozik erre a lélegzetelállító kapcsolatra, ami köztünk szövődik. Minden egyes alkalommal, amikor a közelembe jön, egy kicsit még jobban beleszeretek. Annyira különleges ez az érzés a szívemben, hogy képtelen vagyok elképzelni, hogy bárki más iránt akár csak hasonlót érezzek. Valójában, régebben, amikor álmodozásaim közben elképzeltem az első alkalmunkat, úgy gondoltam rá, hogy borzasztóan romantikus lesz, gyertyákkal, rózsaszirmokkal, miközben Victor a karjában visz egy hatalmas ágyhoz, és órákon át csókolózunk, mielőtt leveszi az ingjét, aztán szép lassan megszabadít a sajátomtól is. Igazából vágyom erre… De képtelen vagyok elmondani neki.
Ezekhez az álmokhoz képest ez a tempó egy kicsit túl gyors, és egy kicsit… túl sok. Habár a feszültség, ami mindehhez kellhet, megvan közöttünk, valami mégis hiányzik. Nem akarom, hogy egy ilyen helyen történjen meg, amiben nincs semmi különleges. Tiszta őrült lehetek, de… Velencében akarok gondolázni vele, az ölelésébe bújni a hűvös szél elől egy csónakban, vagy szerelmes szavakat suttogni egy párizsi éjszakában, gyengéden ringatózni a jégen, érezni a két erős karját a hátamon, a fejem a mellkasára hajtani, és csak hallgatni a szívverését. Elátkozott gondolatok ezek ilyen helyzetben? Én… még ha mindennél jobban kívánom is, az akarok lenni, aki miatt Victor mosolyog, és nem az, akit csak birtokol.
A csuklóm… már megint a markában van. Vajon miért fog le mindig ösztönösen, ha ilyesmire kerül sor köztünk? A feltétlen bizalom hiánya lenne? Vagy csak még inkább érezni akarja, hogy ő irányítja a dolgokat? Még ha nem is rossz érzés, azt hiszem, ezerszer jobb is lehetne, ha nem hajtaná valami megmagyarázhatatlan erő a mozdulatait. És én… annyira akarom őt. Csak nem így.
- Éhes vagyok – csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám, ő pedig mintha meglőtték volna, mozdulatlanná dermed fölöttem.
Hitetlenkedve néz rám, mintha nem akarná elhinni.
- Yuuri. Komolyan, most? – a hangja el-elcsuklik, mintha nehezére esne a beszéd. Mondjuk, megértem. Én is nehezen nyögtem ki azt az egy mondatot.
Időt kell nyernem. Én… szerelmeskedni akarok vele, igazán, akár reggelig, és nem csak párosodni, mint az állatok a párzási időszakban. Azt bárkivel megtehette a múltban, de én… nem akarok „bárki” lenni.
- Egész nap edzettem, és csak a salátát meg proteinszeletet hagytál enni – mondom ki az első érvet, ami bekúszik ködös gondolataim közé. Határozottan nem egyszerű bármin elmerengeni most, bár ha jobban belegondolok, hetek óta ez az állapot megy, a tegnap esti katsudonos kitérő kivételével. Igaz, sosem kényszerített semmire, mégis olyan csalódottan nézett rám mindig, amikor vétkeztem, hogy inkább tartottam magam a kimondatlan szabályokhoz. A testem viszont nem csak Victor után sóvárog, még ha az is a legerősebb, ami napról napra felemészt. – Igazi… húst akarok. Vagy valami édeset.
Ennyit az időhúzásról. Amilyen képet most vág, szerintem az írmagját is kiirtottam egy szívmelengető éjszakának.
- Nem igazán tartok itt ételt – mondja felvont szemöldökkel. És az egészben a legtragikusabb, hogy eddig nem is igazán gondoltam komolyan ezt a vacsora-dolgot, annak a gondolata viszont, hogy semmi ehető nincs az elérhető közelemben, valami pánikfélével tölt el. Azt hiszem, túlságosan Victorral voltam elfoglalva egész nap, és észre sem vettem, mennyi energiát égettem el ahhoz képest, amit bevittem. És ez az esti ostrom sem tett túl jót ráadásként. Jobban belegondolva én... tényleg éhes vagyok.
- Ez igaz? – kérdem, és ötletem sincs, miért reagálok ilyen hevesen, de még a könnyeim is gyülekezni kezdenek a szememben. Mi a fene, most komolyan elfogom sírni magam felizgult állapotban, csak mert nincs semmi, amivel hizlalhatnám magam? - Miért nem mehettünk vissza a házatokba?
Nagyjából úgy hangozhatok, mint egy hisztis ötéves, aki nem kapta meg a nyalókát a boltban. És nagyjából úgy is érzem magam.
- Még be sem mutattál az anyukádnak! És senpai egész biztosan főzött volna nekünk vala…
- Senpai így, senpai úgy. Már megint csak ő jár a fejedben! – Bosszúsan feltérdel, és oldalra könyököl, a kanapé támlájára. Francba, ez a beszélgetés nem is mehetne rosszabb irányba, miközben a szükség már szinte komolyan fájdalommal tölt el. De mégis, hogy hagyhatnám, hogy a gyerekes testvérharcuk miatt elválasszon attól az embertől, aki nélkül el sem jutottam volna addig, hogy Victor tudomást szerezzen rólam?
- Victor, te tényleg féltékeny vagy rá? Pont te, aki minden rajongójával közvetlen? A múltkor annak a riporterlánynak még kezet is csókoltál!
Ne. Azt hiszem, én is valami kóros önbizalomhiánnyal kevert féltést érzek. Mindenkivel szemben, aki ránéz. Akihez hozzászól. Nem bízom senkiben, hiszen… ami voltam, és amivé lettem… azt bárki elérheti. És mások sokkal jobbak is lehetnek nálam. Őrület, ugye? Vajon ő is ugyanezt érzi? Ő, aki maga a tökéletesség mintapéldánya?
A hangja fájdalommal jár át, egészen legbelül, pedig teljesen érzelemmentesek a szavai. Talán épp ezért gyilkosak a szívemre nézve.
- Nem kéne annak lennem, ha nem adnál okot rá. És miért ne lehetnék kedves idegen emberekkel?
- És én miért ne lehetnék kedves az egyik legjobb barátommal?
Mindig is gyűlöltem azokat a ritka perceket, amikor kínos csend állt be köztünk, és ez a mostani épp ilyen. Még soha senki nem jelentett olyan sokat egyikünknek sem – akár pozitív, akár negatív értelemben, mint Nika, és épp ezért még soha nem is alakult ki ilyen komoly ellentét a véleményünkben. Belegondolva, hogy az egészet azért csináltam, mert a szeretetére vágytam... Ennél rosszabb már nem is lehetne.
- A fantasztikus barátság, csak mert megetet pont, amikor a legjobb formádban kéne lenned, egy héttel a Grand Prix előtt. Ez igazán remek.
Vannak dolgok, amikhez az ember hozzászokik. Vannak idióta becenevek, amik ráragadnak idővel, és olyanok is, amiket bármennyire próbálsz elfogadni, képtelen vagy rá. Ahogy neki senpai, nekem a tökéletlenségem.
- Nem érdekel a formám, akármit mondotok, te és Yurio – robban ki belőlem, és szinte azonnal meg is bánok minden szót, de mégsem tudom visszatartani őket. - Nika kövéren is szeretett engem!
Ennél a pontnál valami határhoz érkezhettünk, amit én sikeresen átléptem. Akár hátba is veregethetném magam, amiért sikerült elrontanom mindent, amikor már olyan közel jártam az álmaimhoz. Miért nem kérhettem meg csak egyszerűen, hogy lassítsunk a tempón, és akkor talán…? Nem. Az a feszültség továbbra is ott lett volna köztünk, akárhányszor Nikához szólok, vagy csak ránézek. Vagy ő bárki másra, aki nem én vagyok.
- Mondták már, hogy borzasztó kegyetlen tudsz lenni?
Amikor Victor ennyivel halkabban beszél az átlagos beszédhangjánál, ott mindig valami olyasmi következik, ami engem tönkre fog tenni érzelmileg.
- Huh?
Olyan hirtelen ragadja meg a két karom, hogy még pislogni is elfelejtek.
- Világbajnok sportoló akarsz lenni, az ég áldjon meg! – A kétségbeesés, ami az arcán látszik… a szemei… könyörögnek nekem. - Ez nem arról szól, hogy én hogyan szeretlek! Az edződként figyelnem kell minden gondolatodra, még ha nem is teszed egyszerűvé!
Az edzőmként. Ez a szó régen a világot jelentette nekem. De folyamatosan ebbe kapaszkodni azok után is, hogy annyi mindent átéltünk együtt, egy kicsit… csalódás. Az edzőmként csókolt meg, ölelt át, tett velem hihetetlen dolgokat az előző éjszakákon? Az edzőmként mondta ki, hogy szeret engem? Ez határozottan… fáj. Ez rohadtul fáj!
- Szóval csak az edzőm vagy ugye? Ezt jelentette az a „belsőséges kapcsolat”. És mindenkivel le akarsz feküdni a jövőben, akinek az edzője leszel, Gospodin Nikiforov?
Talán kíméletesebb lettem volna, ha egyszerűen csak pofon vágom. Talán… eltúloztam.
Ne, ezt a tekintetet ne, Victor!
- Nem leszek soha senki más edzője, csak a tiéd!
Nem lehet. Azok… könnyek?! Ám mielőtt kicsordulnának, durván letörli őket a kézfejével, majd egy szó nélkül feláll, elém lép, és felnyalábol a kanapéról. Hirtelen a levegő is a torkomon akad; erre tényleg nem számítottam. Mint egy fenevad, határozottan tart a karjaiban, és szeli át velem a helyiséget.
Komolyan az ölében visz, mint egy hercegnőt?! Mi a…?! Végül a fehér, keskeny ajtót, ami elénk kerül, egyszerűen csak berúgja – hogy ha még nem lennék elég ijedt amúgy is! Mégis mire készül? Egy takaros, bézs színű fürdőszoba tárul fel előttünk – épp, mint Moszkvában. Miért pont… ide hozott?
Mielőtt bármi ötletem lehetne, a zuhanykabinba lép velem, és mit sem törődve a nadrágjával, vagy hogy én még mindig zokniban vagyok, megengedi a vizet. Mi?!
A hirtelen jeges érzés a csontjaimig hatol, és bár kitisztítja a fejem, borzongatóan rémes kín száguld végig rajtam. Felhevült állapotban ez maga a gyötrelem, még ha a feszültségem lassanként el is tűnik, és már nem érzem úgy, hogy minden áron győzedelmeskedni akarok fölötte.
- Victor, ez jé… jéghideg!
És itt jön az igazi dilemma, mert szívem szerint hozzábújnék, mint mindig, amikor bármi nehézség következett az életemben. Az ő ölelése felmelegített, biztonságot adott, és ez az érzés már-már megszokottá vált. A büszkeségem az előbbiek után valahogy mégsem engedi. Fenébe az egésszel! Nekem szükségem van rá, hogy…
- Azt mondtad, enni akarsz – mondja egyszerűen. A hűvös vízcseppek végigperegnek az arcán, bár nem vagyok biztos benne, hogy azok tényleg a zuhanyból indultak. Látszólag mindketten lenyugodtunk egy kicsit. – Keményen aligha tudnál bármit csinálni. És én sem.
- Victor, mit…?
Elzárja a vizet, és kilép a kabinból egy törölközőért, majd elém érkezve óvatosan törölgetni kezd. Csak most kezd el tudatosulni bennem, amit legutoljára mondott, mielőtt behozott ide, és az is, hogy most épp… törődik velem. Fél térdre ereszkedve még arról is gondoskodik, hogy a vizes zoknitól megszabadítson, és lágy simításokkal megszárítgatja a két lábamat is.
- Ha bűnökre vágysz, akkor megadom neked. Csak ne mondd meg helyettem, hogy mit érzek irántad.
Hát, azt hiszem, ezzel nem lesz probléma. Most egy értelmes hangot se lennék képes létre hozni, nemhogy bármiről beszélgetni. Megbabonázva figyelem azokat a félelmetesen gyengéd mozdulatokat, amikkel gondoskodik rólam.
Magával nem is foglalkozik, pedig elég kellemetlen lehet neki vizes nadrágban. Tennék valamit, de mielőtt megmozdulhatnék, megragadja a kezem, maga után húz, és leültet a konyhában az asztal mellé. Még az sem tud kibillenteni a megszállottságomból, hogy teljesen meztelen vagyok. Victor azt mondta, senki másnak nem lesz az edzője, csak az enyém. Ahh! N-nem pirulhatok el, mint egy első szerelmes kislány az óvoda udvarán!
De… az a vizes, fekete nadrág bűnre csábítóan simul a világ legfeszesebb fenekére, és a hátán még vékony sávokban megcsillan a víz. Nekem is meg kellett volna szárítanom őt, ugye? A gerince gyönyörű, szabályos vonala fogja kísérteni mostantól az álmaimat. Úristen! Azok a széles vállak… nem lehet, hogy léteznek! Beléjük akarok kapaszkodni, miközben… Khm. Meztelen vagyok, és nemrég estem túl egy hideg zuhanyon. Szégyenteljes és látványos lenne ezek után is „tüneteket” produkálni.
Victor egyre mélyebb ráncokkal a homlokán pakolászik valamit a konyhaszekrényben, furcsa dobozokat pakol ki és csúsztat arrébb, majd miután látszólag nem járt sikerrel, áttér az alsóbb részekhez.
A mosogató melletti legalsó szekrénynél megtorpan, majd egy rövid szünet után felém fordul.
- Ez itt – kezdi, majd elővesz a fiókból egy furcsa, aranyszínű üveget, amin aranyos kis gyerekrajzok kergetik egymást - maga a tiltott gyümölcs.
Még a levegő áramlása is megáll egy pillanatra.
- Az... – Na ne. Biztosan csak rosszul látok! Nem lehet, hogy ilyesmit adjon nekem enni, kevesebb, mint másfél héttel a verseny előtt. – Karamellás mogyorókrém?! A híres orosz márka, ami függőséget képes okozni?
Feszülten bólint, majd elém lép, és határozott mozdulattal feltépi a csomagolást. Te jó ég… hónapok óta nem ettem édességet. Ennek már a gondolata is felizgat; és amikor megragad egy kiskanalat, és belemártja a lágy, aranybarna krémbe, majd kiemel egy csodálatosan domborodó halmot az egészből, úgy érzem, az érzékeim lángra lobbannak. Elönt az illata. A karamell és a mogyorókrém együttes aromája, az a tömény édes érzés már messziről elbódítja a fejem, és amikor Viktor a számba tolja, képtelen vagyok nem felnyögni. Szinte összeragad tőle a szám, mégis csak nyelem és nyelem, és még az sem tud kibillenteni, hogy Viktor valami elképesztően bámul rám.
Valószínűleg a rémálmai jelenhetnek meg előtte, ahogy elnézi, amint tömény szénhidrátra élvezkedek, bár… az arckifejezésében van valami furcsa. Egy újabb adagot kanyarint ki az üvegből és tolja az ajkaim közé, lassan és óvatosan, hogy legyen időm lenyelni az előzőt, és felkészülhessek a következőre, én pedig nem vagyok képes tovább nyitva tartani a szemem. Most semmi más nem létezik, csak az a fanyar extázis, ami eltelíti a vérem, átjárja minden egyes sejtem, és még többet követel. Muszáj… megnyalnom a szám.
Fogalmam sincs, mi történhetett, csak egy apró koppanással ér földet a kanál, ami előbb még Viktor ujjai között volt. Kiéhezetten néz rám, és már épp felajánlanám, hogy nyugodtan egyen ő is, csak próbálja ki, és sokkal jobban fogja érezni magát, ám… azt hiszem, ismét félreértettem. Szóra sem méltatja a padlóra küldött evőeszközt, helyette a mutató-és a középső ujjával hatol az üvegbe, és az édesen aranyló krémbe mártott kezét nyújtja felém.
Én… képtelen vagyok ellenállni. El sem hiszem, hogy az eddigiek után ez még ilyen hatással tud lenni rám, de ahogy Victor hosszú ujjai a számba csusszannak, és ezzel egyidejűleg eltelít a vágyaim íze is, nem tudom tovább visszafogni magam. Mint éhező fonom a nyelvem az ujjai köré, és egészen mélyre engedem a számban, majd addig nyalogatom, amíg az utolsó utáni ízfoszlánytól is megfosztom.
- Victor, te… nem kóstolod meg?
Szinte már bűnnek érzem kiengedni őt a számból, ahogy az is kicsit csalódással tölt el, hogy leteszi a kezéből az üveget az asztalra.
- Még nem. Az én kedvenc ételemet még elő kell készítenem.
Na jó, ellenállok a kísértésnek, hogy eljátsszam az értetlen hülyét, és rákérdezzek, mi az. Abból a sóvárgó tekintetből pontosan tudom. Mégis, kénytelen vagyok még kicsit hergelni, ha meg akarom kapni, amire vágyom.
Victor! Mondd ki…
- Biztos vagy benne, hogy velem szeretnéd ezt csinálni? Mármint, annyi embert megkaphatnál, akik…
- Ne fejezd be ezt a mondatot! Nem számít, hányan tennék meg. Egyikükkel sem akarok szeretkezni, csak veled!
Bingó. Oké, most már csak arra kell figyelnem, hogy ne terüljön el valami győzedelmes mosoly-féle az arcomon. Még egy kicsit…
- Eléggé a határaidnál vagy ma este.
Durcásan néz félre, én pedig most kezdek megbizonyosodni, hogy rejtett szadista hajlamaim vannak. Vagy csak túl romantikus vagyok, hogy ne provokáljam ki a gyertyáimat és a rózsaszirmokat, legalább elméletben. És akkor… utolsó csapás.
- Victor. Olyan akarok lenni neked, mint a mogyorókrém. Elolvadni a szádban, a kezeid között. Azt akarom, hogy reszkess a vágytól, amikor rámnézel, és végül élvezettel egyél meg.
Érzékeny pontjára tapinthattam – ami kivételesen nem a haja és nem is a hátsója -, mert ezek után nemes egyszerűséggel megtámaszkodik a székem két karfáján, és egy ragadozó tekintetével néz a szemembe.
- Akkor ne engedd meg másnak, hogy kapjon belőled. Ígérd meg, hogy csak velem fogod csinálni, amíg képesek vagyunk rá!
Ó. Sosem mertem tényleg, igazán hinni benne, hogy Victor miattam féltékeny lesz bárkire, de attól függetlenül, hogy kicsit bosszant a dolog, azért legyezgeti is a hiúságom. Már csak egy szóra vágyom, és…
- Ez most tőled hangzik kicsit házassági ajánlatnak – mosolyodok el végül, és meglepem vele, hogy állom a tekintetét. Ami kettőnk között zajlik, valahogy egyszerre kellemes és izgató. Szerelmi cívódás, miközben mindketten másra sem vágyunk, csak egymás érintésére. Komolyan idióták vagyunk, ugye?
- Yuuri, szóval erről van szó? Azért nem akarod, mert még nem vagyunk házasok?
Hogy… mi? Komolyan képes mindenből leszűrni valami totálisan oda nem illőt.
- N-nem mondtam hogy nem akarom! – És már megint a maga oldalára fordította a helyzetet. - Csak túl gyors és durva voltál, megijedtem!
- Tényleg? Pedig próbáltam visszafogni magam. Megijedtél?
- Victor – vágom el a gondolatmenetét, mielőtt ismét elkanyarodnánk. - Azt mondtad, csinálni akarod, amíg képesek vagyunk rá. És ha közben megöregszek, pocakot növesztek és már nem fogsz kívánni?
- Az nem fordulhat elő.
- Végül is hajlamos vagyok a hízásra, és már most is őszülök egy kicsit…
- Az nem fordulhat elő, hogy ne kívánjalak. Nem számít, hogy nézel ki, vagy mit csinálsz. Amikor először jártam Hasetsuban, akkor is komolyan gondoltam mindent, amit mondtam, csak túl ártatlan voltál, hogy erőltessem a dolgot. De… attól függetlenül nem bírtam magammal, és napról-napra egyre jobban kívántalak. Mindig csak az járt a fejemben, hogy meg akarlak csókolni.
Ez a vallomás… egyszerre nyugtat meg és tüzel fel. Tényleg ezt érezte volna? Teljesen őszintének tűnik, végig egyenesen a szemembe nézett. Victornak tetszettem már hájas malacként, elhanyagol, kócos hajjal, kinyúlt ruhákban és szemüvegben is? A szívem ki akar ugrani a helyéről, és egyre erősebben érzek egy hatalmas gombócot a torkomban.
- Meg fogsz fázni – mondom elérzékenyülten, és bele sem gondolok, mit művelek, úgy nyúlok a nadrágja dereka után. Bár az öltönynadrágokra mindig volt egyféle fétisem, különösen, ha Victor combjain feszültek, most valahogy hálás vagyok a trainer alsónak, hogy nem kell sokat bíbelődnöm vele. Egyetlen mozdulattal lehúzom róla az átázott, fekete alsóval együtt, amikből nagyjából lehetett neki egy tucattal, legalábbis folyton ilyesfélékben láttam. Aztán Victor félig már ismét kemény izgalmának látványára realizálódik csak bennem, mit műveltem az imént.
A lehető legártatlanabb arcommal pislogok fel rá, és ahhoz, amit az ő arckifejezésében látok, nem érhet fel semmi kifejezés. Őszinte, tiszta szerelemmel néz le rám, majd egy végtelenség az idő, amíg lehajol hozzám, és összeilleszti az ajkainkat.
Azt hiszem, az igazi bűn az lenne, ha nem osztanám meg vele a karamellás mogyorókrém élvezetét, úgyhogy mielőtt meggondolhatnám magam, végigsimítok a nyelvemmel a száján. Szeretem benne, hogy amikor a szavak háttérbe kerülnek, többnyire megérti a célzásaimat. Elgondolkodtató, hogy talán előnyben kéne részesítenünk a kommunikáció efféle módját. Lassan, de határozottan elmélyíti a csókot, miközben a két karja a derekam köré siklik, és óvatosan az ölelésébe von. Igen… ez már határozottan az, amiről álmodoztam.
- Ízlik? – kérdezem mosolyogva, alig pár milliméterre szakadva csak el a szájától.
- Majdnem olyan jó, mint a kókusz – nevet ő is, amitől viszont nekem az arcomba szökik a vér. Hé! Ez galád húzás volt. De… valamiért viccesen kedves is. – Szeretnéd kipróbálni a matracomat?
Huh? Már megint kezdi?! Persze, hogy szeretném, de, de, de…
- V-Victor!
- Amikor vettem, azt mondták, kimondottan sportolóknak fejlesztették ki a rugalmasságát. Nekem egy kicsit túl puha, de talán neked tetszeni fog. Hasetsuban is nagyon puha ágyad volt, a japán ágyakhoz képest.
Talán csak én vagyok túlságosan elfajzott, és ő tényleg csak a matracát akarta megmutatni? Most valahogy olyan ártatlanul kisfiús, ahogy rám néz, hogy még el is tudnám hinni neki.
- Még éhes vagy? - kérdi, és őszinte aggodalom csendül a hangjában. Ha szeretnéd, rendelek neked valamit. Bár… kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy most vagy a legtökéletesebb formádban, amiben lehetsz a versenyre. Ha kibírod még pár hétig, amíg szerzel nekem egy aranyat, utána annyi katsudont veszek neked, amennyi csak beléd fér.
Fene se érti a gondolataimat, de most, ezek után azt is mondhatná, hogy haljak meg érte, azt is örömmel megtenném neki. Az egész lényem elönti a szerelem.
- Kibírom reggelig. Főleg ha… - oké, próbáljunk meg nem dadogni – foglalkozol velem addig is. Mármint, úgy értem… nem csak „úgy”, hanem „amúgy” is, szóval…
- Azt hiszem, sejtem, mit szeretnél.
Igazából el sem tudom képzelni, hogy csinálta, egyszerűen csak egyik percről a másikban az ölében termettem, mint egy kisgyerek, miközben a két lábam a csípője, a két karom pedig a nyaka köré fonódott. Ámulva nézek magam elé, és bár nem hiszem, hogy elejtene, meglep a tény, hogy ilyen könnyedén fel bírt emelni, ráadásul olyan könnyedén tart, mintha súlytalan lennék. És most még nincs is csúcsformában! Talán az a páros koreográfia mégsem olyan elképzelhetetlen, ha Victor ilyen képességek birtokában van, noha én eddig csak sejtettem őket. Kisebb ugrásokra emelt már fel, és lendített át, de ez a mostani… Kellemes ringatással visz át a küszöbön… várjunk, mi?! Egy boltíven át egy sötét szobába érkezünk, ahol megtesz még velem pár lépést, majd a következő dolog, amit megérzek, egy csodálatos, ruganyos puhaság, ami körülvesz, és valami furcsa, amiről egyelőre nem akarok tudomást venni. Talán egy párna?
Victor testének melege egy pillanatra eltűnik, de csak addig, amíg a fal mellett kattintgat valamit, mire a fal mentén… Hihetetlen! Legalább száz apró csengettyű alakú lámpás ragyog fel.
- Aranyosak, ugye? – kérdi amolyan csilingelő nevetéssel, ami most komolyan egészen beleillik ebbe a környezetbe. A falra egy mesébe illő erdő képét festették, amiben tündérek és manók kergetőznek, gyönyörű, csillámló virágok nyílnak, és apró állatok leskelődnek a lombok közül. Ahogy elnézem, Victor hatalmas ágya fölé egy élethű tölgyfát festettek, és a baldachin amolyan odúként öleli körül a fejtámlát. A virágok, és kacskaringós indák végigfutnak a beépített oszlopgerendákon, és még a széles, padlótól plafonig érő ablakon is elég kreatív a függöny: az szinte teljesen beleolvad a környezetébe a maga apró levélmintájával. Sok gyerek megirigyelné, az egyszer biztos. És én úgy érzem magam, mint akiért eljött a mesebeli hercege, és magával vitte egészen Csodaországig.
- Ez… varázslatos! Istenem, Victor, hogy létezhet valami ilyen tökéletes a világon?
Nem tudom, mit mondhattam, ami ennyire megérintette az edzőm szívét, de egy ugrással rajtam terem, és csillogó szemekkel igyekszik a szuszt is kiölelgetni belőlem.
- Yuuri. Te vagy az első, akinek megmutattam ezt. Olyan boldog vagyok, hogy tetszik neked!
Ó. Akkor ezek szerint még soha senkit nem hozott fel ide? Legalábbis azóta nem, hogy felkerült ez a bolondos díszlet, ami jobban belegondolva és Victort ismerve, nem is olyan meglepő.
Valami… tényleg nyomja az oldalam. Ügyetlenül tapogatózok magam alatt, míg végül az ujjaim beleakadnak valami bolyhos fene tudja, mibe. Huh? Nehézkesen kirángatom magam alól, igyekezve minél észrevétlenebbül matatni, miközben épp levegőhöz is próbálok jutni egy nagyra nőtt, meztelen szeretetcsomag alatt, hogy aztán elkönyvelhessem, hogy Victor sosem változik. Egy elnyűtt plüsskutya alakja bontakozik ki előttem a félhomályban, ami megszólalásig hasonlít Makkachinre. Milyen meglepő.
Ami furcsább, az viszont Victor tekintete, ahogy rám és a viseltes szőrmókra bámul. Van valami… szokatlan abban a pillantásban. Mintha hirtelen fájdalmat érezne, de nem is igazán tudná megmondani, miért. A keze megáll a karom oldalán, a mozdulat közepénél. Én csak… kicsit kényelmetlenül éreztem magam, emiatt nem kéne így reagálnia, ugye?
- Ő Makkachin? – kérdem mosolyogva, hátha megtöröm azt a feszült csendet, ami már megint fenyegetően készült kettőnkre telepedni, de talán csak rontottam a helyzeten. Ne már! Ugye nem? Kicsit hátrébb hajol, és a két felhúzott lábam között feltérdel.
- Cappuchin – mondja halkan. Mi a…? – Meggyógyít, ha elesel a jégen.
Beletelik pár másodpercembe, amíg egyáltalán felfogom, amit mondott, bár a szavak értelmezéséig már nem vagyok képes eljutni. A mostani helyzetünkben csoda, hogy még egyáltalán meg tudok szólalni.
- Ő amolyan gyerekkori ereklye?
Gratuláljunk együtt Katsuki Yuurinak, amiért nem képes egy pillanatra se befogni az ostoba száját, amikor már végre idillivé válna a hangulat.
- Nikitának vette az apánk az állatkertben, de ő sosem szerette igazán a kutyákat. Épp csak megtetszett neki, aztán másnap már nem is játszott vele. Én pedig galádul eltulajdonítottam.
- Oh. – Mint mindig, most is roppant értelmes reakcióim vannak. Várjunk, hogy mi? Nika senpai imádta az állatokat, ha csak tehette, rávetődött minden kutyára, ami szembejött az utcán, a macskák iránt pedig egyenesen rajongott. Ma reggel is egyenesen csodálattal simogatta Makkachint, amikor kilopakodtam fürdeni. Nem tudom elhinni, hogy bármit eldobott volna, csak mert nem érdekelte tovább. Vagy teljesen félreismertem volna?
- Amikor hazahozta Makkachint, egy hét után nem is foglalkozott vele, így az enyém lett – folytatja Victor lesütött szemmel. Lassan már fizikai fájdalmat okoz ilyen összetörtnek látnom őt, főleg, miután ma én is jócskán rásegítettem erre a gyászos hangulatára. – Apa sosem engedte meg, hogy kutyánk legyen, de a húgomnak hatéves korában hozott egy macskát, amiért megnyertük a területit. Nikita egész életében mindent könnyedén megkapott, amit kiejtett a száján, és mindent el is dobott, miután ráunt. Az embereket és az állatokat ugyanúgy, mint a tárgyakat.
Ezt határozottan nem vagyok képes elhinni. Nika senpai, aki hajnalok hajnalán Makkachinnel az ölében fekszik a kanapén. Nika senpai, aki titokban korcsolyázott éveken át. Aki nem volt képes lecserélni az egyre nehezebben kezelhető telefonját négy évig, mert volt benne egy kép, amit nem tudott lementeni róla. Nem, ő sosem unt rá semmire és senkire – akit én megismertem, mindenhez megrögzötten ragaszkodott. Rengeteget küzdött a pénzért egyetemistaként is, miközben keményen tanult, és alig költött magára valamit, legalábbis nagyon ritkán láttam új ruhát rajta, fodrászhoz sem járt, mint a többi lány, és ha megkapta a fizetését, mindig meghívott engem, Phichitet és Uno-kunt egy forró csokira. Miért? Miért látja őt Victor ennyire rossz embernek, és én miért nem tudom elhinni róla? Mi lehet a titok, ami mindezek mögött áll? Mindenesetre képtelen vagyok tovább nézni a szomorúságot a jégkék szemekben, úgyhogy előre hajolok, és a vállára teszem a kezem. Oké. Mondanom kell valamit. Valamit, ami eléggé meghökkenti ahhoz, hogy többé semmi másra ne tudjon gondolni, csak rám.
- Miért aggódsz ennyire? – kezdem tettetett határozottsággal. - Te is tudod, hogy te vagy az egyetlen, akit látok. Amúgy meg, nem olyan nagy bűn, ha szeretem kicsit a leendő sógornőmet, nem igaz?
Valójában csak viccnek szántam, de a reakciója erre sokkal látványosabb lett, mint amire számítottam. Elkerekedett szemekkel bámul, és határozottan keresi a szavakat. Végül megragadja a két vállam, és magához húz egy újabb ölelésre. Ez azonban más, mint az eddigiek.
Talán nem ez a legtöbb, ami valaha történt köztünk, de még sosem éreztem ennyire közel magamhoz, mint most. Az egész lénye egybeolvad az enyémmel, és a légzésünk is egymáséhoz igazodik.
- Ugye ezzel nem arra célzol, hogy nem szexelünk, amíg nem házasodtunk össze?
- Öh… mi?
- Megértem, ha japánként ragaszkodsz hozzá, de ha lehetséges lenne előtte… már… kicsit kezd fájni.
Bár anélkül is tudnám, ezek után képtelen vagyok megállni, hogy lenézzek a sorok között emlegetett… „dologra”. Annyira csodálatos, hogy már a puszta látványom képes ilyen izgatottá tenni őt! És egy kegyetlen szemétláda vagyok, hogy már órák óta kínzom. A pokol tüzében fogok elégni.
- Ó… Öhh… szeretnéd, hogy segítsek?
Tétovázva bólint, és meg mernék rá esküdni, hogy most szívesen elsüllyedne szégyenében. Nem olyan embernek ismertem meg, aki bárkitől segítséget kérne, ha nem muszáj. Inkább mindent megoldott a maga fura, egyedi módján. Most mégis a kezembe adta a döntést.
Kicsit ellesve az ő szokásait, a tenyerem az arcára simítom. Ahh! Olyan bársonyos a bőre, mint egy kisbabának. Igyekszem összeszedni magam, és nem túl bizonytalan lenni, főleg, mivel Victor egyre inkább reszket az ujjaim alatt. Már arra is apró nyögéseket produkál, hogy az érintésem végigszánt a karján, és el sem merem képzelni, mit reagálna, ha bárhol máshol érinteném. Nos, pedig épp ideje lenne megkönyörülnöm rajta, ugye? Még ha… ezzel azt is megkockáztatom, hogy nekem fájdalmat fog okozni ez a kis elnyújtott hadművelet.
Viszont férfi vagyok. Egy erős, felnőtt férfi, akinek ennyit már csak a saját becsülete miatt is ki kell bírnia a szerelméért. És Victor komolyan annyi mindent megtett értem, annyiszor bizonyította az érzéseit, még ha én túl kretén is voltam megérteni őket.
Egy mozdulattal megfordítom a helyzetünket, és átvetem a lábam a combjain. Rendben. Most már… nem ijedhetek meg. Victorral vagyok. Meglepetten figyel, de amíg ő is bizonytalan, addig kicsit nyugodtnak érzem magam helyette is. Tudom, hogy szándékosan nem bántana. Nehéz elszánnom magam, de… ő is megtenné értem, ugye? Na jó, ebben kételkednék, de… én akartam mindig is az övé lenni. És ő bevallotta, hogy nem csak a legjobb oldalam kedveli.
Hogyan kellene elkezdenem? Végül is ebben a helyzetben neki kellene az íratlan szabály szerint a dominánsabbnak lennie, de most, hogy én kerültem felülre, talán nekem kéne először lépnem. Vagy mégsem?
- Victor… - motyogom kétségbeesetten, ő pedig egy lágy mosoly kíséretében felül alattam.
- Csak lazíts. Emlékezz, hogy szoktuk ezt az edzések után. Engedd, hogy az izmaid ellazuljanak, és ne gondolj semmire.
A hangja úgy hat rám, mint egy erőteljes meditáció. A fejem egyre kevésbé zsong, a gondolatorkánok elcsendesülnek, és semmi más nem marad, csak Viktor hangja, az illata, és a kedves érintései, amikkel egyre nyugodtabbnak érzem magam, miközben egy részem felrobbanni készül. Idő közben a szemem is sikerült becsuknom, és valamikor a mellkasához simultam, mit sem törődve a ténnyel, hogy mindkettőnk merevedése egyre vadabbul követeli a figyelmünket kettőnk közé préselődve – mégis kit érdekel ez most. Ja igen, mindkettőnket. Kétségbeejtően kettős érzés a vágy, miközben próbálsz a lebegés állapotába kerülni.
Egy egészen kicsit tényleg olyan, mint az edzések végén lévő lenyújtás. Némi terheléssel, ami éppenséggel Victor ügyesen matató kezei a hátamon. Megnyugtatóan simogatnak, feltérképeznek, miközben én csak… szívom magamba egyre csak azt a fantasztikus „pézsma és cédrus” illatot. Mit művel velem ez az ember? Kedves utasításokat suttog a fülembe, pontosan ott érint minden pillanatban, ahol szükségét érzem, és egyszerre érzem úgy, hogy el fogok aludni, és hogy ha perceken belül nem tesz ellene valamit, hanyatt döntöm, és én fogom csinálni neki.
De nem kell sokáig várnom. Nem mondanám, hogy teljesen felkészületlenül ér, miután egy kis időre Victor egyik keze eltűnik rólam, míg a másikkal kicsit megemel, aztán már csak annyit érzek, hogy a bal keze elindul lefelé, a jobbal pedig egyenesen alám nyúl, és…. Ahh!
Ami ezek után következik, nem lehet túl értelmes szavakba önteni, bár azért próbálkozom vele. Nem, tényleg nem megy! Az ujja… nedves. Talán előbb a szájába vette? Francba, fogalmam sincs semmiről, csak hogy olyan helyeken érint meg, ahol még előtte soha senki, és egyre forróbb vagyok mindenhol. Egyfajta kibírhatatlan késztetést érzek, hogy sürgessem a dolgokat, de mégis szinte rettegek tőle, mi lesz, ha bekövetkezik. Érzem a mélyről jövő tiltakozást ellene magamban, ő mégis olyan kitartóan játszik rajtam, velem, míg a testem végül megadja magát az akarata előtt.
Victor… bennem van. Már ez az érzés is szétfeszít, hiszen még soha semmi ilyesmi nem történt velem, és eddig ötletem sem volt, hogy ez a dolog ennyire nehéz, de… nem tudom elképzelni, hogy bármi nagyobb bennem legyen. Azt hiszem, már görcsösen kapaszkodok a vállába, és igyekszem elrejteni az arcom előle, de nem megy. Egyetlen ujja is épphogy nem súrolja még a fájdalomküszöbömet, és talán ezt még képes lehetek megszokni. De mi lesz, ha …!
- Ne félj, nem kell elsietnünk – mondja kibírhatatlanul kedves hangon, amitől egyenesen sírni támad kedvem. Egy pillanat alatt elűzi minden kétségem. Még ha ezt is teszi velem, nem érzem se megalázónak, se kellemetlennek. Bőven hagy időt, hogy hozzászokjak, hogy alkalmazkodjak, és közben gyengéden simogatja a hátam.
Nem is igazán tudnám megmondani, meddig folytatja ezt a kínzóan lassú játékot, de talán fél óra is eltelik, mire egy kicsit visszahúzódik, és ezúttal két ujjával folytatja, amit elkezdett. Képtelen vagyok elhúzódni tőle, a mellkasa jelenti nekem a tökéletes biztonságot ezekben a pillanatokban. Hihetetlen ez az ember! Olyan sokáig kellett várnia, mégis türelmesen kivárja, hogy felkészüljek rá, és bár reszket a vágytól, szinte teljes kontroll alatt tartja magát. Én… nem lennék képes erre. Érte talán, de biztosan szenvednék közben. És én nem akarom, hogy szenvedjen miattam.
- Vic…tor… gyere – nyöszörgöm nem túl meggyőzően.
- Shh. Most még eléggé fájna.
Ami még jobban fáj, az az elkínzottság, ami kihallatszik a hangjából.
- Ne… nem számít. Érezni… akarlak.
Most valami felfoghatatlan érzéssel tölt el, ahogy a szemembe néz, azzal a csillámlóan mély tekintetével. Talán a lámpa fénye teszi, vagy az elnyújtott vágyakozás, de most a jeges kék szín sokkal sötétebbnek és tompábbnak tűnik. Olyan, mint a.. zafír. A bal keze a vállam alatt felsiklik, és az ujjai a hajamba fúródnak.
- Csináljuk együtt, a te tempódban, oké?
Szabályosan hiányérzetem támad, amikor kihúzódik belőlem, és maga fölé emeli a csípőmet, míg sikerül egy olyan helyzetbe kerülnöm, ami mindkettőnk számára a legkényelmesebb lehet. Ahh, az homlokán időközben egyre mélyebb ráncok jelentek meg, talán az önmegtartóztatástól, és én komolyan, nem akarom már tovább kínozni. Igyekszem nem figyelni az ijedtségre, amikor megérzem, hogy hozzám illeszti magát, ám mielőtt behatolna, még az utolsó pillanatban apró csókot nyom a számra.
- Yuuri, csak hogy biztos légy benne… Ai… site iru.
… Ah.
Azt hiszem, ha eddig féltem, az eltörpül amellett a tény mellett, hogy a szívem most elfelejtett tovább működni. Uramisten. Victor… japánul… szerelmet vallott nekem? Még ha nem is a legtökéletesebb kiejtéssel, de szent ég! Nem lenne túl vonzó látvány elsírni magam, pont most, ugye?
Azt kérte, csináljuk együtt. Egy kicsit lefelé nyomom magam, és próbálom annyira elengedni magam, amennyire csak lehetséges, miközben egyre inkább szétfeszít az érzés. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de már most, az elején is borzasztó nehéz. Egyszerűen lehetetlen, hogy belém férjen. Mégis… sikerülnie kell!
Az első, fájdalommal teli furcsán kellemes hullám akkor szalad végig a testemen, amikor Victor végül áthatol az első akadályon. Mindketten egyszerre kapunk levegő után. A remegés magától jön, és nem tudok uralkodni rajta, pedig az erős karok megnyugtatóan tartanak, és mikor egy kicsit megnyugszok, Victor lenyúl kettőnk közé, és a markába vesz.
Így… ez a kellemes kis kényeztetés eltereli annyira a figyelmem, hogy képes legyek újra levegőt venni, habár leginkább csak kapkodok utána, hogy valamennyi a tüdőmig is eljusson. Lágy ritmusban simogat tovább odalent, és mozdulatlanul vár. A szorosan lecsukott szemeiből tudom, hogy nem egyszerű neki így, épphogy csak bennem, miközben egyre sürgetőbben hajtják őt is az ösztönei, de ellenáll mindennek, csak hogy ne okozzon több fájdalmat a kelleténél. Most már… nekem kell tennem valamit érte.
Átölelem, amilyen szorosan csak tudom, védelmet keresve a közelségében, elmerülök az érzésben, amit a keze mozgása nyújt, és teljesen elengedve magam mélyebbre engedem.
Szentséges… úristen. A testem megremeg ettől a feszítéstől, amit most a teljes lényemben érzek. Victor teljesen kitölt, és elképzelésem sincs, hogy ő reszket meg bennem, vagy én körülötte, de egy biztos: rövidesen vagy elájulok, vagy szégyenszemre képtelen leszek visszafogni magam, és az eddig nyöszörgés helyett olyan hangokat fogok kiadni, amik miatt később képtelen leszek a szeme elé kerülni. De egyszerűen, annyira… annyira…
És megmozdul. Az első súrlódás bennem felér egy villámcsapással, csak éppen ez belülről súlyt le rám, és cikázik végig minden idegszálamon. Victor átkarolja a derekam, és bár látom rajta, hogy próbál gyengéd maradni, az ő önuralmából sem sok maradt.
Egyre mélyebbre és mélyebbre préselődik bennem, és minden egyes alkalommal, amikor előre löki magát, nekem elakad a lélegzetem. Ez… fantasztikus! Az apró fájdalom talán csak még izgatóbbá teszi, ráadásul a keze is egyre gyorsabban mozog, ahogy átlépi a saját határait, míg végül mindketten már csak kétségbeesetten kapaszkodunk a másikba, hajszolva azt a végső kielégülést, ami bizonyára mindkettőnket kivégez majd perceken belül.
A forróság elviselhetetlenné válik, az izzadságunk mindkettőnket beborít, és Victor illata olyan érzéki elegyként önti el az agyam, hogy legszívesebben beletemetkeznék, hogy ne maradjon semmi más a fejemben. Bár… ha jobban belegondolok, ebben a pillanatban nincs is. A gyönyör szikrázva összpontosul a hasam aljában és a gerincemben egyszerre, pár mozdulat, amit Victor nedves keze véghez visz rajtam, és amit a testünk újra és újra egymásba olvadása eredményez, és már csak arra leszek figyelmes, hogy én magam is szabálytalanul vergődök a karjaiban. Olyan mélyről jövő kiáltások szakadnak fel belőlem, mintha épp ölnének, és Victor… Victor szintén, ugyanúgy válaszol nekem. Már csak egy pár… pillanat, és… ahh igen! Ez… ez…!
Az utolsó lökés talán túl mélyen talált el, de mielőtt felfoghatnám, mi is történt, az egész testem összerándul, és olyan vad lüktetéssel érem el a gyönyör csúcsát, amilyet még soha életemben nem tapasztaltam. Összeszorított fogakkal, visszatartott lélegzettel élem át, hogy ez a csoda, amit Victor művelt velem, teljesen kifacsarjon, és az egész testem egy pillanatra még erőteljesebben szoruljon köré, miközben vágyaim bizonyítéka forrón tör ki belőlem.
Talán épp ez volt az utolsó, ami az ő beteljesüléséhez hiányzott. Olyan erővel ránt magához, hogy ha törékenyebb lennék, még az is félő lenne, hogy összeroppantja a csontjaimat, így viszont egyszerűen csak boldoggá tesz ez az önkéntelen reakció részéről. Viszonzom az ölelést, habár az összeesés szélén állok, és hagyom, hogy az utolsó pillanatokat egy az egyben ő irányítsa. Utoljára teljesen belém löki magát, az arcán valami földön túli kifejezés ül, amivel képtelen vagyok betelni, és egy kétségbeesettnek tűnő nyögéssel eláraszt belülről a legcsodálatosabb melegséggel, amit valaha éreztem.
Istenem, soha álmomban sem hittem volna, hogy ez ilyen leírhatatlanul fantasztikus lehet. Egy kicsit még piheg a karjaim között, majd óvatosan elkezd kihúzódni belőlem. Uhh, talán… ez az eddigi legkellemetlenebb része a dolognak, bár azok után, amiket köszönhettem neki, ez igazán csekély ár.
Továbbra sem enged el, szüntelenül húz magához, mintha ő sem akarná, hogy ez a pillanat véget érjen – és tökéletesen meg tudom érteni. Belehalnék, ha most el kellene engednem. Végül nehézkesen kioperálja alólunk a takarót, és magával mit sem törődve bebugyolál. Oké, én vágytam romantikára, de ez már a „kínzóan jó” kategória. Egymásba gabalyodva szuszogni egymás ölelésében… Victor egyszerűen lehengerlő tud lenni.
Vajon… megengedné, hogy én is csináljam ezt neki? Oh, legfeljebb ha elég jól érvelnék, és egy gyengébb pillanatában sikerülne elé állnom ezzel az abszurd ötlettel. Talán. Bár az valószínűbb, hogy elküldene a fenébe, ugye? Vajon neki már csinálta bárki? Na jó, ebbe bele se akarok gondolni, pláne most nem. Már a képzeletemben is gyilkos vágyaim támadnak kivégezni mindenkit, aki bármijéhez hozzáért, nemhogy esetleg valakit, aki a magáévá tette az én… az én… Victoromat? Miért olyan zavarba ejtő ezt kimondani? Végül is most már tagadhatatlanul szeretkeztünk, ez már egyfajta jelzés, hogy használhatok birtokos jelzőt, nem? Na jó, nem. Ahogy elnézem az arcát, a szemébe lógó haját, amit mindig kedvem támad félresimogatni, hogy mindkét szemét tisztán lássam, amik ismételten akvamarin fénnyel ragyognak félig lehunyt szemhéjai mögött. Még pár álmos pislogást megejt felém, mielőtt lehunyja őket, és miután átveti rajtam az egyik lábát, a légzése egyenletessé válik.
Ez az ember egy élő természeti katasztrófa. De annak a legimádnivalóbb.
~§~
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
