9. fejezet – Yuri angyalkája
Már megint hajnalban ébredtem. Azaz, kora reggel - a lényeg, hogy jóval Victor előtt. Az ég már kezd rózsaszínes árnyalatot ölteni kint, ahogy a nap első sugarai felbukkannak a horizonton. Voah! Csodálatos a kilátás innen, a mesebeli erdőből. Cappuchin valamilyen úton-módon a párnámra keveredett az éjszaka folyamán, bár annyira megszoktam már a kutya-jelenlétet az ágyamban, hogy már akkor sem zavarna, ha nem egy plüssről lenne szó. A világosbarna szőrmók látványa azonban elgondolkodtat a mostani életemről.
Nika és Victor; két ember, akik között valami olyan kapcsolat van, amiről nekem fogalmam sincs. Mit éreznek valójában egymás iránt? Miért érzik? Mi történt velük? És mit tehetnék én, hogy ne legyen köztük feszültség? Nem hiszem, hogy bármelyikük elmondaná nekem, ha rákérdeznék sem. Rajtuk kívül pedig az egyetlen ember, aki az ismerőseim közül jelen volt a múltjukban, szerintem inkább levágná a saját lábát, minthogy engem is beavasson. Ahh, utálom a tudatlanságot, még ha néha sokkal kényelmesebb is mögé rejtőzni. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, mégis belülről jön az a borzasztó erős késztetés, hogy segítsek rajtuk. A szeretet… mindent képes megoldani, ugye? Különösképpen a jégen.
Nem értek semmit. Nika évekig csak titokban lépett jégre, most mégis nyíltan koreografálja Yuriot. Apropó, Yurio. Egy hét múlva kezdődik a megnyitó. Miért van itt, ahelyett, hogy Moszkvában edzene Yakovval? Minden borzasztóan fura és homályos. Victor az édesanyja miatt jött ide, mégis… úgy érzem, tud valamiről, ami engem is érint. Amiről Nika is tud. De senki nem mond nekem semmit. Mit kéne tennem? Persze azon kívül, hogy illő lenne nyernem egy aranyat Victornak, ha már lassan két éve kínlódik velem, jóformán ingyen.
Victor… lassan kijelenthetem, hogy a hobbim Victor bámulása, miközben kielégülés után meztelenül alszik mellettem. Fenébe, mihez kezdjek most magammal, amíg nem ébred fel? Na jó, elő a jól bevált lopakodó-üzemmóddal, és menjünk ki a mosdóba, először is. Ez jó ötlet. Visszafelé pedig kihalászom a kabátzsebemből a telefonom, és lesz mivel elfoglalnom magam, míg őfelsége úgy nem dönt, hogy méltóztat felkelni. Egy élmény lesz szemüveg nélkül, bár ha elég közel hajolok, talán látok is majd valamit. Nem igazán érzem magam komfortosan, ha a cuccaim kilométerekre vannak tőlem.
Au. Hát… most nem vagyok képes eldönteni, hogy a tegnapi eltúlzott edzés miatt nem tudok rendesen megállni a lábamon, vagy az utána következőektől, de valahogy reszket minden végtagom. A combjaim fájnak, és bár inkább zsibbadás ez, mint kínzó fájdalom, már az is elég megpróbáltatás, hogy kimásszak, és megkeressem a vécét. Ami végül kiderül, hogy a fürdőszobában van. Ahogy a speciális, nagyítós tükör is, amiből egy elég nyúzott, de csillogó szemű japán kölyök pislog vissza rám.
Miközben nagyjából minden reggeli mizériával elbíbelődök, nem tudok nem elég hálás lenni Victornak. Azt hittem, az első alkalom után borzasztó állapotban leszek majd, legalábbis olvastam elég ijesztő élménybeszámolókat is a neten. Ő viszont úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék, és egy kisebb izomlázon kívül tényleg egész jól érzem magam. Na jó, és most éljük túl homályos látással a sötét nappalin keresztül.
A telefonom mindig ad egy kis megnyugvást. Egy tízperces procedúra után, amíg kitapogatom egyáltalán a kabátomat, a megszokott billentyűkombinációval feloldom a képernyőt, a megszokott helyen, rá sem kell néznem, és megnyitom az oldalt. Jobb ötlet híján elterülök a kütyümmel együtt Victor kanapéján, ami fele olyan kényelmes sincs, mint a matraca, de nincs az az isten, hogy még egyszer átbukdácsoljak az ismeretlen terepen, csak hogy visszafeküdjek mellé, és még órákig szenvedjek a hormonjaimtól, amíg nem ébred fel. Na meg egy ideje nem kommunikáltam senkivel a barátaim közül. Mások életét figyelni kicsit megnyugtató. Nem csak velem történnek dolgok, a többiek is ugyanúgy küzdenek az álmaikért.
A volt osztálytársam, Diego épp tonhalat eszik. Erről mindenkinek tudnia kellett. Mary a barátnőjével megnézte az új fantasyfilmet, amit én is meg akartam, de nincs olyan jó az orosztudásom, hogy elmenjek egy itteni moziba érte. Majd ha kijön dvd-n japánul... Phichitnek sikerült az új loop-axel kombináció, videót is csatolt… wow. Na jó, ezt inkább korlátlan netről nézem majd meg, addig is kap egy szívecskét – kit érdekel, hogy az ellenfelem lesz hamarosan? Ő Phichit. A második legkedvesebb ember, akit ismerek. Várjunk, vajon Nikát vagy Victort soroltam magamban első helyre? Így belegondolva… dilemma. Ó igen, visszatérve Phichitre… túl sok mondanivalóm lenne neki, kérdésből pedig még több, amit ezek után szeretnék választ kapni, de azt hiszem, kibírom, amíg élőben találkozunk két hét múlva. Biztos vagyok benne, hogy eljutunk addig. Vajon ő tudott róla, hogy senpai Victor testvére? Nem is tudom, melyik esetnek örülnék jobban.
Az általános iskolás barátom, Kazu-chan befestette a haját vörösesbarnára. Egész aranyos! Vajon én hogy néznék ki más hajszínnel? A vörös nem illene hozzám. A szőke… beleillenék a mostani környezetembe. De jó isten, borzasztóan állna! Talán… világoskék? Haha, anyáék ki is tagadnának, Mari-nee meg kiröhögne.
Yurio pliézik, és két kislány ül a két vállán, miközben egy kisfiú átbújik a két lába között. Huh? Ez meg mégis hol.. és mikor…? Ez a ruha volt rajta tegnap, és tekintve, hogy este osztották meg… maga a Yuri angyalkái?
Ő és senpai vajon hová mentek, és mit csináltak, miután mi eljöttünk Victorral? A képaláírás:
„Koshechka szerzett pár kisangyalt a családunkba”
Koshechka. Nem lehet… A rajongói általában Yuratchkának hívják Yuriot, az egyetlen ember, akitől eddig ezt hallottam, az… Na ne.
Nagyjából egy éve kezdtem el követni a Yuri’s Angels-t, fogalmam sincs, hogy miért. Kicsit irigykedtem, hogy őt annyian imádják, ráadásul az angyalkák tényleg egy kis család volt, akik között voltak már-már beteges fanok is, mégis egy emberként szurkoltak a kis méregzsáknak, akinek soha egy jó szava nem volt hozzájuk. Nika… egy lenne a rajongói közül? Nem, ezt az oldal tette közzé, ráadásul minden egybevág. Ők ketten együtt voltak tegnap. Elvitte volna magával a táncórájára?
Általában sosem állok le hozzászólásokat olvasgatni, most valamiért mégis rányomtam a lefelé mutató nyílra. Szívecske-tenger. Visító kislányok, akik gyereket akarnak szülni Yurionak. Te jó ég, még tizenhat sincs! Sok-sok angol, szerelmes megjegyzés, szmájlik hada, végül egy orosz, amit reggeli lustaság révén csak bepötyögök a gyorsfordítóba.
„Köszönöm Szeráf kisasszony, én várni páros korcsolya tiétek”
Várjunk. Mi?!
Yurio és egy bizonyos Szeráf Kisasszony páros korcsolyázni készülnek. Pont most, amikor Victor felvetette nekem is. Mi folyik itt? Szeráf… az angyalok között. Yurio legnagyobb rajongója… Nika senpai lenne? Ezt nem tudom elképzelni. Bár… ahogy ők ketten egymásra néztek, amilyen bizalommal érintették egymást…
Tanácstalanul kattintok a hozzászólás írójának nevére.
Vanessa Catlover Voronin. A képéből ítélve balerina, munkahelyének pedig a Mariinsky Színházat adta meg. Valószínűleg senpai egyik munkatársa, aki a jelekből ítélve szintén többet tud, mint én. Miért? Miért akarna Nika Yurioval párosozni? Ő Uno-kun partnere volt. És Yurio… megesküdött, hogy meg fogja dönteni a rekordomat; akkor gyakorlás helyett miért van itt, ahelyett, hogy Moszkvában gyakorolna kifulladásig? Van valami… amiről mindenki tud, csak én nem.
Végső elbizonytalanodásomban írok rá Nika profiljára.
„Senpai, kérdezhetek vala…”
Ám mielőtt elküldhetném, felvillan egy üzenet, egyenesen tőle. Nem lehet. Honnan a fenéből tudta, hogy írni akarok neki? Létezhet ekkora véletlen? De mégis… hogyan?!
„Minden rendben?”
Épp ezt szeretném tudni én is.
„Persze. Senpai, kérdezhe…” És már megint nem sikerült.
„Volt mit enned vacsorára? Küldök ma neked valami igazán finomat Yurival.”
„Huh? Te nem jössz ma?”
„Dolgoznom kell. És még anyát is el kell vinnem kezelésre. Már igazán szeretne megismerni téged!”
Vajon válaszolna nekem? Őszinte lenne?
„Senpai, kérdezhetek egyvalamit?”
Nika sosem tartott szünetet, amikor régebben beszélgettünk. Ez a következő fél percnyi hallgatás már felér egy fél válasszal mindenre.
„Igen?”
Mivel kezdjem? Végül is, „egy dolgot” írtam. Akkor talán a legfrissebbel.
„Honnan ismered Yuriot? Talán ő is valamiféle rokonotok?”
Ismét hosszú szünet, míg végül írni kezd. Sokszor nagyon utálom, hogy tudok róla, hogy még mindig ír, és hosszú lesz – vagy épp rövid, csak sok idejébe telik megfogalmazni.
„Nem, dehogy. Nem túl érdekes történet. Amikor tizennégy éves voltam, akkor diagnosztázálták anyánál a hasnyálmirigy rákot. Többé nem tudott dolgozni a munkahelyén, csak kisebb otthoni munkákat. Mivel a Mariinsky nem fizetett annyit egy részmunkaidős kiskorúnak, amennyi bármire elég lett volna, és nem akartam, hogy Victor a pénz miatt aggódjon feleslegesen korcsolyázás közben, kiragasztottam a környékbeli villanyoszlopokra egy hirdetést, hogy szívesen vigyáznék gyerekekre iskola után. Yuratchka szülei jelentkeztek rá elsőként, és nem érdekelte őket, hogy még nem vagyok felnőtt, viszont iskolaidőn kívül késő estig vállalnom kellett őt, amíg a szülei hazaértek. Akkor még csak négy éves volt, egy kis tünemény, aki nem volt hajlandó senkivel beszélni, sem szocializálódni, és ha mégis megszólalt, mindig a moszkvai nagypapájáról beszélt, aki azelőtt vigyázott rá, mielőtt én a képbe jöttem. Kicsit… hasonlított Victorra akkoriban. Egy meg nem értett gyerek volt, aki csak figyelemre vágyott, de egészen addig nem kaphatta meg, amíg nem kezdett el korcsolyázni. Mese vége.”
Azt hiszem, ez túl sok információ egyszerre, mint amit fel bírnék fogni, ráadásul az egészben van valami, ami miatt elszorul a torkom.
„Te voltál Yurio bébiszittere? Na ne! Mégis hogy volt rá időd a színház mellett?”
„Nem volt egyszerű, de megérte. Mivel nem maradt időm mellette gyakorolni , kénytelen voltam a Yurival töltött idő közben edzeni. Azt hiszem, első látásra beleszeretett a balett-mozdulatokba, legalábbis szinte az elejétől együtt csinált velem mindent, pedig általában semmilyen játékra nem lehetett rávenni. Csak ült csendben, bámult maga elé és a nagyapját követelte, de a balettra mégis mindig vevő volt. Aztán mikor kicsit nagyobb lett, már bátrabban haza mertem hozni magunkhoz, és jóformán nálunk lakott, amíg nem mentem Amerikába.”
„De ha balettozni tanítottad, hogyhogy végül a műkorcsolyát választotta? Akkoriban te már rég abbahagytad, nem?”
Ismét hosszabb szünet, ami alatt én jóformán belezuhanok a telefonomba.
„Egyszer anya megkért, hogy vigyek enni Victornak az egyik hosszabb edzésére, mert a feledékeny barom itthon felejtette a kajáját. Koshechka akkor döntötte el, hogy korcsolyázni fog, amikor meglátta őt a jégen. Kicsit csalódott voltam, de… reménykedtem is, hogy talán ő majd képes lesz boldoggá tenni és motiválni a bátyámat. Igazából amint a jégre lépett, azonnal előtűnt a tehetsége, és nem kellett sok idő, hogy a korosztálya legjobbja legyen.”
Yurionak is Victor lenne a példaképe? Ennek nem kellene meglepnie, de ami fontosabb…
„Nika, mi ez a Szeráf kisasszony dolog? Te is Yuri angyalkája vagy?
„Oh, láttad? Nem hittem volna, hogy rájössz. Mármint nem azért, mert nem néztem volna ki belőled, csak… nem tudtam, hogy követed az oldalt.”
„Nika.”
„Oké-oké. Én alapítottam, amikor Yuri versenyezni kezdett. A szülei sosem tudtak eljönni a munkájuk miatt szurkolni neki, úgyhogy nekiálltam rajongókat toborozni, akik örömmel megtették helyettük. Vannak köztük, akik túlzásba viszik, de azt hiszem, jót tesz neki, ha látja, hogy állnak mellette.”
Már ha épp nem pont előlük kell menekülnie. Ami viszont engem még inkább foglalkoztat...
„Igaz az, amit az a lány…. Vanessa írt? Párosozni fogtok? Miért választottad őt a partnerednek? Mi történt Uno-kunnal? Miért akarsz párosban korcsolyázni vele, miért pont most? Nika, én már semmit nem értek, és senki nem válaszol nekem.”
„Ez kicsit több, mint egy dolog, Yuu-chan. És igazából nem írásban szeretnék veled beszélni róluk. Tudnál várni még egy nagyon kicsit, amíg találkozunk? Akkor mindent elmondok majd neked.”
Néha komolyan olyan érzésem támad, mintha Victorral beszélgetnék. Mindkettejük képes elérni nálam, hogy egy szánalmas kisembernek érezzem magam, akinek fogalma sincs semmiről, és tulajdonképpen nem is kell tudnia semmit.
Apropó Victor.
- Felhívás keringőre? – hallom meg magam mögött a szokatlanul mély hangját.
Gondolataim legfőbb alanya meztelenül áll a boltívnek támaszkodva, és álmosan pislog rám. Oh, azt hiszem, sikerült valami ritka nevetséges pózba fészkelődnöm, ráadásul reggel épp csak annyi energiám volt a közösségi háló bűvöletében, hogy az alsógatyámat előkeressem és magamra rángassam a ruhakupacban, amit az este csak ledobáltunk ide a kanapé mellé. Egyébként most épp négykézláb térdelek a padlón, miközben a kanapéra könyökölök, a hátsóm az égnek mered, és minden bizonnyal minden érzésem kiül az arcomra, ahogy a vállam fölött hátrabámulok rá.
Nevetve lép mellém, és huppan le a kanapéra.
- Nem tudtam, hogy felébredtél – mondom zavartan, és igyekszem se őt nem lesni tátott szájjal, se magamból nem mutatni többet nappali fényben, mint amennyi szükséges. Gyorsan felrángatom a fekete Karatsuki pólóm is, amit összegyűrt gombócban szúrok ki a kanapé résébe ékelődve.
- Hogy érzed magad? – kérdi egyszerűen, bár mintha egy csöppnyi aggodalmat is kihallanék a szavaiból.
Gyér színészi képességeim összevakarva pislogok rá szenvedő tekintettel.
- Azt hiszem, ma nem leszek képes korcsolyázni. Mindenem borzasztóan fáj, és…
Az arckifejezése ismét leírhatatlanul szórakoztató. Mikor váltam ilyen emberré, akit boldoggá tesz mások ijesztgetése? Bár, ez azt hiszem, Victor irántam érzett törődésének megnyilvánulása, ami talán megmagyarázza a melegséget, amit érzek.
- Csak vicceltem – mosolyodok el. – Minden rendben.
- Yuuri, egyre gonoszabb vagy velem – háborodik fel, majd egyszerűen csak átölel. – Néha hiányzik az az ártatlan kisfiú Hasetsuból, akit még zavarba tudtam hozni.
Valójában most is képes elérni, hogy kikapcsoljon az agyam egy pillanat alatt, csak már idő közben sikerült kifejlesztenem egy egész praktikus képességet, hogy elrejtsem előle. Mondjuk a témaelterelést.
- Mindig is tudtam, hogy vannak furcsa hajlamaid – motyogom a nyakába. – Szóval, Victor. Szereted a kisfiúkat?
- Csak egyet.
Oké, és most igyekezzünk nem látványosan elpirulni. Nem hiszem el! Gyorsan, tématerelés, tématerelés. Nem volt ez olyan romantikus, Yuri, nem kell a fellegekben ugrálnod örömödben!
- Csak négy év van köztünk.
- És egy felső, amit túl korán vettél vissza.
Olyan csábítóan csókol a nyakamba, hogy úgy érzem, olvadni kezdek. A tegnapi éjszaka emlékei után már az is tűzbe hoz, ahogy végigsimít a hátamon, és legszívesebben… én… ahh, nem lehet!
- Yurio ideges lesz, ha elkésünk, miután odarendelted nyolcra – préselem ki magamból, és nehézkesen hátrébb húzódok. Minden sejtem tiltakozik ellene.
- Lefogadom, hogy már hajnal óta a jégen van. Nem szokása könnyen túllépni a vereségein.
Valójában kedvem lenne a dologhoz, de még mennyire! De kicsit félek, hogy a testem, ami most sem éppen stabil, végleg kibillenne mára, ha megint csinálnánk. Nekem pedig van még egy kis elbeszélgetni valóm Yurioval, és Nikával is. Plusz az edzés, ami gyanítom, ma sem lesz kíméletesebb.
- Yuuri.
- Hm?
- Ahogy az előbb voltál… csinálnád megint?
Arra gondol, hogy a padlón… négykézláb?! Meg a francokat! Jajj ne, azt hiszem, túl sok időt töltöttem mostanában Yurioval.
- Este visszatérünk rá – mondom halkan, de határozottan. - Most az első a Grand Prix és az edzés.
- Nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek rád edződként, vagy bosszankodjak a szeretődként.
Én pedig nem tudom eldönteni, hogy mosolyogjak a gyerekes durcáskodásán, vagy sírjak kettőnk helyett is.
- Most légy a lelkiismeretem, Victor. – A lehető legkevesebb bukdácsolással mászok ki az öléből, amire képes vagyok, és állok meg előtte. - Ha jól gondolom, még meg kell büntetned a tegnap esti mogyorókrémes kicsapongásom miatt, nem igaz?
Hogy is szokta ő? Csak remélem, hogy nem nézek ki totál idiótának, ahogy rákacsintok, és a tőle ellesett „én-vagyok-az-Isten” arckifejezést produkálom, bár ahogy elnézem, célba találtam vele. Az arca… vörös? Ösztönösen kapja a kezét a szája elé, és felhúzza az egyik lábát, eltakarva magát előlem. Wow, már megint túlzásba estem. Sosem hittem volna, hogy még ezt is képes vagyok elérni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, ez tetszik nekem.
Victor Nikiforov. Ne hidd, hogy teljesen megkaptál, csak mert a magadévá tettél. Akkor sem, ha életem legelképesztőbb élményét adtad nekem, ami ha eszembe jut, valami felsistereg a hasamban és a gyomromban.
Este majd az a Katsuki Yuri leszek, aki elpirul a szerelmei karjai között, és reszkető hangon kér még többet. Most viszont az a Katsuki Yuri áll itt, aki hamarosan aranyat nyer, elhalászva az első helyet Yurio, JJ és mindenki más elől.
~§~
Victort vezetni látni még mindig maga a Mennyország. Bőrkesztyűvel borított keze lágyan tartja a kormányt, kényelmesen dől hátra az ülésben, és olyan nemesi egyszerűséggel veszi be a kanyarokat, olyan eleganciával, mint ha az autója is csak egy hatalmas korcsolya lenne a végtelen jégmezőkön.
- Reggel úgy tűnt, aggaszt valami – mondja hirtelen, én pedig hirtelen azt sem tudom igazából, miről beszél. Ohh, látta volna, hogy Nikával leveleztem? Nem hiszem, ahhoz túl messze állt. Tényleg észrevette volna, hogy nyugtalanítanak bizonyos dolgok?
- Csak megtudtam pár dolgot, ami meglepett.
Számítottam rá, hogy rákérdez, de csak csendben figyeli az utat, és megadja a lehetőséget, hogy hallgassak róla. De miért kéne titkolnom előtte? Hiszen… ő a szerelmem, nem igaz?
- Victor, te mennyit tudsz Nikáról és Yurioról? Arról, hogy mi van köztük…
- Nem mondták el neked? – kérdezi meglepetten. – Ők ketten már nagyjából tíz éve elválaszthatatlanok. Nikitára jellemző, hogy miután tíz évig én voltam a testvére, változtatni akart, és szerzett magának egy másikat.
A nevetése most valahogy minden, csak nem őszinte.
- Egy nap hazaállított vele, olyan volt, mint egy kóbormacska. Nem szólt senkihez, csak megette, amit elé tettünk, azt meg egyáltalán nem bírta elviselni, hogy bárki hozzáérjen. A húgom mégis mindig kedves volt vele, és játszott vele, pedig akkoriban sosem láttam őt bármivel foglalkozni a baletten kívül.
Ez a történet… egyszerűen szomorú. Victor így élte meg mindezt? Hogy Yurio a helyére lépett Nika szívében? Senpai azt mondta, Yurio gyakorlatilag a munkája volt, hogy támogatni tudja az édesanyjukat. Victor… miért nem tudhatja ezt? El kellene mondanom? Valószínűleg oka van annak, hogy nem tud semmiről, és nem az én feladatom lenne megoldani ezt. Vagy mégis? Én vagyok az, akinek mindketten fontosak, akit talán azért rendelt melléjük a sors, hogy rajtam keresztül megértsék egymást. Vagy túl sokat képzelnék magamról? Komolyan szeretném mindkettejüket mosolyogni látni.
- Milyen voltál gyerekként? – kérdem hirtelen, még magam is meglepve ezzel. – Amikor először láttalak sok évvel ezelőtt, amikor rajongani kezdtem érted, már versenyeket nyertél. Mesélsz nekem arról, amilyen előtte voltál? Az iskoládról, arról, hogy mik voltak az álmaid, mit szerettél.
Ezek a dolgok mindig foglalkoztattak, és nem csak annyit akarok tudni, amiket az interjúkban olvastam. Meg szeretném ismerni Victor lelkének legmélyét, a múltját, a jelenét, és meghatározó része akarok lenni a jövőjének.
- Hmm, nem hiszem, hogy sokkal másabb lettem volna, mint most – mosolyog, és utólagos legnagyobb megkönnyebbülésemre nem tesz megjegyzést arra, hogy bevallottam, hogy a rajongója voltam. Nem, mintha nem tudná, de azért ilyen nyíltan még sosem mondtam ki. – Az iskolában mindig jó jegyeim voltak, bár Nikitának tanulás nélkül is jobban ment. Igaz, ez ösztönzött, hogy legalább korcsolyában felülmúljam. Amikor megugrottam valamit, amit ő még nem tudott, borzasztóan büszke voltam magamra, még ha nem is volt ebben semmi dicséretes, hiszen idősebb voltam nála. Kicsit bosszús voltam, amikor abbahagyta, de aztán anya egy nap azt mondta, boldog, amikor korcsolyázok. Szerettem látni az arcát, amikor győztem.
Ez valahogy annyira ő. Harcolt valakiért, akit szeretett, miközben küzdött az egész világ ellen, hogy a legjobb lehessen.
- Nikával nem jöttetek ki túl jól, ugye? – kérdem szemlesütve, és tudom, hogy tiltott területre léptem, de a megértés vágya túl erős bennem. Azt hittem, elszomorítom majd ezzel, vagy feldühítem, ám arra nem készültem fel, amit válaszolt.
- Épp ellenkezőleg. Kiskorunkban elválaszthatatlanok voltunk. – Hogy mi? Akkor… mégis mi a fene történt?! – Nem nagyon emlékszem arra az időszakra, amikor még nem született meg, de azt hiszem, apánk már akkor is távolságtartó volt. Aztán jött a kishúgom, és úgy éreztem, kaptam valakit, akivel együtt játszhatok majd, akit megvédhetek mindentől, és akinek megtaníthatok majd mindent, amit tudok. Szerettem vele lenni, de…
Az a szünet, amit itt tart, olyan hosszúra nyúlik, hogy már kezdek beletörődni, hogy nem is fogja folytatni.
- Apa folyton elvitte, és amikor hazahozta, borzasztóan nézett ki. Még három éves sem volt, de amikor este hazaértek, a lábán sem bírt megállni. Amikor a közelébe mentem, apa elhúzta, és kiabálni kezdett, hogy ne vonjam el a figyelmét. Egy percre sem hagyta magára, folyton Nikita haját fésülgette, vagy zongoraleckéket adott neki, a balett órákon egy percre sem vette le róla a szemét, és szinte semmi szabadidőt nem adott neki. Utólag belegondolva elég ijesztően viselkedett, ha róla volt szó, mintha megszállott lenne. Nikita pedig ennek ellenére esténként gyakran átszökött a szobámba, és titokban játszottunk. Azok voltak a gyerekkorunk legszebb percei azon kívül, amikor együtt korcsolyázhattunk.
Azt hallani, hogy ennyire belefeledkezik valamibe, ami a jégen kívül történt, valahogy egyszerre félelmetes és lehengerlő. Ők ketten tényleg fontosak egymásnak, ugye? Bosszantó, hogy az istenverte apjuk miatt így alakult a kapcsolatuk. Vagy… valami más is van a háttérben?
- Történt valami köztetek?
A motor egyenletes zúgása most különösen idegfeszítő. Victor vonásai elsötétülnek, mintha egyenesen a szívébe tapostam volna.
- Én… tettem valami szörnyűséget – ejti ki lassan, olyan halkan, hogy nem is vagyok biztos benne, mit hallottam.
Tudom, hogy ezek után illene mondanom valamit, de úgy érzem, semmi jogom hozzá. Ő mindig tapintatos volt velem, ha a fájó pontjaimhoz érkeztünk, és nem érzem helyesnek, hogy olyan dolgok kimondására kényszerítsem, amikre nem áll készen. Hiába olyan nekem ő, mint egy isten, akit tisztelek és imádok, el kell fogadnom, hogy ő is egy ember, emberi érzésekkel, vágyakkal, és fájdalommal. És az egyetlen dolgom, hogy mellette álljak, és a kezét fogjam, amikor a jég összetörni készül a lába alatt.
~§~
Ahogy Victor jó előre megjövendölte, Yurio már régóta kisajátította magának a pályát, mire mi odaértünk. Kíváncsi lennék, miért ragaszkodott ehhez a csöppnyi zughoz, amikor valószínűleg Szentpéterváron ezerszer felszereltebb helyek is vannak, bár ha tényleg igaz az, amit pár napja tudtam meg, hogy ő is itt tanult meg korcsolyázni, érthető, hogy ragaszkodik hozzá. Viszont, amit nem értek: miért nincs itt Yakov? Yurio most már saját magát edzi, vagy mi? És Victornak miért nem tűnik ez fel? Van még mindig valami, ami megmagyarázza ezt az egészet?
A mozgása, az a lépéssor, amit végrehajt, felér egy varázslattal. Hogy tud ennyire törékenynek tűnni ennyire erősen? Egyszer sem esik el, még csak ki sem billen. Ez az előző évi Grand Prix nyertese, és nekem hamarosan őt kell legyőznöm. Az az ugrás… egy spirálból átbillenés? Mi?!
Oké, nem a legszebb dolog egy huszonnégy éves férfinél, ha bepánikol valaki látványára, de az előbb… fogalmam sincs, mit láttam. Egy fél-ugrás, ami spirálállásból indul, majd valahogy átlibben egy Salchow-féle… valamibe, és Axelben végződik? Mindezt egy pillanat leforgása alatt? Ez az ugrás egyszerűen… nem létezik.
- Hogy tetszik? – kérdi Victor titokzatosan somolyogva. – Ez Nikolai Lukyanenko egyik védjegyugrása, a „deep sea”. Nincs rá pontos fizikai képlet, gyakorlatilag lehetetlen végrehajtani látás után, és csak az képes megtanítani, aki már maga is megcsinálta. A versenyeken viszont nem arat osztatlan sikert, épp azért, mert nincs túl sok összehasonlítási alap.
- Yurio ezzel fog indulni a Grand Prixen? – Muszáj nyelnem egyet.
Azt hittem, ma már semmi nem billenthetne ki, Victornak mégis sikerült egy mondattal:
- Nem, Yurio idén nem indul a Grand Prixen.
Mi?! Ez…
- Victor, jó volt? – veti oda a szőke tinink félvállról, ő pedig fülig érő szájjal válaszol.
- Majdnem tökéletes!
Egy ciccentés után a szőkeség újrakezdi, én pedig levetem a kabátom, és átveszem a cipőm korcsolyára. Mi ez az érzés? Yurio… nem lesz az ellenfelem. És Victor sem. Így az egész Grand Prix értelmét veszti számomra. És mégis, ha nem a versenyre gyakorol, mi ez az ugrás? Bárcsak én is csinálhatnám, bárcsak én is tudnám azt, amit mindenki más körülöttem!
Victor egész jókedvű ma. Igyekszem remélni, hogy ennek nem csak az az oka, amit tegnap műveltünk, bár… igazából az sem lenne olyan rossz gondolat. Oké, este visszatérek rá. Most azonban el kell intéznem valamit.
- Yuuri, kezdd a…!
- Victor, hoznál nekem valamit reggelire, kérlek? Addig bemelegítek.
- Oh, reggel azt mondtad nem vagy éhes - pislog rám, én pedig kivételesen jelentőségteljesen nézek vissza rá.
- Szeretném, ha edzőmként gondoskodnál rólam. A legjobb akarok lenni ma, hogy büszke lehess rám. És ezen kívül… van egy kis elintéznivalóm.
Tétován rám, majd Yuriora néz, majd egy pillanatra elkerekednek a szemei, és sarkon fordul.
- Hozok neked valami igazán vkusno-t! – Ígéri magabiztosan, és még utoljára villant rám egy olyan szívdöglesztő mosolyt, amitől mindig kedvem lenne a föld alá süllyedni szégyenemben, olyan gondolataim támadnak. Fene… Szedd össze magad, Katsuki Yuuri!
Yurio ismét elkezd egy lépéssorozatot, ami egész egyszerűnek tűnik, de még így is látványos. Most nem ugrik, ezt a pár mozdulatot és az oldalsiklást gyakorolja, és csak most vehette észre, hogy végig csak figyeltem, mert idegesen hozzám lép.
- Neked nem kéne bemelegítened a dézsaidő előtt, malac?
Nem mondom, hogy nem bosszant kicsit, de a maga módján egész szórakoztató ez a kölyök.
- Szeretnék kérdezni valamit tőled, kotik – mondom a tőlem telhető legsötétebb hangomon. Úgy tűnik, kiscicának nevezni épp elég volt, hogy a megszokott feszültségéből átbillentsem a „valakit-ki-fog-nyírni” hangulatába.
- Bökd ki.
- Miért nincs itt Yakov? Egyáltalán mit jelentsen az, hogy nem indulsz idén a Grand Prixen?
Egyre csúnyábban ráncolja a szemöldökét, míg végül látványosan megszakítja köztünk a szemkontaktust.
- Ő küldött ide. Idén fontosabb dolgok is vannak, mint egy verseny.
- Valami, ami Nikához kapcsolódik, ugye?
Sejtettem, hogy nehéz lesz szóra bírni, és talán egyszerűbb lenne rávenni egy lovat a sakkozásra. Durcásan ütögeti a jeget a korcsolyája orr-recéjével.
- Szívesen mondanám, hogy semmi közöd hozzá – kezdi frusztráltan -, de sajnos több van, mint kéne. Ötletem sincs, hogy érted ezt el, de fontos vagy neki, úgyhogy elvállaltam ezt az egészet, még így is, hogy ti ketten itt vagytok és halálra bosszantotok.
Sosem értettem, miért gyűlöl engem annyira a kezdetek kezdetétől. Mit ártottam neki, amiért ilyen erős ellenszenvvel viseltet irántam?
- Én miért...?
- Mindketten csak reményt adtatok neki, aztán magára hagytátok! Borzasztóan önzőek vagytok, és keresztülléptek bárkin, csak hogy a rohadt korcsolyában jók legyetek. Azt hittem, Victor az egyetlen ilyen ember, de te még sokkal rosszabb vagy nála!
Régebben is éltem már át érzelemkitöréseket tőle, de ez a mostani sokkal erősebb az összesnél. Magából kikelve üvöltözik velem.
- Elérted, hogy beléd szeressen, te átkozott rohadék, kihasználtad, aztán el is felejtkeztél róla, amint megkaptad Victort! Ugyanolyan vagy, mint ő, csak addig emlékszel az emberekre, amíg hasznot húzhatsz belőlük!
Nika senpai… szerelmes belém? Nem, az teljesen kizárt. Soha nem utalt rá egy szóval sem. Az hogy kihasználtam volna… Te jó ég, mégis mivel? Való igaz, rengeteget tanított nekem, és foglalkozott velem, de közben mindig úgy tűnt, hogy boldog, és jól érzi magát.
- Yurio – kezdem keserűen. Talán még reményvesztettebbnek hangozhatok, mint hittem. – Légy szíves… mesélj nekem Nikáról. Én már nem értek semmit. Ki ő neked, hogy ilyeneket mondj nekem? Én… teljesen összezavarodtam.
Őszintén szólva, nem szeretek az érzelmeimről beszélni, azoknak az embereknek sem, akik közel állnak hozzám. Gyengeséget mutatni valaki előtt, aki határozottan nem kedvel, még végzetesebb. De nem tudok erős lenni most, ezek után.
- Négyéves voltam, amikor a szüleim elköltöztek Moszkvából Szentpétervárra, és magukkal hoztak ide – kezd bele, olyan higgadtan, hogy én magam is meglepődök rajta. Huh? Ő képes így kommunikálni? - Anyámék folyton dolgoztak, és mivel nagyapa nem akart elköltözni velünk, szükségük volt valakire, aki helyettük gondoskodik rólam. Nikitáék apja épp akkoriban lépett le. Az ő anyjuk nem tudott elég pénzt keresni, hogy eltartsa őket és még fizesse a korcsolya-karrierjüket is, úgyhogy Nikita, az az idióta, titokban munkát keresett, hogy kifizethesse belőle legalább Victorét. Így kezdett el rám vigyázni, pedig ő is csak egy hülye kis kölyök volt még akkoriban. Anyám oda-vissza volt tőle, hogy a nagy Nikolai Lukyanenko lánya pesztrálja a gyerekét, és ezért rendesen meg is fizette. Bár talán nem kapott eleget azért, amit el kellett szenvednie miattam. Nem voltam jó gyerek.
- Most sem vagy az.
Hoppá. Ez csak úgy véletlenül kicsúszott, tönkretéve azt az idilli pillanatot, ami talán életünkben először állt be közénk. Na jó, nem, előfordult már, de idejét sem tudom, utoljára mikor.
- Befogod!
Viszont, jobban belegondolva ebbe az egészbe…
- Akkor Nika senpai… mindezt Victorért tette volna? – kérdezem tátott szájjal, amivel ismét kivívok egy idegrohamot az orosz vadmacskából.
- Többet tett Victorért, mint azt az a barom el tudná képzelni! De ő nem is tud semmiről! Nikita mindenkit megkért, hogy tartsák titokban Victor előtt, hogy ki fizeti az edzéseit, és az anyjával egyszerűen ráfogták, hogy csak több pénzt hoz a virágbolt, ahol akkoriban az anyjuk dolgozott. Soha nem kért semmit cserébe, Victor mégis mindig csak utálta, mert az a baromarcú apjuk Nikitát jobban szerette – legalábbis Victor meg volt róla győződve. Igazából halálra edzette és embertelenül bánt vele egészen kiskorától, csak hogy tökéletes koris legyen belőle. Ide figyelj! Erről én is csak véletlenül tudok, úgyhogy ajánlom, hogy te is tartsd a pofád!
Szent Isten… ez a történet, minél több darab áll össze a kirakósból, egyre durvább és kegyetlenebb. Ezek után kezdem tényleg szánalmasan gyenge embernek érezni magam, akit még annak idején a Sochi-n produkált vereség is eltántorított az álmaitól, holott csodálatos gyerekkor és családi háttér, na meg sok ember támogatása állt mögöttem.
- Nem érdekel, hogy te és Victor mit csináltok együtt, vagy hány versenyt nyertek meg – folytatja reszkető hangon. - Már nem izgat az sem, ha nem lehetek a világ legjobbja. De nem fogom hagyni, hogy szenvedést okozzatok neki, akkor inkább tűnjetek el mindketten a fenébe! Ő… megérdemli, hogy boldog élete legyen, amíg lehetséges.
Amíg lehetséges. Ez a mondat… jeges vízként zúdul rajtam végig. Amit ez jelenthet… nem, azt nem tudnám elfogadni.
- Mi az, hogy amíg lehetséges?! Mi a fene folyik itt?
Összefonja maga előtt a két karját, és tömény nehezteléssel néz rám, amit csak kihangsúlyoz a szemébe omló, szőke hajzuhatag.
- Azzal, hogy lemondott rólad, és biztosította, hogy ezzel együtt álljon valaki Victor mellett, mindkettőtöknek nélkülözhetővé vált. Mióta megismert téged, folyton csak rólad beszélt, szóval nem az volt az oka, hogy nem szeret téged, bár én képtelen vagyok felfogni ezt.
Nika senpai lemondott rólam, Victorért... Mégis, hogy érti ezt? Miért tette volna, hiszen továbbra is rengeteget leveleztünk, és a barátomként támogatott.
- Yurio, kérlek… mondd el.
A csend megőrjít. A várakozás olyan rémisztő képeket szül a gondolataim közé, amiket nem vagyok képes ép ésszel kibírni.
- A családjukban generációk óta női ágon öröklődött a betegség. Reméltük, hogy talán őket nem fogja érinteni, de… - Yurio hangja elhal egy súlyos, reményvesztett pillanatra. – Nemrég Nikitánál is diagnosztizálták. Az anyjuk egy szerencsésebb eset, több, mint tíz évig élt vele, de mindenki máshogy reagál rá. Talán már nem lesz sokáig közöttünk.
Egyre mélyebbre süllyedek, a sötét erdő mélyén a tó jege megreped alattam. Victor alakja fogja a kezem, de… ha a jég beszakad alattunk, semmit sem tehet majd, hogy megtartson, és én sem, hogy megmentsem őt. Mindkettőnket maga alá temet majd a ránk zúduló víz.
És hirtelen... Victor arca a valóságban is megjelenik előttem. A reggelis szatyor élettelenül lóg a kezében, és pont olyan ledermedt az arckifejezése, mint az enyém. Ő sem… tudott róla?
Yurio lesüti a szemét, nem néz egyikünkre se, és bár mindig érzéketlennek tűnt, most messziről süt belőle, hogy valami nincs rendben vele sem; Victor pedig egyenesen sokkos állapotban omlik a hozzá legközelebbi padra, és üres tekintettel bámul maga elé. Az a jég, amin állunk, érintetlen. Mégis egyszerre készül összetörni mindhármunk alatt. Hogy együtt halunk-e bele mind, vagy jön egy angyal, aki megment minket… ebben a pillanatban bizonytalannak tűnik.
Fejezet végi megjegyzés: már nagyban készül a kövekező, abban lesz majd kárpótlásul sok-sok kori és Vikturi :))
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Köszönöm szépen! :)) Utólag neked is Boldog Új Évet!
Jajj, azért remélem, nem ennyire gyilkos D: Nyugii, minden rendben lesz velük! Azt hiszem xD <3
Örülök, hogy tetszik :))