Szentpétervár, a fehér éjszakák városa. Egy nyári jelenségről kapta a jelét, amiből mi most sajnos pont kimaradunk, ősz végén. Mégis, egyszer szeretném látni.
A nevem Katsuki Yuuri, huszonnégy éves vagyok, egy pár napig még. Egészen mostanáig azt hittem, a huszonötödik születésnapom életem egyik legjobbja lesz, körülvéve azokkal az emberekkel, akiket szeretek, és bár az igazi rokonaim több ezer kilométerre maradtak, ők hárman itt vannak, és olyanok nekem, mint egy második család. Ám a dolgok hirtelen furcsa fordulatot vettek.
Reggel óta, attól kezdve, hogy Victor visszaért, és megtudtunk Yuriotól valamit, amire egyiken sem számítottunk, mindhármunkra elég nyomasztó hangulat telepedett. Azt nem igazán tudom, hogy ők ketten mit érezhettek közben, de a magam gondolataival is épp eléggé meggyűlt a bajom. Nem tudom elfogadni az elhangzottakat, ez képtelenség. És hiába ésszerű ilyenkor egyszerűen csak beletörődni, másra sem tudok gondolni, mint hogy mekkora szerencsém, hogy Senpai és Phichit nem hitték el ezt, amikor másodéves egyetemistaként sikerült kitörnöm a lábam a lépcsőn.
Akkor nem is éreztem olyan tragikusnak, bele sem gondoltam, hogy esetleg nem korcsolyázhatok többé, ha beigazolódik, amit az orvosok mondtak. Ők ketten mégis támogattak; Phichit még a mosdóba is kicipelt minden egyes alkalommal eleinte, amíg nem tudtam biztosan járni mankóval, esténként pedig betakart, és kakaót készített nekem. Senpai minden nap eljött a szüneteiben, bevásárolt nekem, megfőzött nekünk, vagy épp gyümölcsökkel halmozott el, és mindketten a csoporttársaimra vadásztak a jegyzetekért, hogy a külön óráimról se maradjak le. Látni őket, az igyekezetüket, olyan erősen hajtott a felépülés felé, hogy a tervezettnél egy héttel korábban lekerült rólam a gipsz, és a kezelőorvosom – azt hiszem, ő maga is sportoló lehetett egykor, hogy meg tudtam győzni – fejcsóválva ugyan, de áldását adta az újbóli korcsolyaedzésekre is. Én is meg akarom tenni ezt Nikáért. Támogatni, hogy leküzdjön minden akadályt. Mellette állni, segíteni elérnie az álmait, amikhez – bár még csak sejtem - azt hiszem, kulcsfontosságú lehet Victor.
Victor, aki épp unottan mered maga elé, és épp csak mellesleg figyel rá, hogy talán közben már megdöntöttem az eddigi összes rekordomat. Hogy őszinte legyek, Yurio sokkal több hasznos tanácsot adott ma, talán épp a bűntudat miatt, amiért sikeresen lebuktatta senpai titkát pont a testvére előtt, akit gyanítom, legkevésbé sem tervezett beavatni. Victor reakciója viszont végérvényesen bebizonyította nekem, hogy bármennyire tagadja is, Nika neki is ugyanolyan fontos, mint nekem. Már csak az a kérdés, mit tehetnék értük, hogy egymást se végezzék ki, meg lehetőleg közben engem se.
- Így akarsz aranyat nyerni?! Komolyan, merevebb vagy, mint egy deszka!
Oh, és az egyetlen ember, akire közben támaszkodhatok, ez a szívélyes csodabogár itt, aki épp igyekszik kettétörni a combcsontom. Vagy valami hasonlót elkövetni.
- Victor, szerinted is rossz a szög? – kérdezem edzőmet kétségbeesve, hátha a segítségemre siet, de elintézi annyival, hogy bólint egyet. Francba! – Yurio, ez kezd elviselhetetlen… lenni…! Hé, ne, ahhh!
- Ne vonyíts már, ennyire bárki fel bírja emelni!
Yurio karjai sokkal erősebbek, mint azt elsőre gondolná az ember. Hihetetlen, de nagyjából az egész súlyom megtartja, pedig sokkal vékonyabb nálam. Ő tényleg elég erős… még azt is el tudnám képzelni, hogy fel bír emelni. Talán utána bele is halna, de képes lenne rá. Victor elgondolkozva figyel minket, de egy szóval sem jelzi, hogy bármit tervezne előremozdítani a helyzeten.
- Hé – súgja Yurio hirtelen egyenesen a fülembe, olyan észrevétlenül, hogy még nekem is pislognom kell párat, hogy felfogjam: tényleg megtörtént. Idő közben valahogy mögém került, és miközben a lábammal foglalatoskodott, egész közel simult a hátamhoz. Vajon mennyire félreérthető a helyzetünk? – Menj és kezdj vele valamit.
Huh? Mit? Kivel? Miért? A fejével Victor felé bök, alig érzékelhetően.
- Oh – sóhajtom reményvesztetten. Szóval neki is feltűnt. - Nem tudom, mit mondhatnék, természetes, hogy kiborult.
Ahogy én is. De azt hittem, ha korcsolyázhatok, képes leszek nem gondolni rá, legalább közben. Utána… talán meg tudok majd birkózni vele.
- Ha nem foglalkozik az edzéseddel, idén is rohadt béna leszel, és akkor mehetsz haza anyucihoz törülközőt hajtogatni, barom!
Az empátia mintapéldánya, Yuri Plisetsky személyesen; és a legrosszabb tulajdonsága, amikor sértő, de igaza van.
- És téged ez zavarna? – kérdem elérzékenyülten. – Csak nem, Yurio? Ez azt jelenti, hogy kezdesz megkedvelni?
Válaszul hanyatt ránt, míg a hátam jóformán hídba hajlik, és mielőtt megnyikkanhatnék, elém kerül, és visszahúz álló helyzetbe. Azt hiszem, több gondom nem lesz a merevséggel – a derekaméval legalábbis. Wow, a tekintetével már megint ölni tudna.
- Ami engem illet, legjobb indulattal mondhatjuk, hogy nem utállak annyira, mint az emberiség nagy részét. A két hülyét viszont kiütné, ha lebőgnél az egész világ előtt, és hogy téged ismerve füled-farkad behúzva hazakullognál. Plusz ez megakadályozna pár dolgot, ami nálad fontosabb emberek jövőjére is hatással lenne, de erről később.
Ez a kölyök tényleg átlát rajtam. Fenébe. Mikor nőtt fel Yurio annyira, hogy ne csak a veséim lerúgását lássa lelki szemei előtt, amikor rám gondol? És mi ez már megint, amiről szokás szerint nem tudhatok?! Később, mindig csak később. És én mégis mit…
- A raktár mellett van egy öltöző. Senki nem jár oda és zárható az ajtó – mondja sötéten, összeráncolt szemöldökkel, és taszít rajtam egyet, amitől majdnem sikerül fenékre esnem. Csak az évek alatt kifejlesztett ösztöneim és egyensúlyérzékem ment meg tőle. – Nekem aztán mindegy, hogy svédmasszázst adsz neki, vagy laposra vered, de mire Nikita ide ér, Victor ne legyen ilyen döglött! Oké?!
Egyetértően bólintok, és bár fogalmam sincs, mit fogok csinálni, céltudatosan elindulok a korláton könyöklő edzőm felé. Pillanatnyilag talán túl szép kifejezés rá az „élőhalott” szó.
Mikor elé érek is csak kérdőn pislant rám, majd miután nem szólok semmit, ismét a gondolataiba mélyed, és reményvesztettebbnek tűnik, mint pár napja, amikor Yurio átadta neki Nika üzenetét.
- Beszélhetnénk? – kérdem nem sok esélyt látva rá, hogy belemegy, ő mégis bólint. Oh, első lépés kipipálva. Öhh… és akkor most?
Tétován kibújok a korcsolyából, és minden bátorságom összegyűjtve felé nyújtom a kezem. Fogalma sem lehet, mit akarok tőle, legalábbis úgy bámul a karomra, mintha valami természeti jelenség lenne, aminek semmi keresnivalója ott. Ennél megalázóbb is lehetne a dolog? Az ég szerelmére, tegnap este szexeltünk! Olyan közel voltunk, amennyire csak elképzelhető. Mínuszban. Nem lehetek zavarban ennyitől!
- Gyere velem – utasítom valahogy keményen, habár kérésnek szántam, és megragadom a csuklóját. Elképesztően vékony, szinte teljesen átérik az ujjaim, pedig nem tűnik gyengének. És párszor már be is bizonyította, mekkora erő van benne.
A raktár mellett… ohh, jobbra. Könyörgöm, menjen minden simán! Némán bandukol utánam, és nem is tudom, hogy hálás legyek ezért, vagy essek kétségbe. Hogy Victor ennyire kiábrándult legyen, ahhoz tényleg össze kellett omlania a kis belső világának.
Még tegnap mutatta meg Nika a raktárt, amikor tartottunk egy kis szünetet, és Szenij felajánlotta, hogy megélezi a korcsolyámat. Volt itt ehhez egy kis lerekesztett zug kialakítva. Apró, világoskékre festett műanyagajtó zárta el a folyosótól, mellette pedig egy hasonlón apró tábla hirdette: „Férfi öltöző”. Ahh, megvan. Vajon mennyire lesz lepukkant? Bizonytalanul nyomom le a kilincset, és véletlenül sem nézek Victorra. Ha megkérdezné, mi a szándékom, talán totálisan bepánikolnék. Jobb ez így.
Belépve viszont egész kellemesen csalódok: a padok teljesen újak, olyan jégkék kerettel, mintha Victor szeméről mintázták volna őket, és fehérre pácolt falapok kötik össze őket. A falak frissen festettek, és a fal tetején körbefutó üvegablakokon még a kék rácsokon át is gyönyörű sugarakban kúszik be a napfény. Nahát… ha tudtam volna erről a helyről, legyőztem volna a vágyam az eddigi alkalmakkor, hogy minél hamarabb a jégre lépjek, és nem a pálya szélénél dobáltam volna szét a cuccaimat. Oh, most viszont van egy fontosabb dolgom is, mint a szájtátás.
Victor bőrkesztyűbe bújtatott keze élettelenül pihen a tenyeremben. Nem is emlékszem, mikor csúszott le a kezem a csuklójáról, bár talán nem is érdekes. Minden férfiasságom összevakarva a falnak döntöm, és megtámaszkodom a válla fölött a fehér vakolaton.
- Yuuri, mit…? – kezdi, de beléfojtom a szót. Ha csak egy percre is kiesek a szerepemből, képtelen leszek folytatni.
- Csak csukd be a szemed és engedd el magad!
Nem is számítottam rá, hogy megteszi, bár legalább nem tiltakozik látványosan. Csendben vár, és szinte vágni lehet a feszültséget, ami belőle sugárzik. Viszont épp ezért vagyunk itt, ugye? És én nem lehetek az a tehetetlen kölyök, aki magába roskad, és arra vár, hogy mások vigasztalgassák. Victor… a férfi, aki a világot jelenti nekem. És a világom nem omolhat össze.
Én tényleg igyekszem a szemébe nézni, de annyira zavarba ejtő az egyetlen dolog, ami eszembe jut, hogy képtelen vagyok rá. Viszont a két kezem határozottan nyúl előre, becsúszik a zakója alja alá, és a tőlem telhető legtöbb magabiztossággal kezdi el kicsatolni a nadrágja övét. Valószínűleg csak most tudatosul benne, ebből a félreérthetetlen jelzésből, hogy mire készülök, és már emelné a karját, talán hogy megállítson, talán, hogy megérintsen, talán ő maga sem tudja, miért, de mielőtt kiengedném a kezemből a gyeplőt, nemesi egyszerűséggel térdre esek előtte.
Csak ekkor engedem meg magamnak, hogy felnézzek rá. Színtiszta döbbenet süt az arcáról, ami beindít bennem valamit. Meg akarom lepni... Őt, aki annyira szereti sokkolni az embereket. Az ujjaim játékosan bíbelődnek a cipzárjával, óvatosan húzzák le a jelenleg még egész szolid domborulaton, majd mikor már semmi akadály nem áll előttem, lecsúsztatom a vászonnadrágot az alsóval együtt Victor csodálatos ívű combjain, egészen a térdéig.
Talán már az a szokatlan azok után, amiket mostanában csináltunk, hogy normális állapotában látom. Hihetetlen, de… még így is elég nagy, és ellenállhatatlan. Látni akarom kiteljesedni, értem reszketni, hallani akarom Victor sóhajait, amikor minden önuralmát elveszti miattam. Előre hajolok, és az ajkaimat a hasa aljához illesztem.
Nem is igazán tudom, hogy az azonnali rándulás, amit erre válaszol, vagy a bőrkesztyű hűvös érintése az arcomon izgat-e fel jobban. Hé, itt most én vagyok, aki vigaszt nyújt, nem? Uralkodnom kell magamon!
Egyre lejjebb és lejjebb csókolom, és bár szívesen csinálnám ezt akár még órákig, most nem annak jött el az ideje, hogy elnyújtsuk a dolgot. A kezembe veszem, és épp csak annyi időt hagyok Victornak, hogy levegő után kapjon, mielőtt a nyelvem hegyével végigsimítok a teljes hosszán.
A teste a falnak feszül, és a csípője előre mozdul, én pedig nem engedem meg, hogy akár egy másodperc is kárba menjen. A tenyerem végigsimít a combján, a megránduló izmokat pásztázza, míg végül megállapodik a feneke alatt.
Victor… egyre keményebb. Ahogy a csókjaim beborítják az egész ágyékát, a mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed. Próbál nyugodt maradni, de a keze reszketve csúszik a vállamra, és talán öntudatlanul kapaszkodik meg bennem. Egy igazi perverz vagyok, ha imádom ezt tenni vele? Valójában kicsit álszentnek érzem magam, miután tegnap este még az volt a legnagyobb problémám, hogy nem elég romantikus a kanapén csinálni… Bár, az az első alkalmam volt. Victor íze kezdi elvenni az eszem; ma valamiért kicsit kesernyésebb, mint máskor, bár nem mondanám, hogy nem élvezhető. Ez a kis plusz is annyira jellemző rá, hogy nem tudok betelni vele.
Lassan felveszi a teljes méretét, és én egyre kevésbé tudom visszafogni magam. Vajon tudnám fokozni számára? Régen, a videókban láttam trükköket, bár… nem emlékszem túl sokra. ha minden igaz, az egyik az volt, hogy sok férfi érzékeny rá, ha közben simogatják a he… jézusom, ezt még gondolatban kimondani is zavarba ejtő! De talán, egy próbát mégis megér.
Kicsit feljebb csúsztatom a combján pihenő kezem, és közelebb húzom magamhoz. Érzem, ahogy megborzong, és miután úgy érzem, eléggé felkészítettem a következőkre, még utoljára felnézek rá. Káprázatosan kipirult az arca, a szemei szinte könyörögnek nekem. A keze újra és újra belemarkol a vállamba, és én tudom, hogy most érkezett el az ideje, hogy mindent megadjak neki, amire képes vagyok.
Gyengéden nyúlok le, és a tenyerembe veszem alulról.
Te jó ég, én... muszáj vagyok...!
Az ujjaim maguktól mozdulnak és kezdik masszírozni, a hangjai pedig nem is tudom, hogy engem sokkolnak-e jobban, vagy őt magát.
- Yuu… ri… - Nem hiszem el! Victor komolyan csak nyöszörögni bírna, mindössze ennyitől? – Ott… ne… túl…
Ezt az információt mélyen elraktározom magamban, és kicsit sem könyörülve rajta a számmal is folytatom, ezúttal mélyebb csókokkal kiegészítve az eddigi kényeztetését. És végül, mikor már az ujjai görcsösen szorítják a vállam, köré fonom az ajkaimat.
Victor keze a fejemre simul, és bár a kesztyű valamelyest megakadályozza, hogy minden erejét kifejtse, a hajamba markol, gyanítom öntudatlanul. Kicsit felszisszenek, mire észbe kaphat, és elrántja a kezét, hogy aztán ökölbe szorítva a falnak préselje. Valójában élvezem, amikor teljesen kikel magából, és szabadjára engedi a vadabbik oldalát; egyszerre ijesztő és imádni való. Milyen lenne Victor, amikor teljesen elveszti az eszét, és csak a vágy irányítja a mozdulatait? Próbáljuk ki…
A szám egyre mélyebbre fogadja, mégsem érzem úgy, hogy nehezebben kapnék levegőt. Ez valamiféle ősi ösztön lehet? Vagy csak az álmaim készülnek átvenni az irányítást? Most nem tehetem meg, hogy lassítsak. Victornak… szüksége van rám. A mozdulataim egyre vadabbak, kontrollálhatatlanok, és csak az éltet, hogy elvegyek tőle minden fájdalmat és feszültséget. Nem vagyok túl jó benne, mégis mindent megteszek, hogy a legjobb legyen neki. És ő is egyre durvább.
Míg eleinte próbált rám figyelni, ebből mostanra semmi nem maradt. Egyre hevesebben löki magát előre, a bőrkesztyű nyers illata Victoréval keveredve elbódítja a fejem, amint az egyik keze az arcomra siklik, a másikkal pedig a tarkóm után nyúl, és megtartja a fejem, hogy ha akarnám, se tudjam abbahagyni. Ez a néma kérés – vagy talán parancs lenne? – meggyőz, hogy elérkezett az idő kivégeznem őt.
A tenyerem mozgását apró szorítássá változtatom, és felnézek rá, miközben óvatosan szívni kezdem. Amikor a tekintetünk találkozik, valami olyasmit tapasztalok meg, amit sosem hittem volna: Victor tekintetében ott ég minden, ami a színtiszta, igazi szenvedélyes szerelem. Minden, ami Erósz. És akkor, a csókomba veszve, a kezeim között Victor összegörnyed, és reszketve adja ki magából mindazt, ami mostanáig feszültséggel töltötte el.
El sem tudtam képzelni eddig, milyen csalódottsággal teli érzés elengedni őt ezek után, bár, ami ezután jön is épp elég kellemes. Letolt nadrággal, még mindig zihálva esik térdre előttem, és egyszerűen csak nekem dől, a homlokát a vállamra hajtva. Erőtlenül karol át, és én viszonzom ezt a bágyadt kis ölelést, miközben vigasztalóan simogatom a hátát.
- Sírhatsz, ha szeretnél – mondom rekedten, és hogy érezze, hogy komolyan gondolom, én is közelebb bújok hozzá. – Csak mert azt hiszem, most én is azt fogom tenni.
Nem szól semmit, és azt hiszem, velem ellentétben neki sikerült anélkül túllépnie rajta, engem viszont komolyan fojtogatnak a könnyeim. Tényleg sikeresen átvettem volna az ő fájdalmát is? Ez… nem olyan kellemes, mint amit eddig csináltunk. Ez határozottan… borzalmas.
- Már megint te vigasztalsz engem – nevet fel, és bár nem őszinte, valahogy sokkal jobb ez is, mint az eddigi érzelemmentesség. - Edződként ez a legnagyobb szégyenem.
Még ha kívülről nézve talán megalázó a helyzetünk, kicsit könnyebbnek érzem magam. A padlón, a karjaiban, miközben a könnyeim elállíthatatlanul csordogálnak, mégis biztonságban érzem magam.
- Nikának nem lesz baja – jelentem ki egyszerűen, mire Victor arcán megjelenik valamiféle mosoly-kezdemény. A keze a hajamba csusszan, és szórakozottan összeborzolja az – előbbiek után - egyébként sem kifogástalan frizurámat. Mintha csak egy kiskölyök lennék…!
- Persze, hogy nem. Amíg mellette vagy, kit érhetne bármi baj? A te szereteted amúgy is a legerősebb gyógyszer a világon.
- Nálad bevált? – kérdem tréfálkozva, és el sem hiszem, hogy komolyan célozgatok az előbbi tevékenységre.
- Csak remélni merem, hogy másokon nem próbálod ki. Ha már a tandíjadat nem tudod kifizetni, privát jogot formálok minden részedre.
Oké, nekem végem. Mégis hogyan legyek erős, amikor Oroszország Istene ilyesmiket mond nekem? Nem lehetek zavarban, nem lehetek… ó, te jó ég. Azt hiszem, a legjobb búvóhely ilyen esetekben a partnered válla, ahol nem látja, ha nyakig vörösödtél. Tőle tanultam. Hmm, várjunk… akkor én mégis honnan tudok róla?
A nevem Katsuki Yuri. Huszonnégy éves vagyok, és még mindig a legnagyobb idióta a világon.
~§~
A napi edzésem gondolata egyszerre aggaszt és tesz boldoggá. A tavalyihoz képest sokkal jobb a technikám, viszont mindez kicsit a gyorsaságom terhére ment. Két hónapja próbáljuk kiküszöbölni ezt, míg végül minden büszkeségfoszlányomat eldobva Yuriotól kértem segítséget. Habár akkoriban úgy tűnt, ismét vetélytársak leszünk, valamiért mégis elvállalta, és azalatt az idő alatt egész közel kerültünk egymáshoz. Persze ő ha belehalna se ismerné ezt be. Victor még mindig elég lehangolt, de már sokkal nyugodtabb, mint eddig; végre figyel rám. Én pedig egy utolsó szemét vagyok, de amikor visszérkezünk a lelátóhóz, többé nem tudok a Victor iránti bűneimre gondolni. Yurio… épp elveszi az összes maradék önbizalmam.
A zene valami mennyei dallammal tölti be a teret. Ugyanaz az emelkedett angyali báj, mint az Agapé, ez mégis másabb.
„Az angyalok melletted vannak, hogy megóvjanak téged, hogy vigyázzák minden lépésed az utadon, hogy megőrizzenek téged minden rossztól…”
Egy igazán kedves lépéssorozat, félfordulatokkal, egészen szívmelengető, mint egy angyal szárnycsapásai. Lebegni a jégen – senpai szavai hirtelen suhannak át rajtam. Ez már nem a tiszta, őszinte szerelem. Ez az az érzés, ami az én szívem is összeszorítja ebben a pillanatba. Megvédeni valakit, vigyázni rá, felemelni minden szörnyűségtől, ami a földön történhet vele. Yurio pontosan érzi ezt, és biztos vagyok benne, hogy mindenki érezné, aki látja ezt.
„Talán megtalálod majd, ahol szeretnek téged, most csak aludj, én melletted leszek majd a végtelenségig.”
A könnyeim miért indulnak el a szememből? Fenébe, már… azt hittem túl vagyok rajta!
Egy hihetetlenül lassú Salchow. Bár nem vagyok a jégen, a lelkem vele együtt mozdul, beleveszve ebbe a földöntúli dalba.
- Csodálatos, ugye? – Victor keze megpihen a vállamon, és bár csak egy egyszerű érintésnek tűnik, úgy érzem, mintha az egész súlyom megtámasztaná. Hihetetlenül hálás vagyok most ezért.
- Mi ez a koreográfia?
A tekintete egy másodperc töredékére elsötétül, majd lehunyja a szemét.
- Ariana halála. Egy lányé, aki egész életében szenvedett a testvére miatt, végül pedig feláldozta magát érte. Bár sosem lehetett boldog, a lemondások angyala, Zacharael szeretete feloldozza Arianát a bűne alól. Ez itt az angyal és a lány páros tánca.
Oh, szóval ezért tűnik kicsit darabosnak: két személyre tervezték. Senpai azt mondta, a páros korcsolyában a fő szerep a lányé. Belegondolni sem merek, ha ebben a férfi része ennyire gyönyörű, milyen hatása lehet, amikor tényleg párosban csinálják.
- És mi történik a testvérével? – teszem fel a kérdést meggondolatlanul.
Miért érzem úgy, hogy ez az ő számára nem csak egy koreográfia? Egy apró sóhajtás hagyja el az ajkait, és megtámaszkodik az egyik szék támlájában.
- Mire Illarion rájön, hogy a húga mit miért tett, Ariana már halott. Bár a vége elég kedvező számára, úgy kiborul, hogy ő lesz asötétségl ura. Ez azért elég menő, nem?
Már megint megpróbál átejteni a tettetett jókedvével. Ennyire szánalmasan hiszékenynek tűnnék?
- Victor. Tudod, a legtöbb ember szerethetné is egymást, ha nem lennének túl makacsak kinyújtani a kezüket egymás felé?
Kerek szemekkel néz rám, mintha leforráztam volna. Bár talán épp ez volt a célom. Ő pedig még be sem fejeztem, azonnal tiltakozni kezd, ahogy vártam.
- Ne értsd félre, ez csak egy régi mese. Az apánk imádta, úgyhogy több páros koreográfiából felépítette az egészet, amikből néhányat Nikita összeollózott a régi felvételekből.
Nahát, senpai képes lett volna koreográfiákat kiszúrni azokból a recsegős, ősöreg felvételekből, amik a gyerekkorukat örökítették meg? Ezek ketten tényleg nem emberek. És vajon, ha több koreográfia is létezik… talán én is kaphatnék egy szerepet benne? Várjunk csak. Mi van, ha mindebben van valami összefüggés? Nika párosra tanítja Yuriot. Victor engem akar. Ez pedig egy előadássorozat, több páros koreográfiából, amihez láthatóan közöm van, de senki nem mond róla semmit. Gyanúsak.
- Nem hiszem, hogy a valóság is ilyen szörnyű – mosolygok rá végül, meghagyva abban a tudatban, hogy továbbra is egy buta gyerek vagyok, aki egyszerűen csak rajong iránta. - Az viszont már igen, hogy Yurio simán megnyerné idén is az aranyat, és van egy olyan borzalmas megérzésem, hogy még az edzőm is egyetért most velem.
- Ha idén is hagyod, hogy bárki eléd kerüljön, elfenekellek.
Huh? Azt hiszem, most szaladt fel mindkét szemöldököm a homlokom tetejére. Ennek már a gondolata is bizarr, még ha nem is szó szerint értette. Mi ez a tekintet?! Na ne, komolyan gondolta volna?!
- I-igen is, értettem! – nyögöm ki, miközben próbálok nyelni egyet. És még ha ettől az egy mondattól mindenféle mocskos dolog is kezd kergetőzni a fejemben, már csak azért az apró, alig látható mosolykezdeményért is megérte, ami feltűnt Victor szája szegletében.
A pillanat már kezdene egész romantikussá válni, de amint kicsit egymás felé mozdulunk…
- Ti meg mit álltok ott, vén szarok?! Ha kiöregedtetek a korcsolyából, otthon is tudjátok tátani a szátokat a tévé előtt!
Van, ami sosem változik. Egyvalami azonban talán mégis: Victor ugyanis napok óta először nekivetkőzik ingre, és előhalássza a korcsolyáját. Még fel sem ocsúdtam, ő már a jégen suhan, és még mérgesebbre dögönyözi az egyébként is robbanni készülő Yuriot.
Azt hiszem, én is ugyanolyan maradtam. A fájdalmaim képesek enyhülni csak attól, hogy Victort a jégen látom, azzal az igazán átszellemült arckifejezésével, és a profizmus egy olyan szintjével, ami a lényéből árad. Velük együtt akarom megírni a korcsolyázás jövőjét.
- Mellesleg, koca-Yuri! – suhan elém őszőkesége, miután sikeresen kiszabadult a jég érzésétől megrészegült Victor kezei közül. Huh? Igazából a hozzám rendelt jelzőket már fel sem veszem, de az, hogy most hozzátette a keresztnevem is, felér részéről egy szerelmi vallomással. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne vetődjek rá és ölelgessem ki a szuszt is belőle. - Nikita küldött neked muffint, hogy ismét visszaszedd, amit nagy nehezen legyúrtál magadról. Azt mondta, csak akkor adjam oda, ha elég ügyes leszel, de elnézve ezt a barmot – itt féloldalasan Victorra mutogat a hüvelykujjával - , megérdemled. Kotord csak ki a sárga szatyorból, ott melletted.
- Nem is vagy kíváncsi, mivel sikerült rávenni Victort? – kacsintok rá, amitől szokás szerint fülig vörösödik, és furán rángatózni kezd a bal szeme sarka.
Durcásan mér végig, majd mielőtt otthagyna a fenébe a pálya szélén, foghegyről veti oda:
- Van egy olyan sejtésem, hogy nem akarom tudni.
Ők, ezek a különös emberek, akiket mellém rendel az élet, sosem változnak. De ha megtennék is, én imádnám őket! Oké. Később magamba tömöm majd az egészet! Na jó, csak annyit, amíg Victor arcszíne egészségesnek tűnik a szénhidrát zabáló látványomra. Most viszont egy olyan zene következik, amire tényleg, őszintén be akarom mutatni Yurionak, mennyire bánhatja, hogy idén kihagyja a Grand Prixet.
~§~
A dalszöveg teljes verziója ihunn található: :3
Nekem személyesen nagy kedvencem, és valami csodálatos~
Szia!! nagyon élvezem ezt a történetet :D Fantasztikusan írsz és adod át yuri érzéseit :)) Remélem lesz folytatás minél elöbb és még egyszer gratulálok Imááááádtaam az egészet Najóó eddig bírtam normálisa írni xD Annyira de annyira jó ez a történet és nagyon tetszett hogy betetted a történetbe Nikát valami fennséges
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia!! nagyon élvezem ezt a történetet :D Fantasztikusan írsz és adod át yuri érzéseit :)) Remélem lesz folytatás minél elöbb és még egyszer gratulálok
Imááááádtaam az egészet 
Najóó eddig bírtam normálisa írni xD Annyira de annyira jó ez a történet és nagyon tetszett hogy betetted a történetbe Nikát valami fennséges 
