Az apró részletek sokszor fel sem tűnnek, pedig van, hogy ezek együttesen alkotják meg azt, ami boldoggá tesz téged. Milyen érzés a szerelem? Sok-sok éven át fogalmam sem volt róla, pedig a Victor iránti rajongásom néha már beteges formát öltött. Megszállottan figyelni valakit, kutatni a legapróbb információk után, és a távolból álmodozni róla, miközben még egy szót sem váltottam vele… Akkor még csak legtitkosabb álmaimat kísérthette, milyen lehet a bőre tapintása, az illata, az íze -
Tőlem sokkal tehetségesebb emberek is megírták már, mi ez az érzés pontosan, de ők sosem élték át azt, amit én ebben a pillanatban. A kislámpa narancsos fénye akkor sem lehetne szebb, ha száz apró mécses pislákolna a helyén; a több tucat aranyérem veri vissza a fényét úgy, mintha tömérdek, miniatűr csillag szállt volna le az égről, és költözött volna be Victor szobájába. És itt van Ő: a férfi, akit sosem tudtam megérteni igazán, aki folyton meglepett, ledöbbentett, megríkatott, majd boldoggá tett, és aki megmutatta az utat az álmaim felé. Én… szeretem őt; és ez a gondolat szinte részegítő.
Hófehér bőre jóformán beleolvad a párnákba, világos haja lágy, ezüstös hullámokban terül el a selyemszöveten. Vékony karjai átölelik a hátam, a pizsama felsőm alá siklanak, és miközben megszabadít tőle, hogy aztán meztelen mellkasunk egymáshoz simuljon, újfent tudatosul bennem, hogy milyen hihetetlenül vékony lett mostanában – gyakorlatilag csont és bőr. Túl sok dolog miatt kell aggódnia, és még én sem könnyítem meg számára. Mégis hihetetlenül erős. Ezek a karok… képesek megtartani a levegőben, minden különösebb erőlködés nélkül felemelni, és arra biztatni, hogy repüljek általuk. Ahh, már megint elkalandoztam.
A tekintete egyre mélyebb, és a kék szempár egyenesen az enyémhez kapcsolódik, miközben a két lábával szorosabban húz magához. A kezembe adta az irányítást. Én… tulajdonképpen, mi a fenét kéne csinálnom? Mármint elméletileg persze tudom, de…
- Yuuri, minden rendben? – kérdi halkan, és az a sebezhetőség, ami most belőle árad, lerombol minden falat, amit az eddigi magabiztosságomból építettem fel. Mi lesz, ha nem tudom visszafogni magam? Vagy ha borzasztó leszek? Ha nem tudom jóvá tenni?
Végignézek rajta, elveszve abban a földön túli látványban, amit a teste nyújt, ő pedig beleborzong a pillantásomba. Huh? Egyre vadabbul nyomódok a két lába közé. Talán ijesztővé válhatok számára? Viszont… azt sem szeretném, ha azt hinné, nem állok készen rá.
- Persze – mondom a lehető legnagyobb bizonyossággal nyomatékosítva ezt az egyetlen nyomorúságos szót, amit megnyugtatás gyanánt ki tudok nyögni. Szánalmas vagyok - neki legalább is sokkal jobban ment ez. Az ő karjaiban alig éreztem aggodalmat, mielőtt megtanított rá, milyen az igazi szenvedély, eltüntette a fájdalmat, és helyette úgy éreztem magam, mintha a legcsodálatosabb onsen vize ölelne körül.
Van valami, ami még jobban nyugtalanít, és mire átgondolhatnám, már ki is csúszik a számon.
- Victor, te még sosem voltál a...?
Egy percig némán figyel, majd a vállamba temeti az arcát.
- Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz?
Ahogy kapaszkodik belém, ahogy várja, hogy felülkerekedjek rajta – nem, nem engedhetem meg, hogy bármi miatt is szégyellje magát előttem. Mi ketten összetartozunk, minden mozdulatunk, minden érzésünk, és minden vágyunk. Miért kellene bármi miatt szoronganunk egymás előtt? Meg akarom mutatni neki ezt. Ah, na jó, talán kis lépésekben.
Épp csak egy pillanatra érintem a nyakát az ajkaimmal, és ő hátrahajtja a fejét, még többet kínálva fel nekem az hófehér csodából. Képtelen vagyok betelni vele, a lágy selymesség egyre csak ösztönöz, hogy kóstolgassam, hogy bebarangoljam a nyelvemmel, újra és újra, és közben elvesszek azokban az édes hangokban, amiket Victor öntudatlanul ad válaszul a csókjaimra. Istenem, annyira őrülten kívánom! Mindenhol érinteni akarom, olyan közel lenni hozzá, amennyire csak lehetséges, megízlelni a testének minden egyes négyzetcentiméterét.
Erőtlenül vonaglik alattam, és mikor a kezem a mellkasán kezd körözni, kétségbeesetten préseli újjáéledő izgalmát az enyémhez. Ohh, igen, ez határozottan jó érzés.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire felőrölhetem az önuralmát, és hogy ennyire feltüzelhetem, noha még csak az elején járunk mindennek. A keze közénk siklik, és még engem is meglep, milyen gyakorlottan simítja le rólam a nadrágomat: a másodperc töredéke alatt teljesen meztelenül térdelek a két combja között.
Egyre elviselhetetlenebb ez a vágyakozás, és amikor újra egymásnak préselődünk ott lent, immár minden akadály nélkül, egyszerre nyögünk fel. Érzem Victor illatát a levegőben vibrálni, a testének melegét magam körül, és mikor egymásra nézünk, a helyzet intimitásától elakad a lélegzetem.
- Vitya – ejtem ki rekedten a nevet, amin már időtlen idők óta szólítani akartam, ő pedig levegőt venni is elfelejt. Kábultan pislog rám, majd a vállamnál fogva magához húz, és befedi a szám a sajátjával.
- Mondd ki újra – súgja két csók között, és én, ha akarnék, sem tudnék ellenállni neki.
- Vitya…
A hangom olyan fülledt és mély, hogy már saját magam is zavarba ejtőnek érzem, ő mégis egyre szenvedélyesebben ölel át.
Akarom, édes Istenem, annyira akarom!
Mielőtt átgondolhatnám, mit teszek, az ujjaim a szájába siklanak, és a szabad kezemmel felhúzom az egyik lábát a derekamra. Elképesztően hajlékony, és bár láthatóan zavarba hozza ez a helyzet, a különös szög, és hogy teljesen kitárulkozva fekszik alattam, végül megadóan engedi mélyebbre a kezem a szájában.
A nyelve minden érintésére valami végigszikrázik a testemben, és valahogy az egész olyanná válik, mintha teljesen máshol kényeztetne. Nem bírok visszafogni egy elfojtott nyöszörgést. Egyre inkább kezdem elveszíteni az eszem, a csípőm már magától lökődik előre a kezem mozgásának ritmusára, és nedvesen ütődik Victor ölének, még több apró hangot előidézve, amikről már nem is tudom eldönteni, melyikünk adja ki. Elnézve az én egyetlen szerelmem átszellemült arcát, amint önfeledten szopogatja az ujjaimat... ez kész extázis – különösen, amikor végigsimít az oldalamon, le egészen odáig, ahol minden vágyam összpontosul, majd a tenyerét körém fonja, és masszírozni kezd.
Oh, te jó ég!
Victor… miért figyelsz még a Te pillanatodban is csak arra, hogy nekem jó legyen? Olyan könnyű lenne csak kiélvezni… de nem, most nem engedhetem meg, hogy elvesszek.
Egy új, minden eddiginél szenvedélyesebb táncra hívom az ajkait, és amint eléggé belefeledkezett, hogy elengedjen, és mindkét karjával a hátamba kapaszkodjon, a nedves kezem a bejáratához siklik. Öntudatom maradékával összeszedtem minden önuralmam, hogy véletlenül se essek neki durván – noha minden sejtem ezt diktálja -, és óvatosan hatolok át az izmain.
Felszisszen, és én, mintha ez a parányi hang utasításba adta volna, reflexszerűen mélyítem el a csókot, miközben körkörös mozdulatokkal egyre beljebb hatolok. Pokolian forró, és olyan szűk, hogy nyelnem kell egyet. Vajon… el fogok férni benne?
Ahh, hiszen az övé sokkal nagyobb, és mégis sikerült. Már… nem tudok értelmesen gondolkodni. Ő mit is tett? Szavakat suttogott nekem, amik elfelejtették a fájdalmat, az ölében ringatott, amíg az egész testem cseppfolyóssá vált, és már semmi sem számított.
Elnézve őt… képtelen lazítani, azokon az alkalmakon kívül, amikor egyedül áll a jégen. Még ha el is hiszem, hogy bízik bennem annyira, hogy megengedje ezt, van egy sejtésem, hogy sokkal jobban aggódik az én közérzetemért, mint a sajátjáért. Persze ezt sosem ismerné be.
Miért nem változhat az ágy egy forró vizű onsenné, legalább csak addig, amíg elérek valamit nála? Beljebb és beljebb nyomódok, az ellenállás pedig egyre erősebb. Nem, ez így nem lesz jó.
- Victor. – A hangomra megrezdül, és kérdőn, kipirult arccal néz rám. – Megengednél nekem valamit?
Egy pillanatra szinte látom, ahogy egymást kergetik a gondolatok a fejében, és fontolóra veszi az eshetőségeket, már amennyire képes még értelmezni őket. Végül bólint.
- Neked bármit – motyogja halkan, teljes odaadással.
Nem jöhetek zavarba, nem jöhetek zavarba! Fenébe, már ez a szituáció is borzasztó kínos, az, hogy én irányítok, és az is, hogy Victor szétvetett, felhúzott lábakkal, hihetetlenül gyönyörűen és csábítóan kapkod alattam a levegő után. És… feszeng. Amit csak én tudok megoldani.
Kis csalódottság hallatszik a hangjában, amikor kihúzódok belőle, hogy aztán elkerekedett szemmel bámuljon rám, amikor elkezdek lefelé mozdulni, miközben a lábát egy pillanatra sem hagyom lecsúszni magamról, csak éppen úgy helyezkedek, hogy a derekamról a vállamra kerüljön.
Utoljára akkor pislogok fel rá, amikor megállok az ágyéka fölött. Az arca szinte halálra vált, ahogy próbál rájönni, mire készülök. Minden rendben, csak ezt üzenem neki a tekintetemmel, majd lehajtom a fejem, és mielőtt visszautasíthatna, a merevedése mellett elmanőverezve végigsimítom a bejáratát a nyelvemmel.
Victor teste a másodperc töredéke alatt feszül ívbe, és két kézzel markol a lepedőbe.
- A-ahh, Yuu… Yuuri! – szinte esedezik, bár talán ő maga sem tudja, hogy miért. Én pedig – magam sem értem, mi a fenét csinálok, és hogy jutott egyáltalán eszembe, de a szenvedély jóformán felőröl.
Hihetetlen érzés, ahogy lassan megadja magát nekem, és bár a teste koordinálatlanul hullámzik előttem, mégis egyre lazábbá válik. Most, hogy a talpa a hátamba mélyed, és a zihálása betölti a minket körülvevő teret, az életem árán is meg mernék esküdni rá, hogy ez a legerotikusabb dolog, amit két ember tehet. Azaz, majdnem.
Benne akarok lenni; és-
- Yhuu…ri… kérlek…
Ő sem bírja már tovább.
Victor sebezhető oldala elkábít, és már csak azon veszem észre magam, hogy fölötte vagyok, éhesen, mint egy ragadozó, aki hetek óta vágyakozik a prédájára. És most itt van.
- Victor, betehetem? – kérdem rekedt hangon, és még magam is meglepem vele, milyen természetesen hagyják el a számat ezek a mocskos szavak.
Azt hittem, csak bólintani fog esetleg, de…
- Csak csináld már! – szól rám durván, és megragad a vállamnál fogva.
Huh?
Amint kimondta, szégyenlősen néz félre.
- Már nem bírom tovább – vallja be rezignáltan.
Ilyen szintre juttattam volna, hogy már a méltóságát eldobva követel? Határozottan tetszik, és talán tovább is kiélvezném, ha nem sürgetne engem is a vágy... Úristen, szadista lennék?
A lába lecsúszik a vállamról, és puhán visszaérkezik a lepedőre, közvetlenül mellém. Kicsit felül hozzám, és az ölelésébe von.
- Ne izgulj rajta annyira, nem vagyok cukorból. – A hangja reszket, mégis megnyugtatóan ölel körül, ami furcsa most, hogy szinte belebetegszek ebbe az erős késztetésbe, ami folyamatosan ki akar fordítani magamból. Tényleg… izgulok. – Hadd… segítsek.
Bele sem tudnék gondolni, mire céloz, amíg meg nem érzem a kezét ismét a férfiasságom körül.
A keze megremeg, miközben magához igazít, és soha nem gondoltam bele, hogy egyszer ennyire nehéz lesz visszafognom magam. Victor arca, az izzadtságtól összetapadt vékony tincsek a homlokán, a reszkető ujjai rajtam… kis híján már ez is elég, hogy kivégezzen.
És akkor megérzem a nedves forróságot magamhoz feszülni. Uramisten.
- Csak… gyere. Told magad előre – kéri a vállamba markolva.
Noha egyszerűbben haladok előre, mint hittem, még mindig borzasztóan szűk, és minden egyes milliméterrel erősödik Victor szorítása a vállamon.
- De… ha fájni fog?
Előrébb és előrébb, vészesen lassan, és bár tudom, hogy túlaggódom a dolgot, de azt szeretném, ha tökéletesnek élné meg az első alkalmat, amikor…
- Túl fogom élni – mondja türelmetlenül -, de ha tovább váratsz, azt már nem biztos.
Ez az a pont, ahol a beleegyezése nélkül sem tudnám tovább kontrolálni magam. Talán túl durván lököm hanyatt a párnára, talán túl hirtelen lököm előre magam, de a következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy a homlokom az övéhez nyomom, és a férfiasságom teljes egészében Victor testébe préselődik.
Egy néma kiáltás hagyja el a száját, és szorosan bújik hozzám, mintha az élete múlna ezen az ölelésen. A szűk melegség körülöttem olyasmi, ami ép ésszel fel nem fogható. Egy kicsit hátrébb húzódok, és ismét előre lököm magam. Oh…
Victor gerince ívbe hajlik alattam, és a körmei a hátamba mélyednek.
Huh? Azt hiszem, valami csodálatos véletlen folytán sikerült elsőre megtalálnom a tökéletes szöget. Újra. Újra és újra. Már nem is érdekel az a földön túli kéj, ami maga alá temet; Victor hangja, amit egyre nehezebben tud visszafogni, a karmolások, amikről meg mernék esküdni, hogy el sem jutnak a tudatáig, hiszen sosem okozna nekem fájdalmat önszántából, a reszketés, ami… várjunk.
- Victor,te sírsz? – Valóságos fizikai fájdalommal jár megállni, de Victor könnyeit látva a szívem is kihagy egy ütemet. Ne… nem lehet, hogy… - E-ennyire fáj?
Próbálja gyorsan elrejteni a szemét, de az ő mozdulatai is koordinálatlanok.
- Nem. Csak… - Az egy töredéknyi másodperc is végtelenül hosszúnak tűnik, amíg folytatja. - … annyira hihetetlenül boldognak érzem magam. Ez...túl jó érzés, hogy túléljem, ha vége lesz.
Istenem, komolyan? Oh, mondanom kéne valamit.
- Annyiszor csinálhatjuk így, ahányszor csak szeretnéd – jelentem ki mosolyogva, igyekezve minél kevésbé elpirulni, és újra előre mozdulok. Majd ismét, egy kicsit gyorsabban. A végén majd beszélgetünk, de most… képtelen vagyok bármi másra.
Még többet akarok. Beljebb és beljebb hatolni, szétfeszíteni a határainkat. Őrjítő tempóban lököm magam ugyanahhoz a ponthoz, és már az egyensúlyérzékem is kezd elhagyni. A két kezemmel megtámaszkodok a vállai fölött, és utólag csak örülhetek ennek a döntésemnek, mert mikor megérzem a két kezét a fenekembe markolni, talán ettől az eszeveszett érzéstől egyenesen rázuhannék. Victor… vadul húz magába, és képtelen vagyok lassítani. Csak néhány pillanat, néhány kihagyott lélegzet, miközben a testünk egymásba olvad. A kezem megtalálja Victor férfiasságát, és ösztönösen mozdul rajta, egyre gyorsabban és erősebben. A vérem a fülemben dobol, és a gerincemen egy furcsa reszketés cikázik végig, közvetlenül azelőtt, hogy mindketten megdermedünk, és szinte fájó lüktetéssel érünk el arra a pontra, ahol már semmi sem számít, csak mi ketten.
Victor gyönyörének bizonyítéka melegen teríti be a hasam, és közvetlenül utána én is elveszek egy minden eddigit felülmúló orgazmusban. A szeme… gyönyörű fénnyel ragyog, miközben eltöltöm őt a saját szerelmemmel.
Nem vagyok képes azzal foglalkozni, hogy letöröljem magunkat. Bágyadtan omlok rá, és még mindig benne vagyok, de ha megölnének, sem akarok elszakadni tőle.
Csak a hangja létezik számomra, ahogy erőtlenül a nevemet súgja, újra és újra, a hajam simogatja, és a szívverése lassan elcsendesedik a fülem alatt.
~§~
Nyolcéves koromban láttam először jégmadarat. Azt hittem, egy tündér jelent meg előttem, ahogy a levegőben szállt, és hirtelen csapott le, mégis olyan gyönyörű eleganciával, mintha csak egy száraz falevél hullana a víz tükrére. Amint rabul ejtette áldozatát, visszaült egy faágra, és csendben várt. Ha hibázott sem csüggedt el, újra és újra nekivágott, dacolt a széllel, a ragadozókkal, és teljesen beleolvadt a környezetébe. Ki hitte volna, hogy ez a parányi lény a legügyesebb vadászok egyike? Ő, aki végig olyan békésnek tűnik, aki a szépségével képes elbűvölni a tekintetet. Olyan akartam lenni, mint egy jégmadár. A türkiz és rozsdavörös kis tünemény, aki minden mozdulatával képes lenyűgözni a nézőit, könnyedén rejtve marad a nála erősebbek elől, mégis eléri az álmait. Egy pillanat alatt.
A jégen állok, a szabad programom kűrruhájában, csendben, mégis erősen koncentrálva a környezetemre. A zene elkezdődik, és a mozdulatok ösztönösen törnek elő, pedig bele sem gondolok, mit kéne csinálnom. Lépés lépés után, apró forgások, suhanás, épp, mint ahogy a jégmadár repül, amikor vadászatra készül. Egyszerűen szabad és gondtalan, az égről nézve fodrozódó víztükörnek tűnik csupán, a vízből őszi levélnek, amit felkapott a szél. Senkinek nem okoz gondot, senki sem veszi észre a csodáját, csak az, aki vele épp egy szintben áll: az acélkék ruha szinte teljesen átlátszó, mégis úgy ölel körül, mint egy páncél. A részemmé vált, a bronzszínű berakások mellvértként simulnak rám, és narancs fénnyel vibrálnak minden fordulásnál. Apró, fekete kristályok rácsként borítják az anyagot, mintha még a mintázat is kalitkába akarna zárni. Mégis – ő a szabadság maga, ez a tenyérnyi madár, aki mérete ellenére a halászok királya.
Phichit… Yurio… az emberek, akikkel a csatáinkat vívjuk egymás ellen is, mégis támogatjuk egymást. Jégmadarak vagyunk mind, ám az én esetem teljesen más. Ez az egy példány, Katsuki Yuuri, a zsákmányául a világ legértékesebb halát szemelte ki: akiből csak egy van, aki pótolhatatlan, és akire minden fajtársa vágyik - mert a világ szemében Victor a legcsodálatosabb hal a folyóban; én pedig a gyilkos, aki megfosztja tőle őket. Hiába a csoda, a gyönyörűség, ami a jégmadárból árad. Hiába szárnyal isteni fénnyel és glóriával a feje körül, ha mindenki a halért szurkol, és az ő bukásáért. A fehér gallérrész fojtogat, a tetején szúrnak a fényes kristályok. Az izzadtságom patakokban pereg rólam – ki hinné el, aki még sosem érzett így. Ki hinné, hogy fuldokolhatsz a melegtől a jégen állva? Főleg, amikor úgy tűnik, hogy repülsz.
Milyen egy jégmadár kalitkába zárva? A vétkes, az egyetlen, aki elpusztította a világ csodáját, hogy aztán fajtársai fölé emelkedjen?
Győzni akarok, arany medállal a nyakamban állni Viktor elé, és bebizonyítani, hogy nem volt hiábavaló ez a két év. A legjobb edzővé akarom tenni őt, akit nem csak sportolóként ismernek el ezentúl, de mentorként is, aki kiemelte a folyó hullámai közül azt a Katsuki Yuurit, aki egykor elbukott. Ám mégis…
Ez a Katsuki Yuuri csak azért vált különlegessé, mert Viktor Nikiforov kiválasztotta. Tudatában volt vajon, hogy egy nap miattam ér véget a karrierje? Önszántából választotta, hogy eldobja az életét, hogy fényűző csodává tegyen egy egyszerű madarat? Nem akarom ezt. Nem akarom megölni őt! Valaki… mentse meg őt tőlem!
- Yuuri.
Viktor hangja lágyan emel ki a kétségbeesés bugyraiból, és egyszer csak ismét rajta fekszem, a puha takaró alatt, a szívverésének hangjával a fülemben.
- Zaklatottnak tűnsz – simít végig a tarkómon, és magához ölel. Olyan féltőnek tűnik, pedig csak maga miatt kéne aggódnia. - Rosszat álmodtál?
Őszinte akarok lenni vele, de ennyi őrültséggel, ami végigszántott a fejemben, ismét tönkretennék mindent.
- Csak… a szabad programomon gondolkodtam. Azt hiszem… nem is tudom.
- Megint valami butaságot forgatsz a fejedben?
Túl jól ismer. Elmondhatom neki? Ismét esetlenné válhatok előtte, anélkül, hogy megbánja, hogy nekem adta magát? Ám mielőtt bármit szólhatnék, megelőz.
- Ha megint azzal sanyargatod magad, hogy vajon miattad nem versenyzek-e – kezdi komolyan, és megemeli az állam, hogy egyenesen a szemébe nézzek -, elmondanám, hogy sokkal világrengetőbb terveim vannak annál, hogy hatodszor is világbajnok legyek. Először is, szeretném látni, hogy a kedvenc tanítványom messze túlszárnyalja minden rekordomat, olyan magasságokban, ahová én sosem juthattam volna el.
- Victor, én nem hiszem, hogy képes leszek túlszárnyalni téged. Mindig is te voltál a hősöm, a példaképem…
Egy pillanat alatt fordít a helyzetünkön, és fölém kerekedik.
- Légy te most az enyém! – mondja, és birtokba veszi az ajkaimat. Képes lenne ennek bárki ellenállni? Én… elvesztem.
~§~
Reggel van. Már szinte meg sem lep, hogy mikor kinyitom a szemem, Victor még édesen szundikál mellettem. Kintről furcsa neszek hallatszanak be, monoton beszéd, és valami különösen finom, ismeretlen illat. Ez… kaja!
Oké, egyszer a hasam fog a sírba tenni, de ez tényleg valami fantasztikus. Gyorsan magamra kapok egy egyszerű, szürke pólót a bőröndömből, kikotrok egy alsót, és magamra rángatom a nadrágomat, amit este céltudatosan csak ledobtam az egész kupac mellé. Zoknit halászni viszont már nincs türelmem. A lehető legkevesebb zajt csapva osonok ki az ajtón.
Az illat egyre erősödik, a mennyei ízt még nem is érzem fizikai valójában, de már most összefut a nyál a számban. Te jó ég, aminek ennyire csodálatos illata van, az egész biztosan hizlal is! A tiltott gyümölcs – de nem érdekel!
A hang is egyre élesebb és tisztább. Senpai… oroszul beszélget valakivel, de válasz sosem érkezik. Talán telefonál?
- Yakov, pozhaluista. Mamochka…
Huh? Az a Yakov? És ha igen, mi dolga lenne senpai-ék édesanyjával? Igazán bosszant, hogy nem értek anyanyelvi szinten oroszul, főleg ilyen gyors tempójú beszédből, és mielőtt eleget hallanék, hogy bármit kikövetkeztessek a szövegkörnyezetből, Nika észreveszi, hogy mögötte állok, és gyorsan elköszön.
- Ahh, Yuu-chan? Jó reggelt!
Az örökös, földöntúli mosoly feltűnik az arcán, miközben megfordítja a lábasban az aranybarna macskafej alakú…
- Ez… palacsinta? – pislogok az isteni illatot eregető, egyre finomabbnak tűnő tésztára, amihez hasonlót először Amerikában láttam.
- Majdnem. Mi, oroszok blinaminek, vagy röviden csak blininek hívjuk.
Ahh, szóval ez lenne az a sokat emlegetett valami, amiért Victor él-hal?
A kanállal a másik lábasra bök, amiben éppen valami furcsa, sötétbordó valami serceg.
- Cékla – világosít fel nevetve, és elzárja alatta a lángot. – Különös ismertetője a blininek, hogy lehetetlennek tűnő dolgokkal a legfinomabb. Mindjárt kész vagyok, és csinálok rá ricottakrémet is.
- Victor sokszor emlegeti ezt – jegyzem meg, és leülök az asztalra, egy már roskadozó, teli tál kutyusfej alakú blini mellé, és szerencsémre senpai megszán egy tányérral és evőeszközzel, mielőtt szégyenszemre kézzel esnék neki. -
- Amikor kicsik voltunk, apa csinált nekünk egyszer, amikor megnyertük Victorral a területit – kezd a mesélésbe azzal a tipikus átszellemült hangsúllyal, amivel a gyerekkorukat szokta felidézni. - Totálisan szerelmesek lettünk belé. Aztán soha többé nem kaptunk, mert tömör szénhidrát, úgyhogy megtanultam csinálni, és titokban bűnöztünk.
Ez a boldog arc, a gondtalan tekintettel… ez a lány tényleg… haldoklik?
- Nika, te…
Nem, nem hagyhatom az érzéseimet eluralkodni magam fölött, a könnyek mégis belülről égetik a szemem. Nem vagyok képes rákérdezni, mert tudom, hogy a válasz megölné a lelkem.
Ő mégis, mintha a gondolataimban olvasna.
- Yuri elmondta? - A tekintete talán most először nem olyan világos és nyílt.
Egy részem tagadná, már csak azért is, hogy ne áruljam el Yuriot, de a másik többet akar tudni. És bár fájdalmas, mégis vágyom az igazságra. Alig észrevehetően bólintok, és magamba tömöm az első falat blinit.
Uram atyám. Ez mennyei!
- Minden rendben lesz – ül le mellém, és félretesz egy kistányért, teli gőzölgő macskákkal, és elém tol egy tál hagymás, sajtkrém szerű valamit. Ez lenne a ricotta, huh? – Egyelőre titokban kezelnek gyógyszerekkel, úgyhogy nem lesz látványos még egy darabig a dolog. Viszont nagyon fontos, hogy ez ne szivárogjon ki. Most semmi esetre sem.
- Miért? – ez az egyetlen kérdés, ami kibukik belőlem. Miért lenne bármi fontosabb az életénél? Képtelen vagyok megérteni ezt.
- Yuu-chan. Én és Victor ígéretet tettünk anyának, hogy világra hozzuk azt a csodát, amit apánkkal együtt alkottak, de az emberek sosem ismerhették meg. Ha kiderül, hogy nem vagyok teljesen egészséges, ez az egész álom szertefoszlik, és anya… sosem láthatja majd. Kérlek, tartsd ezt titokban.
Egy álom? Az, amire mindannyian készülnek. Az, amiben nekem is helyet szánnak, ám mégsem avatnak be. Valami, az édesanyjukért. Valami, ami elég világrengető, hogy Victor és Yurio abbahagyják érte egy időre a versenyzést. És amihez úgy tűnik, Yakovnak is köze van. Yakov… most, hogy így belegondolok…
- Azt mondtad, Yakov Feltsman volt, aki legyőzte az apátokat. Hogyan lett pont ő Victor edzője?
Kínos csend. Arra viszont épp elég jó kérdés volt, hogy kíváncsivá tegyen, és elfeledtesse kicsit a szívfacsaró gondolatokat.
- Huh? Mi ez a kérdés hirtelen – mosolyodik el zavartan. – Létezhetnek véletlenek, nem igaz?
Kicsit félrebillentve a fejem, egy hatalmas adag blinit tömve a számba pislogok rá. Hogy élhettem eddig enélkül?!
- Av lenne? – Nehézkesen nyelem le a falatot, hogy egyáltalán beszélni tudjak. Régebben nem voltak titkaink egymás előtt, és talán illetlenség mások életében vájkálni, noha ami Victort érinti, nagy eséllyel most már engem is – de szeretnék kicsit… többet tudni. – Yakovnak van valami kapcsolata anyukátokkal, ugye?
- Francba, Yuuri, ijesztő vagy. Ne tippelj rá ilyesmire fél információkból!
- Bocsánat, nem akartam, hogy…
A két kezével apró sátort állít az asztalon, és letámasztja rá a fejét. A szokásos póz, amikor hosszú történet következik.
- Réges-régen, nagyjából harminc évvel ezelőtt, Oroszországban nagy port kavart, hogy a Mariinsky Színház príma balerinája összejött egy másodrangú korcsolyázóval, aki még sosem jutott ki a nemzetire se - Yakov Feltsmannal. Nagyjából, ha jól tudom, egy évig együtt is éltek, de… akkor anya beleszeretett az ország akkori csillagába, Nikolai Lukyanenkoba. Ezzel a részével annyira nem vagyok képben, hogy mi történt Yakovval, és apával hogyan találtak egymásra, de nagyjából egy-két hónap után olyan komolyra fordultak a dolgok, hogy… képbe jött a bátyám. Persze az ország forrongott emiatt, sokan vádolták anyát, amiért „megszerezte magának” minden orosz nő álmát, ráadásul úgy, hogy röviddel előtte még mással volt. Sok támadás érte, hogy Victornak talán nem is apánk az apja.
- Te jó ég, és van rá esély, hogy Yakov…
- Kizárt.
A fal melletti komódhoz sétál, és rövid kotorászás után elővesz egy könyvet. Némi lapozgatás után hozzám sétál, és elém csúsztatja.
A fényképen Victor… Nem. Ez nem Victor: egy Victorra megszólalásig hasonlító, csak aranyszőke hajú, és egy kicsit hosszabb orrú férfi áll a jégen, a nyakában egy alig egy éves körüli, tejfel szőke gyerekkel. A mosolya is egy az egyben olyan, mint Victoré, a szeme, a testalkata… Hogy juthatott eszébe bárkinek is megkérdőjelezni?
Igazából, pontosan tudom. Az embereknek teljesen mindegy, mit teszel, és miért. Ha magadénak tudhatod a legendájukat, gyűlölni fognak. Az a nő, Senpai és Victor édesanyja, talán pont olyan, mint én?
- Édes, ugye? Ez az egy kép készült, ahol apánk tényleg apukaként viselkedik.
És az ott… egy totyogó Victor, a jóllakott mosolyával. Ez valahogy mégis… fura.
- Nikita, már megint a képeimet… ahh ez ricottás blini? – egy kócos, álmos tekintetű Victor hajol át a vállam fölött, és egy szó nélkül lehalássza a falatot a villámról. Csak kis híján nem esik ki a nyele a kezemből – noha elég sok gyakorlatot szereztem már vele, azért még mindig biztosabban boldogulok a pálcikával.
- Vkusno! – kiált fel életem férfija, és ez a hang, ezzel az arccal párosulva, minden gondolatot száműz a fejemből. És szerencsére az övéből is, és elfelejt rám szólni, hogy ne tömjem magam egy héttel az első megmérettetés előtt. Aztán váratlanul felém fordul, miközben mosolyogva pakolja a maga kutyaformájú blinijét ricottával és sültcéklával. – Yuuri. Eljönnél velünk anyáért a kórházba? Épp ideje, hogy bemutassalak neki.
Huh?!
Victor be fog mutatni az anyóso… Az anyjának. Szent ég. Azt hiszem, ideje átvennem a kinyúlt pólót, mondjuk élére vasalt ingre? Ez a nap… valójában sokkal több izgalmat tartogat még, mint az reggel, felkelés után hittem.
~§~
A szabad program ihletet adó zenéje~ :3 :
Orosz segédlet~
pozhaluista: kérem, kérlek
mamochka: anyuka :)
*fangirlscream*
Úristen, azóta arra várok, hogy Victor bemutassa az anyjának Yuurit, amióta belépett a sztoriba 😍 Egyébként ez a rész (is) fantasztikis volt ❤
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó