Tartalom: Post-Civil War, Au elemekkel - Tony kissé maga alá kerül a történtek után, ám nem sok időt kap a sebei nyalogatására, ugyanis egy fura álom után rá kell jönnie, hogy fontos küldetés vár rá, amelyben a saját élete mellett a világ sorsa is az ő kezébe kerül - csak rajta áll, hogy képes lesz-e megmenteni Steve Rogers életét, akivel maga sem tudja még, hogy állnak. /Mint a cövek ;D/
Nem elképzelhetetlen, hogy korhatáros lesz, én szóltam. :D (Jó, szinte biztos, hogy az lesz.)
We can feel the sunshine together
I. Prológus
„Ne vesszen kárba az élete.”
Hát, úgy tűnik, a végén mégsem maradt túl sok értelme. Igaz, több is veszett, mondjuk… New Yorkban. Washingtonban. Sokoviában. Az ő hibájából.
Yinsen megmentette akkor régen, mert hát jó ember - szóval egyértelműen, rohadtul megérte életben maradnia. Az öreg elég csúnyán nézhet valahonnan fentről, elnézve a mostani életét: maga a tömör gyönyör, amiket véghezvitt, az meg pláne.
Régebben, ha bárki azt mondta volna neki, hogy egy nap piedesztálra állít egy őskövület Samsung Sprintet az ágyával szemben, hogy tökéletes rálátása legyen abban a napi – vagy inkább heti - egy-két órában is, amíg magán kívül vergődik a márkás ágynemű alatt – minden bizonnyal javasolta volna a fickót Shield-ügynöknek; Fury alatt úgyis az összes kattant barom menedékre lelt. Hmm, jobban belegondolva nem csoda, hogy a S.H.I.E.L.D.-nek is befellegzett, ahogy mostanában minden másnak.
Tekintete a minimalista stílusú bútorokról ismét „arra a hülye vacakra” tévedt; a gondosan megtervezett hálószoba dizájnjába épp annyira illett be a még-csak-nem-is-okos mobil, mint T’Challa egy Barbie-mesébe. Néha valósággal kedve támadt röhögni a saját helyzetén, bár ilyenkor bónuszként jó néhány repedt bordája dicsérgette meg a nagyszerű ötletért.
- Látod, a kékszemű szőkékkel valahogy mindig befürödtél – filozofált el magában, persze hangosan, mert a csend nem volt a barátja. (Haha, meg senki más se, amint a jóindulatú hang a fejében volt kedves megjegyezni.) – Legközelebb Rhodeyval kéne randiznod, ő még sose cseszett át.
Igaz, tyúkanyó még így lerobbanva is talán csak egy szem gyermekét látta benne, aki elől életcéljává vált a whiskys üvegeket dugdosni, és úgy tenni, mintha egész életében arról álmodott volna, hogy a Stark Industries (minden jog fenntartva) első kibernetikus organizmusa legyen. De egye fene, legalább néha vevő a szar poénjaira.
Néha. Bár mostanában azok is ellaposodtak kissé. Meg a fánkok is egyre vacakabbak, pláne hogy újabban mániákusan kék fondantot olvasztanak rá a kedvenc helyén, és piros-fehér cukorkával szórják meg. Tegnap még kis Amerika-zászlót is kapott hozzá, hogy a boldogsága teljes legyen. Heh, az a drága Függetlenség Napja - Isten óvja Amerikát!
Vajon az mennyire ironikus, hogy annak az idiótának sikerült épp hőn imádott nemzete nagy napján születnie? Ez annyira reménytelenül… béna. Nem is ő lenne.
Azon a hajnalon egész életszerűen el tudta hitetni magával, hogy kicsit sem akar összeesni a fáradtságtól, és hogy körülötte minden egyenesen fantasztikus. Totál hepi. Igaz, rohadt élvezetes napnak nézett elébe, amiben minden bizonnyal eljátssza majd, hogy sajnálatos módon az összes hálózati vezeték befuccsolt a Stark-toronyban, ergo se internet, se telefon. Kicsit kénytelenek lesznek mellőzni Vasembert, amíg hív egy szerelőt.
Na jó, ezt még a külügyminisztériumnál sem vennék be. Mindenesetre, senkihez nem volt kedve.
Rhodey persze kivétel, manapság ő tartotta benne a lelket érthetetlen optimizmusával, és valami egészen bizarr tekintetostrommal, ahányszor a Bosszúállók szóba kerültek. Szinte mind, egy kivétellel, akinek a puszta gondolata is tabunak számított - pedig legszívesebben fosta volna a szót Mr. Csilli-Villi Jólfésült Szemétről, noha bárkit elküldött volna a bús picsába, ha csak megemlíti előtte a nevét.
Amikor már a gondolatmenete után előugrott egy képzeletbeli Steve a szekrényből, és megdorgálta egy teátrális „Hogy beszélsz?!” –szel, úgy döntött, ideje valami drasztikus változtatást beiktatnia. Mondjuk, leihatná magát a sárga földig. Lusta volt feltápászkodni, és elvonszolni magát a bárszekrényig, úgyhogy jobb híján kelletlenül a feje alá tuszkolt még egy pehelypárnát.
Vajon él még a vénember a pajzsa nélkül?
Francba vele, az nem az övé!
Mennyire lenne őrültség, ha lemenne a műhelybe, és összerakna mondjuk egy nyomkövető radarral ellátott pofozógépet, ami minden feltűnés nélkül megkeresné Stark bácsi kedvenc pajtiját, és csak úgy lazán fenéken billentené, aztán a tökéletes, legdrámaibb pillanatban hozzávágná azt a rohadt pajzsot…?
Szóval… valamiért vissza akarja adni neki, bármennyire fáj is ez a büszkeségének.
Komoly gondoknak nézett elébe, mert már saját magát is egy sértett óvodásra emlékeztette, akit a fogatlan kis barátja otthagyott a homokozóban, csak hogy egy bárgyú, félkezű kis suttyóval játsszon. Helyette.
Pedig, még egy ágyban is aludt vele! Jó, ez az ő esetében nem éppen kiváltság – de azért érezhetné magát egy kicsit megtisztelve, vagy mi. Főleg, hogy neki személy szerint az volt élete egyik leghosszabb éjszakája, ami nagy szó, tekintve, hogy azért átélt már pár kellemetlen dolgot az elmúlt évek során. Az emlékek semmit sem tisztelve öntötték el.
Az egész azon a muris estén kezdődött, amikor madárka bejelentette a tanyasi anti-Ultron csapatépítő bulin, hogy elegendő hálószoba híján osztozkodniuk kell az ifjabb Bartonok rezidenciáján, ami többnyire egy miniatűr emeletes ágyból, egy sor home made szekrényből, és az ezek között kicentizett keskeny semmiből állt. Pluszmínusz néhány teljesen értelmetlen kacat, amik a porfogáson kívül semmire nem jók, és akkor még betuszkolták mellé a hasonló paraméterekkel rendelkező Kapitányt is.
Ő tökéletesen biztos volt benne, hogy ez csak egy rossz vicc, még jót is derült rajta - elvégre Clint is tud egész „elmegy” poénokat gyártani, ha jó napja van és hagyják eleget kapálni a nyílvessző-ültetvényét (de tényleg, vajon honnan szerzi be a soha ki nem ürülő készletét? Ő nem adott rá támogatást, az tuti.).
Aztán rá kellett jönnie, hogy ez legfeljebb valamiféle morbid fekete humor lesz, vagy rosszabb: teljesen komoly.
Tekintve, hogy a hobbitméretű ágyat nem éppen arra tervezték, hogy jó erőben lévő felnőtt férfiak (hé, azért ő is elég jó formában tartja magát, és mindenféle kémcső nélkül!) sziesztázzanak rajta, Clint előállt azzal a korszakalkotó ötlettel, hogy bepasszint egy impozáns, előző évszázadbeli matracot, beépített gödörrel a közepén. Csak egy kérdése maradt, elnézve Sólyomszem elégedett arcát, a megszeppent Rogerst és Natasháékat, akik ezer wattos boldogsággal játszottak a kölykökkel, szarva bele az ő pillanatnyi traumájába.
- Ezen már halt meg valaki? – kérdezte felvont szemöldökkel, csak úgy mellékesen.
Bartont sajnos nehezen lehetett megfogni ilyesmivel.
- Tudtommal eddig még nem – jegyezte meg. – De ha nagyon aggódsz a testi épséged miatt, Steve minden bizonnyal szívesen elagyabugyálja a takarómanókat az éjjel.
Ő tényleg azt hitte, hogy csak poénkodnak. Épp csak ezért tette fel az i-re a pontot azzal, hogy az egyébként is hosszú nap végén ahelyett, hogy alvás helyett nekiállt volna bütykölni valamit, villantotta a laza tökös gyereket, és vállon veregette a Kapitányt mámoros boldogsággal, mondván:
- Akkor ma este több, mint testőröset játszunk, Kevin Costner.
Ha minden úgy alakult volna, ahogy ő azt jóelőre kikalkulálta a fejében, akkor a vénember visszaszólt volna valami erőtlen próbálkozást, ami néha – az esetek kisebb százalékában – bejött, vagy ami után legtöbbször égett egy sort. A többiek pedig igyekeztek kimaradni belőle, jószerével eredménytelenül.
Most azonban a főnökúr halálra vált arccal bámult rá, majd anélkül, hogy legalább egy béna revánsot produkált volna, vörösebb lett, mint a Mark 66 (aminél gondolta, teret enged a belső troll énjének, és igazán pokolira tervez, belesűrítve az elmúlt időszak minden pofára esését). Egy egészen kicsit rikít csak – ellentétben az akkori Steve Főttrák Rogersszel.
Hirtelen az egész térben megfagyott a levegő.
Romanoff például úgy nézett rá, mintha épp valami csúnyát készülne a fejéhez vágni, habár végül semmi sem történt. Egy nyikkanás sem hallatszott, ami még furább tőlük. Akkor érezte először igazán, hogy mindenki tud valamiről, amiről ő nem. Valami igazán… kényelmetlenről. Ami durvább, mint Clint öreganyjának a matraca.
De mi is történt a hajnali indulásig eltelt igen rövid, mégis mocskosul hosszú pár órában?
Annyit legalább sikerült férfiasan kihisztiznie, hogy a (már kevésbé aktuális) pánikrohamaira, a levegő oxigéntartalmára és a molylepkék párosodási szokásaira hivatkozva az ifjabb Bartonok egyike anyuékat, a másik Natasha nénit boldogítsa az éjjel. Roppantul örültek neki, de az élet köztudottan kegyetlen.
Főleg vele.
Talán egyetemista éveiben aludt utoljára együtt egy másik sráccal; természetesen azokat az eseteket kivéve, amikor hullarészegen fetrengtek néhány „Starkkal biztosabb a jobb jegy meg a csajok” önkéntes haverjával valami buliban. Várjunk… sosem volt józan az egyetem alatt… sem. Hoppá.
Az az éjszaka határozottan érdekes élménynek ígérkezett.
Soha életében nem kellett osztozkodnia másokkal a privát szféráján, a gyorsnumerákkal pedig még azelőtt végzett, hogy elkezdték volna idegesíteni. Most viszont úgy festhetett az alsójában és a Clinttől kölcsönkapott, kissé bő trikójában, mint egy túlméretezett, önbizalom hiányos manguszta.
Ami Tony „Istenvagyok” Starknál azért nem feltétlenül illett abba az összképbe, amit akármilyen random kapitánynak látnia kellett volna; főleg, hogy mindeközben Rogers összevakart magára egy jó adag tesztoszteront, és egy pírfolt nélkül vágódott be zuhanyzás után a szobába egy vállán átvetett törölközőben és egy retro fecskealsóban. Szigorúan fehérben, mert hát mi más színe lehetne egy keresztény vénember alsógatyájának – egy feketéért egyből pokolra szállna a lelke, a vöröstől meg ráadásként a legforróbb katlanban sütögetnék a Hydra-kolóniával. És még a fazon sem lehetne idejétmúltabb! Bár azt be kellett ismernie, hogy azokon a katalógusizmokon még ez is olyan lenyűgöző képet nyújtott, hogy képtelen volt tőle elszakítani a pillantását.
Ez csak természetes kíváncsiság. Mi más lehetne? Úgy nagyjából tíz percen keresztül győzködte magát erről, míg végül el is hitte, és teljes lelki nyugalommal dőlt hanyatt az összecsomósodott belsejű párnára. Volt már rosszabb is, éppenséggel az afgán barlangok se a kényelmükről meg a Ralph Lauren ágyneműről híresek. Aztán rá kellett jönnie, hogy már megint Steve pofátlanul feszes izmairól vezet le anatómiai képleteket a fejében. Fura, de minden bizonnyal a pár pohár brandy tehetett róla, amit a biztonság és a hangulat kedvéért a véráramába küldött vacsora helyett.
Úgy érezte, két másodpercen belül vagy nekiáll kötekedni, vagy valami sokkal rosszabbat tesz az ösztönök szintjén, és tekintve, hogy a másodikra semmi észérvet nem talált, maradt inkább a jól bevált módszernél.
- Na de Kapitány, ilyen pőrén mászkálni egy tisztes házban, ahol kiskorúak is vannak? Remélem, már készíted a térdeidet három miatyánkra!
Steve jóformán rá sem hederített egy rosszalló pillantáson kívül, bár végül nem bírta ki, hogy ne vegye fel a kesztyűt.
- A vallás nem vicc, Stark – jegyezte meg véresen komolyan a szépfiú, ő pedig válaszul csak megeresztett felé egy pofátlan mosolyt. Tony észrevette, hogy akárhányszor vitatkozni kezdenek, a „pajti”- viszonyt felváltja a hivatalos társalgás, mert hát sokkal frappánsabban lehet egymás vezetéknevén elküldeni a másikat a francba. – A maga dolga, hogy miben hisz, vagy nem hisz, de tartsa meg a gúnyolódását. Mellesleg, a térdelés nem az én műfajom.
Talán hagynia kellett volna a hős hazafit, hogy dagadó mellel hencegjen a leigázhatatlanságáról, de a benne élő Tony Stark inkább tette volna le örökre a lángvágót, minthogy ne üsse tovább a vasat.
- Semmi gond, Kapitány, azon kívül még ezer más póz is létezik.
Még az idő vasfoga is sziklába harapott köztük, miközben a barna és az élénk kék szempár összekapcsolódott egy végtelen pillanatra.
Végül Steve törte meg a kínos csöndet, kíméletlenül magára rángatva egy bőszárú nadrágot, ami gyaníthatóan szintén Clint egyik rokonáé lehetett. És ami szintén jól állt rajta, franc essen belé.
- Kezdesz túllőni a célon, Tony – jegyezte meg Mr. Álszerény. – A sértegetéseidet már megszoktam, de ezek a kétértelmű célozgatások… ijesztőek.
- Ó, szóval megrémítenek? – Talán csak egy egész aprónyit nézett végig az erős testen, és csak egy halott leheletnyi kihívás csillant meg a szemében. Ő igazán nem tehetett róla. – Azt mondják, az ember attól fél, amit nem ismer, szóval mondd csak, Steve…
Ám a kapitány még azelőtt rövidre zárta a dolgot egy „aludjunk” felszólalással, mielőtt feltehette volna a kérdést, amit ő maga sem értett, miért érdekelte annyira. Elnézte, ahogy a nemzet katonája leoltja a villanyt, öles léptekkel a matrachoz csörtet, és egy szó nélkül, neki hátat fordítva bemászik a takarója alá (amit addig cserélt ki a sajátjával, amíg Steve fürdött, mert hát az ő bőre mégiscsak érzékenyebb annyira, hogy jogot formáljon a puhább paplanra. A vénember már úgyis hozzászokott a seregben a viszontagságokhoz).
Csak hat óra indulásig, amiből fél a készülődés… Aztán úgyis elválnak útjaik egy kis időre. Ezzel nyugtatgatta magát, cövekké merevedve, miközben azt próbálta eldönteni, hogy melyik oldalán feküdjön. A józan esze azt diktálta, hogy ilyen esetben a „matrac szélén, a másik hímnemű egyednek szigorúan hátat fordítva” eset a helyénvaló. Valamiért mégis arról panaszkodott a kis belső hang, hogy úgy kényelmetlen, úgyhogy végül halál lazán elterült középen, a térdei alá pedig bepasszírozott egy kispárnát, átívelve a gödör problémáját. Azért egy zsenin mégsem foghat ki egy ilyen jelentéktelen probléma… más annál inkább.
Az a „más” pedig nem volt más, mint Steve Rogers, aki nyugtalanul forgolódott – ki tudja, hogy a jóégbe’ – a jobboldalán, hogy még véletlenül se kelljen egymásra nézniük közben.
Kínos. És Tony tudta, hogy bármi baja is van kedvenc vitapartnerének, inkább halna meg, minthogy beszéljen róla.
Végül aztán elege lett a másik kényszeredett szuszogásából és mocorgásából.
- Gyerünk, ki vele. Mi bajod? – kérdezte rezignáltan, és feltolta magát fél-ülő helyzetbe, megtámaszkodva a könyökén.
A válasz alig halhatóan érkezett.
- Bocsáss meg, melegben általában felső nélkül alszom.
Melegben. Márciusban? Nyitott ablaknál?
Végül csak lemondóan sóhajtott.
- Felőlem leveheted, csak maradj már nyugton.
Még a sötétben is jól látta, hogy a kapitány hitetlenül néz rá, miközben feltornázta magát.
- Persze, és nem is fogsz megjegyzéseket tenni. – Túl jól ismerte; bár most legszívesebben bármire rábólintott volna, csak végre reggel legyen.
- Ha utána nem kell a nyavalygásodat hallgatnom, egye fene, becsszó. Azért kisujjesküt ugye nem akarsz kötni? Az már kicsit ciki lenne a mi korunkban.
Akkor még nem gondolta, hogy pár perc múlva saját magát vágná nyakon az elhamarkodott engedélyosztogatásért, ugyanis pajtija egy szempillantás alatt kihámozta magát a világos szövetből, és immár felszabadultan, láthatóan megkönnyebbülten dőlt a hátára. A holdfényben megcsillanó mellkas, a nedves bőr látványa olyan gondolatokat indított el Tonyban, amikre rémálmaiban sem gondolt volna.
Steve szép volt.
Nem úgy, mint ahogy egy másik férfi megtekinti a többi hímneműt, és beletörődik, hogy egyes példányok vannak olyan jóképűek, mint ő. A kapitány egyszerűen... Bájos volt. Hiába a domborodó izmok, a felfoghatatlan erő, Steve Rogers összességében mégis inkább egy törékeny fiú volt, mint hős férfi. Ha jobban belegondolt, a mozdulatainak finomsága, a légiessége megszégyenítette volna a legtöbb exnőjét. Érezte, hogy a matrac megnyikordul alattuk, ahogy a másik helyzetet változtat, és bár ő csak a kapitány sziluettjét látta ebből a szögből, biztos volt benne, hogy a másik őt nézi. Mint valami betegesen romlott tini-fantázia, kollégiumról, meg szobatársakról… Na jó, ennek még a kósza gondolatfoszlányát is elhessegette.
Mondania kellett volna valamit, igazából égett a vágytól, hogy „beszélgessenek” – valami abszurd fétise lehetett provokálni a főnökurat, ami szinte mindig vad vitákba torkollt, és amit még annak ellenére is élvezett, hogy néhány esetben ő maradt alul a másik hűdeszilárd elvrendszerével szemben. Végül is, ő csak a józanésszel és a logikával tudott érvelni, hogy jöhetett volna olyan nagy dolgokhoz, mint a „de nekem így tanították”, „lehet, hogy mindenkire ez jellemző, de rám nem”, meg a „van egy olyan érzésem, hogy…”.
Akkor már napok óta nem aludt, és emlékeztetnie kellett rá magát, hogy milyen következményei voltak legutóbb, amikor elhanyagolta ezt a dolgot. Na meg, REM fázisban minden egyszerűbb, például átvészelni egy kibaszott szexi Steve Rogers mellett eltöltött éjszakát is. Őőő… hogy milyen jelzőt csatolt előbb fejben ehhez a sorscsapásához?
Oké, oké, volt már rosszabb is. Mikor is? Az most lényegtelen, nyilván lennie kellett. Elvégre aludt már együtt sok-sok különböző emberrel, és való igaz, szinte mindegyikkel egy apró megkönnyebbülés volt, mielőtt jólesően beleborult az érzéketlenség pihentető homályába, azt valahogy nagyon nem tudta elképzelni, hogy ő és Steve… bármit is tegyenek együtt az ügy érdekében. És ha igazán őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy elsősorban nem rajta múlna.
Hé, dehogynem! Azért… ő mégis csak „A” kapitány!
Azok a széles vállak tekintélyt parancsolóan mélyedtek a párnák közé, és magában az íveket figyelte, osztott-szorzott, vajon milyen szerkezet tehetné még hatékonyabbá a pasast, noha abban is biztos volt, hogy jó nyugdíjasként fejvesztve menekülne bármi elől, ami szerkezetileg bonyolultabb, mint egy tévé-távirányító. Pedig már rég felszerelhette volna pár extrával –igaz, belegondolva a legutóbbi afférjukba, talán inkább örülnie kéne, hogy nem épített vállról indítható rakétákat a csillagos pompomfiú ruci alá.
Vajon a gyors anyagcsere lehetett az oka, hogy a szőkeségről patakokban folyt a veríték, és mégsem volt tipikus kanszaga? Sőt. Valahogy az savanykás illat egészen fejbe kólintotta, és legszívesebben közelebb araszolt volna, hogy még jobban érezze. El nem tudta képzelni, mi történik vele, de határozottan tudatában volt, hogy felgyorsul a szívverése.
A jó büdös francba! Mégis mi ez, valami afrodiziákum?
- Te sem tudsz aludni? – A máskor olyan magabiztos hang most egész gyámoltalanul tört utat magának az éjszaka csendjében, és Tonynak komolyan el kellett gondolkodnia, hogy úgy tegyen-e, mintha aludna, vagy teljesen felesleges próbálkoznia. Végül csak vett egy mély levegőt, és úgy döntött, hagyja, hogy az események maguktól áramoljanak vele.
- Nem szokásom kigyúrt fickókkal osztozni a lepedőn – mondta kissé szarkasztikusan, pedig először inkább viccelődéssel akarta enyhíteni a közéjük telepedett hangulatot. - Kissé abszurd a helyzet.
Steve hagyott pár másodperc szünetet, talán magában megfontolta, mit kéne mondania, majd teljes természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélne, elérte, hogy Tony kis híján félrenyelje a saját nyálát.
- Akkor talán csinálhatnánk valamit, amivel eléggé lefárasztjuk magunkat.
Anthony Stark, akit emlékezete szerint soha életében nem sikerült senkinek sem zavarba hoznia, most érezte, ahogy elönti valamiféle szürke köd az agyát, az arca pedig felforrósodott. Nem, biztos nem úgy értette, hogy.... Ahhoz ő túl...
- Khm, hát…
- Mármint… - Hát persze, hogy nem úgy értette. Steve Szent Rogers hamarabb vágná le a saját lábait, minthogy kétértelmű felhívást tegyen bárkinek. Főleg neki.
- Csipkerózsika túlaludta magát hetven év alatt, amíg nem csókolta meg a herceg? Várjunk, csókolóztál te már valaha? – kérdezte csípősen, és még magát is meglepte vele. Ugyan már, ő nem csinál ügyet egy ilyen apró hülyeségből! Ő csak tervez, tervez, és… tervez. Aztán megvalósít. Néha közben idiótát csinál maga körül nagyjából bárkiből, aztán újra csak visszakucorodik a műhelyébe, és összehoz valami korszakalkotót. Ehhez képest most mit művel? A szívére veszi, hogy a Kapitány szemében nem ő a teremtés koronája. Végül is… nem lehet mindenkinek jó ízlése, ebbe kénytelen beletörődni. Na meg mégis mit számít, hogy Steve mit gondol róla? Neki aztán édesmindegy, hogy a lábai előtt hasal, vagy szokásához híven keresztülnéz rajta, esetleg rosszallóan méregeti. De hogy ez miért bosszantja ennyire, arról igazán nem akart tudomást venni.
- Én valami kérdezz-felelek féle elfoglaltságra gondoltam, de ha ragaszkodsz hozzá, sértegethetjük is egymást.
Oké, Kap, ha harc, hát legyen harc.
- Felelsz vagy mersz? Ismered? – kérdezte felsőbbségesen. Csak mert imádott felsőbbrendűnek tűnni a vénember mellett. Jó, jó, hazai terepen, ebben a korban nyilván előnyben volt, de mégis mit számított mindez? Lényeg, hogy egy kicsit legalább szívathatta.
- Néha a seregben is unatkoztunk, ne aggódj. Nem olyan rég volt a második világháború.
- Oké, én kezdem – jelentette ki Tony, és valahogy meg mert volna rá esküdni, hogy a Kapitány a szemét forgatja, de túl bosszantóan illedelmes, hogy szóvá is tegye a dolgot. – Felelsz vagy mersz?
Steve kényelmetlenül fészkelődött, végül az összes férfiasságát belesűrítve rávágta:
- Felelek.
Na nem, mintha nem örült volna ennek a lehetőségnek, azért nem hagyhatta ki, hogy ne piszkálja miatta.
- Rogers nyúl a pácban?
- Micsoda?
- Csak a kislányok kezdik feleléssel.
És persze, beugrott a csőbe.
- Nem tudtam, hogy van különbség! Amikor gyerekkoromban ezt játszottuk a legjobb barátommal…
Akkor még ugyan nem volt különösebb oka hasba vágni miatta, legalábbis nem tudott róla, hogy lenne, de már akkor is biztos volt benne, hogy ha megint jön az óda a drága jó lélek James Buchanan (ki az a szerencsétlen barom, akit még a sors is ilyen ádázul kretén névvel ver meg?) „Bucky” Barnes-ról, önszántából fog kiugrani az ablakon, és az éjszakát inkább a kémény körül repkedve tölti. Elébe menve a problémának gyorsan közbevágott.
- Szóval úgy gondolod, tudok olyasmit kérdezni, ami felér azzal, hogy mássz be Romanoff ágyába, és verd a falat palacsintasütővel?
Bingo, megint ő győzött, legalábbis a kapitány látványosan ledermedt.
- Téged ismerve minden bizonnyal. Oké, essünk túl rajta.
Sokáig osztott-szorzott, hogy egyből belevágjon-e a közepébe, vagy először csak bemelegítsen pár apróbb agyhúzással, de végül úgy döntött, nem húzza az időt. Akkor jöjjön a kegyelemdöfés.
- Szűz vagy még? – kérdezte a lehető legegyszerűbben.
Lelke rajta, imádta látni azon a hibáktól mentes, márványból faragott arcon a megrökönyödést, és hogy a kék szempár, ami még a sötétben is szinte világított, egy pillanatra lapostányér méretűre kerekedett.
- Komolyan erre vagy kíváncsi? – kérdezte Steve hitetlenkedve. Tony legszívesebben kiröhögte volna, bár tudta, hogy akkor esélytelen lenne bármiféle választ kicsikarni a megtestesült erkölcsből. Próbálta ugyan meggyőzni magát, hogy csak egy újabb fogást akar találni a tökéletesség mintapéldányán, és elhessegette azt az irreális gondolatot, hogy tényleg érdekli a válasz.
- Nem kimondottan, bár ezer örömmel szekálnálak vele.
Hosszú másodpercekig kínos csend ereszkedett a helyiségre, és már épp nekiállt volna megjegyzéseket tenni és ugratni a másikat, amikor egy bizonytalan nyöszörgéssel a kapitány végül megszólalt.
- Ne… azaz, ig… mi számít annak?
Határozottan úgy emlékezett, hogy eldöntendő kérdést tett fel, bár furcsa is lett volna, ha ez ilyen egyszerű, ha már Steve-ről van szó.
- Most komolyan biológiaórát kell tartanom?
- Tudom, hogy működik, csak… az egy lehetséges válasz, hogy „félig”? Mármint… abban az időben nem volt ritka, hogy… férfiak, összezárva, nők nélkül, tudod…
Szóval az él-keresztény szentfazéknak volt már dolga férfiakkal. Meglepő… de, hogy miért érezte magát ettől olyan jókedvűnek, az meg egyenesen kétségbe ejtette. Egészen addig, amíg az agya bele nem kezdett a szokásos rutinjába, és nem dobott fel előtte egy olyan összefüggést, amire nem igazán volt felkészülve.
„Ő volt a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Tony, lehetsz bármilyen okos, vagy tehetséges, az az ember különlegesebb volt mindannyiunknál. Egy igazi példakép. Bátor volt, önfeláldozó, csupa kedvesség és szeretet a hazája, az emberek iránt… Meg kell találnunk őt, és méltó emléket állítanunk neki, mert ő mindenkinél jobban megérdemli.”
Ritkán rázta ki a hideg, de ez egy ilyen pillanat volt.
- Steve. – Még azt is elfelejtette vele, hogy szokás szerint valami frappáns becenevet aggasson barátjára. Mert akkor még azt hitte, hogy az, vagy legalábbis… bajtárs. De akár azok, akár nem, ezt az információt tudnia kellett. – Nyugtass meg, hogy te és az apám…
A kapitány úgy ült fel, mint akit meglőttek.
- Mi?! Dehogy! Mármint… azt hiszem, az nem jelentett semmit.
Hehh?! Igazán meggyőző. Basszus.
- Ne kertelj, bökd ki! Mi történt? – Hát, ennyit a „csak éljük túl az éjszakát”-ról.
- E-egyszer megölelt – mentegetőzött a kapitány, ő pedig komolyan nem tudta eldönteni, hogy a másik tényleg ennyire ártatlan, vagy teljesen hülyének nézi. - Nem igazán értettem, miért, csak úgy… megtörtént.
Te jó ég, ez az ember miért nem vonult kolostorba a sereg helyett?
„Megölelt.”
Igyekezett nem belegondolni igazán, és elhessegetni az összes sötét gondolatot, ami a fejében motoszkált ezzel kapcsolatban. Persze, ha hihet neki, ez még nem lenne olyan nagy probléma. De Howard Stark senkit nem ölelt meg. Soha. A feleségét és a tulajdon fiát sem.
- Tony, ne gondolj bele túl sokat. Az apád és én… kollégák voltunk. Egy oldalon harcoltunk, ennyi az egész – folytatta Steve, olyan bizonyossággal ejtve ki minden szót, hogy esélye se legyen megkérdőjelezni őket. Azaz, másnak esélye sem lett volna.
- Akkor miért magyarázkodsz?
A hangja ostorcsapásként szelte át a csendet, mit sem törődve azzal, hogy a többi szobában esetleg alszanak, és papírvékonyak a falak ebben a vidéki vityillóban.
- Felelsz vagy mersz?
Ez… most komolyan témát terelt?
- Mi? Nem válaszoltál a kérdésemre!
- De igen, és most te jössz.
A kis…! Talán túl sok időt töltöttek együtt, de észre kellett vennie, hogy egy ideje egyre frappánsabban vágott vissza a rohadék, és egyre nehezebben sikerült kizökkentenie. Ellenben a kapitány egyre többször kerekedett felül rajta, ami semmi jót nem jelenthetett.
- Oké, Kapitány. Merek! – vetette oda magabiztosan, csak miheztartás végett, hogy csinálja ezt egy igazi tökös pasi. Ám erre a feladatra nem számított.
Steve Rogers állta a tekintetét, és egy mindent tudó mosollyal hangsúlyozta azt a két szót tökéletes fogai között, ami azóta is visszatérően kísértette az éjszakáit:
- Lepj meg…
Az a kihívó hang, az a lelkébe látó tekintet… pillanatnyi, felvillanó fantáziaképek, amik egy szusszanásnyi idő alatt maguk alá gyűrték az akaratát. És hogy mi történt ezek után?
Minden elsötétült.
Furcsállta. Az az éjszaka már számos verzióban lejátszódott a fejében, ám az original, színes fantáziától és szörnyektől, meg az egészen delíriumos kiegészítőktől mentes emlék most először játszódott le benne. Ráadásul túl hirtelen ért véget, mintha megzavarták volna az agyát, amikor épp legmélyebben járt.
Szemei előtt csak egyetlen dátum villant fel: 2017. július 4.-e.
Miért? Hogyan? Fogalma sem volt róla, bár azt sejtette, hogy elbóbiskolhatott, ugyanis a teljes vaksötétség még áramszünet esetén is távol állt a szobájától.
És akkor megjelent előtte ő, térdre esve, szőke haja csapzottan tapadt a homlokához.
Steve? Ez csak valami rémálom lehet.
Azóta az éjszaka óta a kapitány alakja egyre többször derengett fel előtte, és habár ez már akkor is „csöppnyit” kellemetlen volt számára – azért bármilyen nyálas bajtársiasság ide vagy oda, sosem lettek puszipajtások -, most, a nyilvánvaló árulás után a szőke szépfiú őt kísértő képe csak még jobban bosszantotta. Ez viszont valami új.
Miért? Miért látja őt ilyen helyzetben? Ő sosem térdel, erre mindig annyira büszke volt! És miért nem védi meg magát? A pajzs! Hol az a rohadt pajzs?!
- Te is tudod, hol van.
Az a vékony hang egyszerre szólt mindenhonnan, és sehonnan. Miféle elbaszott álom ez?
- Ki vagy te? – kérdezte, miközben tett egy tétova lépést a kapitány felé, majd kettőt hátrált, és igyekezett felmérni, hová került. Lassan kirajzolódott a környezet: a lángokban álló pajta, az egykor természetesen zöld fű barnára égve, kétségbeesett kiáltások, gyermekek sikolya… és Ő, térdre esve, véresen. A pajzsa nélkül – noha épp elég ereje lehetne megvédeni magát anélkül is. Miért nem harcol? Steve Rogers, most azonnal vakard fel az átkozott segged, és verj szét mindenkit, hogy a fene essen beléd!
Ő azonban nem mozdult. A testével fogta fel a lövéseket.
A szíve a torkában dobogott, és hirtelen rohadtul nem érdekelte, hogy épp mosolyszünetet tartanak. Ő… ő akkor is a barátja! Vagy inkább…
- Ha nem teszel semmit, holnap ez bekövetkezik. Csak te mentheted meg őt.
A hang most közvetlenül mellőle szólt, és majdnem oldalra bukott, amikor megpillantotta a derekáig érő gyereket maga mellett.
- Hello – köszönt felvont szemöldökkel, mintha kísértetet látna. – Nem tudom, ki vagy, de nyugtass meg, hogy csak a fejemben létezel.
- Egyelőre – mosolygott rá a kölyök. Valahol látta már a haszontalanul csillogó szemeket és ezt a pofátlan vigyort. Aztán a fiú véresen komoly hangra váltott. – Ugye segítesz neki?
Zavartan megdörgölte a tarkóját, és igyekezett eldönteni, hogy mennyi értelme van ennek az egésznek.
- Hadd gondoljam ezt át. Álmomban megjelenik előttem egy nyolcéves…
- Tíz vagyok.
- … Tízéves, és arra kér, hogy mentsem meg azt az embert, aki pár hete majdnem kicsinált. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, de… nem érdemeltem meg! Miért is kéne tennem bármit?
- Mert ha meghal, egész életedben bánni fogod.
Hirtelen minden eltűnt: a lángok, a hangok, a vér, végül a kapitány is.
És mindeközben még csak egy érzelemfoszlány se tűnt fel az angyalian ártatlan (legalábbis annak látszó) gyermeki arcon. Jól érvel a büdös kölke, meg kell hagyni, talán mást még meg is győzne ennyivel. De ő mégis csak Tony Stark - ő nem dől be ilyen alacsony költségvetésű trükköknek.
- Oh, tényleg? Mégis mi vagy te, a lelkiismeretem? – kérdezte gunyorosan, karba tett kézzel. - Örvendek, Tihamér, de eddig is megvoltam nélküled.
- Peter vagyok. A fiad.
Oké. Talán mégis érdemes lenne megfontolnia Rhodey tanácsát, és meg kéne látogatnia egy profi pszichoterapeutát. Méghozzá sürgősen.
II. fejezet
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
ZSENIÁLIS!
Csak ennyit tudok mondani. A karakterleírás, a párbeszédek, a belső monológ... minden tetszett! Alig várom a folytatást. *-*
Köszönöm szépen! ^~^ Örülök, hogy tetszett, igyekszem a folytatással! :)